Minden műalkotás sokkal szebb, ha szerepel rajta majom

Ezt a minden túlzás nélkül meseszép szecessziós szobrot 1908-ban készítette egy francia művész, Camille Alaphilippe, aki némileg megtévesztő keresztneve ellenére egyébként egy szakállas férfi (volt, mert meghalt Algériában valamikor 1934 körül). A középkori ruházatot és a hozzá illő frizurát viselő, légies alkatú, lesütött szemű, életnagyságú (184 cm) nőalak már önmagában is rendkívül titokzatos, amire a pórázon sétáltatott cuki kismajom (itt meg lehet nézni közelebbről is) még rátesz legalább két lapáttal. A mű talán a nőiség, a végzetes női vonzerő elragadó allegóriája, de az is elképzelhető, hogy valami még misztikusabb és obskúrusabb középkori szimbólumot kellene itt megfejtenünk. Szóval maradjunk inkább annyiban, hogy ez pontosan az, aminek látszik: Egy hölgy majommal.

Francis Picabia (1879–1953) a dadaizmus nagy bajkeverője volt, aki állítólag azért fordított hátat a mozgalomnak, mert az túlságosan komolyan kezdte venni magát (jellemző, hogy valamivel később hasonló indokkal szakított a szürrealistákkal is). Semmiféle vélt vagy valós tekintélyt nem tisztelő, fergeteges humora valószínűleg az alábbi, 1920-ben készült műben csúcsosodott ki: itt egy feltűnően ostoba külsejű játékmajom (a dadaistákat gyakran megihlető ún. talált tárgy) látható, körülötte pedig a felirat, mely szerint ez Cézanne portréja, Renoir portréja, Rembrandt portréja, valamint egy csendélet. Akkurátusabb és gondosabban kivitelezett ábrázolások bizonyára készültek már a fentebb sorolt urakról, de ennyire szórakoztató még soha.

Az arrogáns és cinikus giccspápa Jeff Koons talán legismertebb, legjobban sikerült és mai szemmel is elbűvölően ízléstelen alkotása az az aranyfüsttel borított porcelán istenszobor, amely az akkoriban (1988) épp a sikerei csúcsán trónoló Michael Jacksont és imádott csimpánzát, Bubblest örökíti meg, és amely egyszerre idézi fel Michelangelo Pietàját és a nagymama vitrinben tárolt nippjeit. Érdekesség, hogy Bubbles még mindig él: 36 éves, és 2005 óta egy floridai majom-nyugdíjasotthon lakója.

A 16. és a 18. század között hódító singerie műfajáról egy korábbi cikkünkben már hosszabban is megemlékeztünk: a singerie egy francia kifejezés, ami magyarul azt jelenti, hogy majomkodás vagy majmolás, szóval ennyiből már valószínűleg könnyen ki lehet találni, hogy ezeken a festményeken, metszeteken és egyéb dísztárgyakon bizony majmok szerepeltek; többnyire elegáns, drága ruhákat, tollas kalapokat viselő, egyébként masszív alkoholista, láncdohányos és szerencsejáték-függő főemlősök, amint minden jel szerint csodásan szórakoznak. A hedonista vagy különféle hétköznapi és nem hétköznapi emberi tevékenységeket végző, festett makik hóbortja a jópofa zsánerképekben mindig erős flamandoktól indult valamikor az 1500-as évek közepén, a sikerük titka pedig talán az lehetett, hogy ezek a művek direkt társadalomkritikaként és tét nélküli, harsány viccként egyaránt működtek. A műfaj első úttörőjének vagy inkább ősatyjának Pieter van der Borchtot szokás tekinteni, aki Bruegel modorában készített aprólékosan kidolgozott majmos tömegjeleneteket és életképeket, és aki aztán számos neves követőre talált Jan Bruegheltől David Teniersig.

Klimt három falat beterítő Beethoven-fríze a bécsi szecesszió egyik ikonikus alkotása, amely az ember boldogság iránti eredendő vágyát, illetve az azt akadályozó ellenséges hatalmakat mutatja be igen szemléletesen. Természetesen ez utóbbiak (mármint az ellenséges hatalmak) a leglátványosabbak:

• a három Gorgó, azaz a Téboly, a Betegség, és a Halál,
• a Bujaságot, a Mértéktelenséget és a Kéjvágyat szimbolizáló, vonzó nőalakok,
• valamint a kompozíció központi figurájává előlépő Tüphón, a görög mitológia legpusztítóbb szörnye, a rettegett tífuszjárvány megszemélyesítője, aki (ami) ebben az értelmezésben egy hatalmas, ijesztő, leginkább gorillára vagy páviánra emlékeztető lény.

A Beethoven Örömódájának bűvöletében fogant művet, amely a szecesszió 1902-es, tizennegyedik kiállítására készült, Klimt eredetileg csak ideiglenesnek szánta, de mindannyiunk nagy szerencséjére fennmaradt, és 1986 óta megtekinthető a bécsi szecessziós házban, ha éppen nincs koronavírus-járvány.

Sajnos azonban Emmanuel Frémiet zajos botránysikert arató, gigászi méretű Nőrabló gorillája – amely annak idején (1858-ban) a párizsi Szalon döntéshozóit is alaposan zavarba hozta a maga vadállatias erőszakosságával, és amely csaknem száz évvel előlegezte meg a King Kong-filmeket – már nincs meg; legalábbis az első verzió, mert aztán 1887-ben készült belőle egy másik (még több erőszakkal és meztelenséggel, hála istennek!), amit ma is meg lehet csodálni Nantes-ban.

Aloys Zötlnek, a kisvárosi iparosból lett protoszürrealista állatfestőnek pár éve külön cikket is szenteltünk: „színes, naiv, mesebeli állatkertjében olyan fantasztikusan burjánzik a flóra és a fauna, és olyan magától értetődően csúszik össze a korrekt, tudományos igényességre törekvő ábrázolásmód a hajmeresztő és mulatságos anatómiai mellényúlásokkal, illetve a hiányosságokat kiegészítő, majd az egészet elemelő vad, zabolázhatatlan képzelőerővel, hogy az tényleg bámulatos.” Ezeket a vidám, hülye majmokat pedig egyszerűen lehetetlen nem szeretni.

A 20. század egyik leghíresebb önarcképe, azaz Frida Kahlo 1940-ben készült portréja sem lenne teljes majom nélkül; az állat (ami egyébként egy mexikói pókmajom) ráadásul meglehetősen helytelenül viselkedik, ugyanis ha jobban megfigyeljük, feltűnik, hogy addig babrálta a művésznő tövisnyakláncát, amíg annak el nem kezdett vérezni a nyaka. Nem teljesen elképzelhetetlen, hogy a kismajom személyesen Diego Riverát, Kahlo férjét jelképezi, akivel – mint az közismert – meglehetősen viharos volt a kapcsolata. Ám ettől függetlenül nehéz haragudni erre a majomra: hisz egyrészt irtó cuki, másrészt meg egyáltalán minek vesz fel bárki tövisnyakláncot, ugyebár.

Így van, ez egy 32 centiméter magas bronz olajlámpa, amely egy jókora varjúláb tetején vicsorgó majomfejet formáz. Valamikor a 16. század elején készülhetett Padovában. Hát nem gyönyörű?

Az orvietói gótikus katedrális leginkább Instagram-kompatibilis műremeke, az elmélyülten olvasó, szemüveges majmot ábrázoló freskó:

A majmok természetesen a középkori kódexekben is visszatérő vendégeknek számítottak (itt van erről egy alapos gyűjtés); a kedvencünk talán ez a példány, ami olyan lemondóan rágcsálja a kekszét, mintha most döbbent volna rá, hogy mennyire elrontotta az életét.

A valaha élt leghíresebb graffitiművész, Banksy azt a fantasztikus felfedezést tette 2009-ben, hogy – figyelem! – majmok ülnek a parlamentben. Ennél talán még egy 400 évvel ezelőtti singerie is szellemesebb. 

És amire mindenki várt: majom egy gnú hátán (Antoine-Louis Barye, 1840).

További sok-sok majmos műalkotás itt: monkeysinarthistory.tumblr.com