Kezdjük azzal, hogy alapvetően kétféle magyar filmsiker létezik az Oscar történetében. Az egyikben az Egyesült Államokba emigrált honfitársaink többnyire amerikai vagy angol filmekbe szakemberként bedolgozván kaptak jelöléseket, netán díjakat. A másik kategóriába pedig azok a filmek tartoznak, melyek a magyar filmgyártás részeként készültek, többnyire hazai költségvetési forrásból, elsősorban magyar alkotók részvételével, és így lettek sikeresek a tengerentúlon. Az első kategóriába tartozókból iszonyatosan sok van (Rózsa Miklós, Pressburger Imre, Zsigmond Vilmos, Ernest Laszlo, Joseph Kish, George Pal, Michael Curtiz… és ez a lista korántsem teljes), így most azokkal a díjazottakkal és jelöltekkel foglalkozunk, akik hivatalosan is hazánkat képviselték valamelyik Oscar-ceremónián.
Egy rövid dokumentumfilmmel kezdődött
Általában A Pál utcai fiúk jelölését szokták az első magyar Oscar-jelöltként emlegetni, pedig Czigány Tamás rövid dokumentumfilmje, a Részletek J. S. Bach Máté passiójából egy évvel megelőzte Fábri Zoltán filmjét. Ma, amikor egy magyar Oscar-jelöltről hónapokig cikkez a hazai sajtó, nehéz elképzelni, de Czigány jelölését egyáltalán nem kapták fel akkoriban. A vasfüggöny mögött nehezen és lassan terjedtek a hírek. A II. világháborús rémképekből összerakott montázsfilmért kapott jelöléséről a rendező is csupán másoktól értesült. Egyetlen ember gratulált neki, Makk Károly, aki a BBC-t hallgatva értesült a hírről. Pedig Czigány Tamás jelölésével beindult valami, ugyanis a már említett Fábri Zoltán két évvel később, 1969-ben megkapta az első nagyjátékfilmes Oscar-jelölésünket A Pál utcai fiúk című Molnár Ferenc klasszikus feldolgozásáért.
Illés György operatőr és Fábri Zoltán rendező az Utószezon című film forgatásán (Fotó: Fortepan)
Fábri nem maradt egyszeri jelölt, és tíz évvel később újra a legjobb idegennyelvű film kategória jelöltjei között találta magát a Magyarok című II. világháborúhoz kapcsolódó történetével, de előtte még bekerült a legjobb ötbe Makk Károly Macskajátéka, amelynek az 1975-ös díjátadót nézve szurkolhattunk volna, ha akkoriban közvetítette volna a Magyar Televízió a gálát.
A magyar Oscar-botrány
Az igazi Oscar-lázra azonban egészen a nyolcvanas évekig kellett várni. Ahogy a cikk elején is említettük, az akkori Oscar-sikereink simán összevethetők a maiakkal, és idén csak akkor múlhatjuk őket felül, ha Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmje nem marad meg jelöltnek, hanem díjazottá válik. A sikersorozat Rófusz Ferenc A légy című rövid animációs filmjével kezdődött, amely 1981-ben kapta meg az Oscart. A sikerhez egy érdekes sztori is kapcsolódik. Maga Rófusz természetesen szívesen ment volna el személyesen a díjátadóra, de akkoriban nem volt olyan egyszerű elintézni a kijutást, és neki nem is engedélyezték a kiutazását. Azonban a gálán meglepetésként mégis átvette valaki a díjat, akiről a nézők mind azt hihették, hogy maga Rófusz az.
Jól jelzi az akkori gondolkodásmódot, hogy ha az alkotó nem is, egy magyar filmes delegáció – magyarul: hivatalnokok csoportja – azért kijuthatott a gálára, akik közül a Hungarofilm vezérigazgatója, Dósay István vette át a szobrot, aki a beszédében nem jelezte, hogy ő azt a Rófusz Ferencet képviselné, aki kénytelen volt odahaza a Szabad Európa rádió adását hallgatva értesülni a győzelméről. A legtöbb nézőnek nem tűnt fel, hogy nem az alkotó vitte haza az Oscart, de páran szemfülesek voltak, és feljelentést tettek. A rendőrség aznap késő este, szállodai szobájában tört rá Dósayra, akitől elkobozták a szobrot. Az esetről rengeteget cikkezett az amerikai sajtó, míg hazánkban nagy volt a csend, de a diplomáciai botrányt sikerült elsikálni, és ha megkésve is, de Rófusz végül hozzájutott a díjához.
Rofusz Ferenc rajzfilmrendező A légy című animációs filmjéért kapott Oscar-díjjal a kezében stúdiójában (Fotó: MTI/Friedmann Endre)
Szabó István évtizede
Rófusz emlékezetes sikere után a nyolcvanas évek hihetetlen mennyiségű Oscar-jelölést hozott, szám szerint ötször került magyar film a legjobb idegennyelvű film kategória jelöltjei közé. Ez a bravúr Szabó Istvánnak köszönhetően jöhetett össze, aki már abban az évben is ott ült a magyar delegációval a Bizalom című filmjét képviselve, amikor hazánk fiai közül nem őt, hanem Rófuszt jutalmazták díjjal – ebből is látni lehet, hogy a korabeli államhatalom számára melyikük számított akkoriban fontosnak. Ugyan Szabó ’81-ben még üres kézzel távozott, de egy évvel később már örülhetett a díjának Mephisto című munkájáért, és máig emlékezetes jelenet, ahogy főszereplője, Klaus Maria Brandauer társaságában teljes eksztázisban örvendeznek és ölelkeznek a színpadon. De nem felejtjük el a műsorvezető, Johnny Carson beszólását sem, aki a levonulásuk után megjegyezte: „Hamarosan bejelentik az eljegyzésüket.”
A nyolcvanas években Szabót még kétszer jelölték (Redl ezredes és Hanussen), és egyedül Gyöngyössy Imre és Kabay Barna Jób lázadásáért kapott 1984-es Oscar-szereplése szakította meg Szabó magyar sikerszériáját. A páros sikere az utókor számára már csak azért is érdekes, mert az alkotók később olyan vállalhatatlan alkotásokkal hívták fel magukra a figyelmet, mint a Meseautó vagy a Szuperbojz.
Egy hosszú, ínséges időszak, és ami utána jött
A Hanussen című Szabó film az 1989-es gálán képviselte a hazánkat, és egy óriási sikersorozat végét jelentette. Ez leginkább annak volt a következménye, hogy a rendszerváltás után szétesett a korábban olajozottan működő állami filmgyártás: a kilencvenes évek a káosz évtizede volt a magyar filmben, és ha született is néhány kiemelkedő alkotás (pl. Tímár Péter vagy Tarr Béla munkái), ezek egyáltalán nem voltak Oscar-kompatibilisek, így nagyjából két évtizedre kiírtuk magunkat az Oscar történelemkönyvéből. Apró részsikeresek azért erre az időszakra is jutottak (például amikor Koltai Lajost a legjobb operatőrnek jelölték a Malénáért), de a magyar filmipar és a hazai filmművészet teljesen partvonalra került.
Az első reménysugarat M. Tóth Géza rövid animációs filmje, a Maestro 2007-es jelölése jelentette. Bár komolyabb kampány nélkül maga a rendező is esélytelennek gondolta a filmjét például a Pixarral szemben, így is elképesztő siker volt már a jelölés ténye is. Azonban utána nem jött azonnal a következő siker. A nagy füzet című filmünk ugyan felfért az ún. shortlistre (az a 9 film, amiből végül az öt jelöltet kiválasztják), de a jelölésig már nem jutott, és legközelebb 2016-ban örülhettünk, amikor a Saul fia toronymagas esélyesként nemcsak a jelölésig, hanem egészen az Oscar-díjig jutott. Akkor még nem tudtuk, hogy ez egy sikersorozat kezdetét jelenti majd, ami Deák Kristóf Mindenki című rövidfilmjével folytatódott, amely szintén díjat hozhatott haza, most pedig itt vagyunk 2018-ban, és március negyedikének éjszakáján megint egy magyar filmnek szurkolhatunk.
