„Néhány éve még tutira én lettem volna az a fekete csaj, aki meghal a forgatókönyv 36. oldalán”

Letitia egy nagyon erős karakter. Független, határozott, bátor nő, aki feketeként vásárol magának házat egy fehér környéken az ötvenes években. Jól gondolom, hogy a szörnyek és a rasszizmus mellett az erős női karakterek is fontos pontját jelentik a Lovecraft Countrynak?

Lettyben igazi őserő tombol, tornádó módjára képes átverekedni magát a dolgokon. Szeret mindig az első vonalban lenni, nem az a figura, aki meghúzódik a háttérben. Nem szeret kimaradni dolgokból, mindent látni és hallani akar. Ez gondolom abból ered nála, hogy fekete nőként él Amerikában, és Amerikában a fekete nőket szeretik mindenből kihagyni, főképp az ötvenes években. Újra fel akarja építeni az életét, és mindent ennek rendel alá. Ahogy sok fekete amerikainak, úgy Lettynek is sokkoló, hogy az országa nem úgy fejlődött, ahogyan ő, és mindig próbálja visszahúzni őt. Azért kell küzdenie, hogy megkaphassa a helyét a saját országában. Ezért is vásárol feketeként házat egy fehér környéken, mert ezzel a lépéssel is szembe akar szállni a rendszerszintű rasszizmussal.

Letty megformálásához a nagymamám jelentette a mintát. Gyönyörű nő volt, aki négy gyereket nevelt fel egyedülálló anyaként, és azzal kereste a kenyérre valót, hogy fehér családok házait takarította New Orleansban. Hihetetlen erő, tartás és büszkeség lakozott benne. Felnőve folyton hallottam róla a különféle történeteket, hogy a körülmények ellenére milyen tartással állt ki önmagáért és a családjáért. Az életének minden napja küzdelmekkel telt, ő reggelente mégis gondoskodott arról a fürdőszobában, hogy a haja és a sminkje jól nézzen ki, és úgy ment el takarítani, miközben tudta, hogy a házban, ahol dolgozni fog, úgysem fogja őt senki sem látni. A puszta létezése is egy radikális cselekedet volt. Úgy gondolom, hogy a nagymamám története ott van a véremben, és ezt próbáltam meg visszaadni a sorozatban is. A feketékbe a generációk során beleivódott a népünk elnyomása. Már azért is felelősséggel tartozol, hogy létezz, és merd önmagadat adni. Ebben az országban a létezésünk önmagában is radikális tettnek számít. Ez jelenti Letty karakterének esszenciáját, a népe és családja története az ő üzemanyaga.

A sorozat a rasszizmus mindennapi horrorját keveri a fantáziánkban létező szörnyek horrorjával. Mit gondolsz erről?

Az egész történetünk a horror mesteréig, H.P. Lovecraftig nyúlik vissza, aki hihetetlen tehetséggel tudta ráhozni a frászt az emberekre. Emellett pedig masszív rasszista volt. Mivel a rasszizmus és a természetfölötti szörnyetegek már az ő lényében összekeveredtek, ebből természetes módon eredt a gondolat, hogy a sorozat is vegyítse a kettőt. A nemzetünk tragédiája, hogy a rasszizmus démoni szelleme oly régóta kísérti, és pont emiatt olyan nehéz kigyógyulni belőle. A Lovecraft Country hősei a fehér felsőbbrendűség ellen küzdenek, ráadásul itt a fehér emberek kezében nemcsak hatalom, hanem sötét mágia is összpontosul. A hőseinknek a mindennapi küzdelmeik mellett egy spirituális utazáson is részt kell venniük, és ez volt az, ami leginkább vonzott a Lovecraft Countryban. Radikálisan állt hozzá a zsánerhez, és radikálisan állt hozzá a történelmünkhöz is. Imádom a horrort, emlékszem, A bárányok hallgatnakot még tízévesen láttam, amikor átmentem aludni egy barátnőmhöz, ugyanakkor azt is szeretem, ha egy zsánerfilm mutat valamit abból a világból is, ami körülvesz minket. A feketékkel a zsánerfilmek amúgy is mostohán bántak: néhány éve még tutira én lettem volna az a fekete csaj, aki meghal a forgatókönyv 36. oldalán. Művészként ez borzasztóan frusztráló tud lenni. A Lovecraft Country lázadó művészet, ami új utakra visz bennünket.

Lettynek a rasszizmussal és a patriarchális társadalmi berendezkedéssel is meg kell vívnia a küzdelmét. A te életedben ezek a küzdelmek hogyan festenek?

A fehér felsőbbrendűség sokat köszönhet a patriarchátusnak, a patriarchátus pedig sokat köszönhet a fehér felsőbbrendűségnek. Az egyik nem létezhet a másik nélkül. Fekete nőként mindennapos a küzdelmünk, ugyanakkor nekem személyesen van egy olyan előnyöm, hogy anyám lánya vagyok. Édesanyám egy igazi harcos, egy vérbeli ellenálló, rendkívül erős nő. Ha valaki ismeri őt, tudja, hogy jobb nem az útjába állni. A legfontosabb dolog, amit tanított nekem, hogy sose kérjek elnézést azért, aki vagyok. Többféle identitás keresztmetszetében élek (Smollett édesanyja fekete és katolikus, édesapja fehér és zsidó), és úgy érzem művészként ez az egyik erősségem, ugyanakkor a küzdelmem is. Egy olyan iparágban dolgozom, ahol 2007 és 2019 között készült filmeknek csak az egy százalékát rendezte színesbőrű nő. Ugyanakkor gyerekként az egyik legfontosabb filmélményem az Eve öröksége volt, amit egy fekete nő, Kasi Lemmons rendezett, és egy fehér nő, Amy Vincent volt az operatőre, én pedig gyerekként szerepelhettem benne. Azt láttam, hogy a filmiparban ez lehetséges, sőt ez a természetes. Inkább az tűnt abnormálisnak, hogy a legtöbb esetben ez egyáltalán nem így működik. Sosem bírtam, ha a fekete nők csak degradált szerepben jelenhettek meg egy filmben. Meg kellett vívnom ezt a harcot, ami nem volt könnyű, de imádom ezt az iparágat, és imádok történeteket mesélni. Szerencsére egyre több ember küzd azért, hogy a színesbőrű nőknek végre jobb legyen a helyzete Hollywoodban. Olyan úttörők, mint a Lovecraft Country showrunnere, Misha Green, a zseniális Ava DuVernay, vagy a Ragadozó madarak rendezője, Cathy Yan. Egyre több fekete nővérem kap lehetőséget a kamera mögött, akik csodálatos történeteket tudnak mesélni, és zsánereket tudnak megújítani, amire a Lovecraft Country a tökéletes példa. Többé már nem hallgattathatnak el bennünket. Mi is megérdemeljük, hogy elmondhassuk a történeteinket.

Mit gondolsz, a művészet segítségével lehet valamit tenni a rasszizmus ellen?

Azok, akik elnyomnak másokat és hatalommal rendelkeznek, rendszerint ignorálják a többi embert. Félnek a másik embertől, mert félnek az ismeretlentől. Művészként az a feladatunk, hogy univerzális történeteket meséljünk el, melyek nagyon különleges körülmények között játszódnak, egy specifikus világban, specifikus karakterek között, amiket az emberek még nem ismerhetnek. A karaktereket egyfajta avatárokként használhatjuk, akiknek a történetei által mesélhetünk az emberiségről, legyen a választott médiumunk a könyv, a film, a sorozat vagy épp a színház. Művészként szeretném megérteni, hogy miért olyanok az emberek, amilyenek, és amit erről gondolok, azt megosztom másokkal. Ezáltal talán a nézők is többet megértenek ebből, és csökkenthető a többi ember ignorálása, és a művészet segítségével elérhető, hogy az emberek jobban bánjanak az embertársaikkal. Persze a művészet veszélyes fegyverré is válhat, ami csak olajat önt a tűzre, és növeli az egymás iránt érzett gyűlöletünket. Én hinni szeretnék abban, hogyha jóra használjuk, az ledöntheti a köztünk lévő falakat, és megmutathatja, hogy mindannyian hús és vér teremtmények vagyunk, függetlenül a bőrünk színétől. Legyen bármilyen a bőrünk színe, mindannyian ugyanazokra a dolgokra vágyunk az életben.

Szép a gitár mögötted a sarokban.

Ó, kiszúrtad? Csak próbálom életben tartani a kreativitásom itt a karanténban.

A harmadik részben vagy egy szuper jeleneted, amikor baseball-ütővel versz szét pár nagyon szép, régi autót. Milyen érzés volt? És nem volt kicsit veszélyes a dolog? Megtanították, hogyan csináld ezt biztonságosan?

A betanításom nagyjából annyiból állt, hogy megmutatták, hol a célpontjaim. (nevet) Számomra nem a jelenet fizikai része jelentett kihívást, hanem a lelki. Fel kellett spannolnom magam ahhoz, hogy szétverjem azokat az autókat. Szerencsére ehhez minden adott volt, hiszen egy lángoló keresztet állítottak a házam elé. Itt már képbe is jön az a fajta vérmemória, amit korábban említettem: a népünk vérében van, hogyha ilyet lát, azonnal felmegy benne a pumpa még akkor is, ha ez csak egy forgatáson történik, és a lángoló kereszt a díszlet része. Amint megláttam, érezni kezdtem a vibrálást a testemben. Hihetetlen dühöt szabadított fel bennem. Nehéz is leírni, hiszen úgy éreztem, a történelmünk összes dühe benne volt abban az egy percemben. Semmi másra nem volt szükségem ehhez, csak arra a lángoló keresztre. A fizikai része annyira nem foglalkoztatott, hogy ugyan tényleg megsérültem közben, csak azután vettem észre, hogy vérzem, miután végeztem a jelenet forgatásával. A tenyerem és a ruhám is tiszta vér volt, de a testemet ez egyáltalán nem érdekelte, annyira feszült voltam. A Lovecraft Country forgatásán amúgy is megsérültem párszor, még kórházban is voltam, de ezt leginkább magamnak köszönhetem. Az a fajta színész vagyok, aki nem óvatoskodik, és a teljes energiájával veti bele magát a veszélyesebb jelenetekbe, és ennek néha ez lesz a következménye. Nem érdekel, ha teli leszek kék-zöld foltokkal, vagy itt-ott megvágom magam, ha úgy érzem, hogy megéri szenvedni a végeredményért. A Lovecraft Country sokat kívánt tőlem művészként, lelki valamint fizikai értelemben is, de én ezt cseppet se bánom.

A sorozat az ötvenes években játszódik. Sok időt töltöttél a korszak tanulmányozásával?

Amikor Letty szerepére készültem, az első lépésem az volt, hogy a korszak művészetével kezdtem el ismerkedni. Olyan művészeket ismertem meg, mint a fotográfus Gordon Parks, aki zseniálisan örökítette meg a feketék mindennapi életét akkoriban. Mivel Letty is fotós, ehhez is kiváló inspirációt jelentett számomra Gordon Parks. Sokat jelentett számomra James Baldwin is, a korszak nagy fekete gondolkodóinak egyike, aki tisztában volt azzal, hogy a népünk milyen csapdahelyzetben él, és ez valamilyen formában folyton újraismétlődik. Ő tudta, hogy a rasszizmussal való küzdelmünk örök, csak az változik, hogy épp milyen formában támad ránk. A történetünk mind a mai napig nincs jól elmesélve. A történelemkönyvek, a gyerekek iskolai tankönyvei elhazudják a népünk szenvedéseit, fontos részleteket nem mesélnek el szándékosan. Művészként az egyik dolgom pont az, hogy segítsek a lyukak befoltozásában, és hangot adjak olyanoknak, akik soha korábban nem hallathatták a hangjukat, és a történelemkönyvek is megfeledkeztek róluk. A nemzetet a népünk építette vérrel-verejtékkel, és sokszor érezzük úgy, hogy a nemzet ezt örömmel elfelejtené. Nem hagyjuk, hogy ez így történjen.

Mit gondolsz, mi köti össze a fantázia szörnyeit a velünk élő valódi szörnyetegekkel?

Én magam sokkal inkább félek az emberi szörnyektől, mert amikor velük harcolsz, nem csak egyetlen szörnyeteggel küzdesz, hanem egy teljes rendszerrel szállsz szembe. Lehet, hogy egy lovecrafti szörnyeteg jön, és leharapja a fejed, de ő legalább nem árul zsákbamacskát, tudod, hogy mit várhatsz tőle. Az emberi szörnyeteg viszont bárhonnan támadhat, sokszor egészen aljas, kiszámíthatatlan módszerekkel. Ez a sorozat a nemzetünk sötét démonait vizsgálja, méghozzá nagyon unortodox módon, H.P. Lovecraft fantáziavilágán átszűrve.

Olvasnál még szuper HBO sorozatokról az nlc-n?

• Egy évtizeden át nyúlták le a McDonald’s-ot súlyos milliókkal, senki sem gyanakodott
• A fekete Szex és New York Los Angelesben játszódik, és sokkal jobb, mint az igazi
• Sorozatot készít az HBO a koronavírus elleni vakcina feltalálásáról