2020. Szeptember 07.

„Az Oscar-díját a wc-ben tartotta” – Jiří Menzelről barátja, Szabó G. László mesélt

Hosszú ideje ismerték egymást, és nemcsak munkatársa és segítője, hanem a barátja is volt Jiří Menzelnek a pozsonyi újságíró, Szabó G. László, akinek 2011-ben interjúkötete is jelent meg Menzellel. Arra kértük, meséljen nekünk arról, milyen ember volt az elhunyt 83 éves rendezőlegenda.

TóCsa

Mikorra datálódik az ismeretséged Jiří Menzellel?

Ebben több mint harminc év már biztosan van. Egyetemista éveim során készítettem vele az első interjúmat Prágában az ő kedvenc helyén, a Moldva parton, a Nemzeti Színházzal átellenben álló Slávia kávézóban. A Slávia egy művésztanya volt a régi rendszerben. Mindenki, aki úgy akart találkozni valakivel, hogy jól meg tudjon húzódni egy sarokban, és a lehető legkevesebben hallják, hogy miről beszélgetnek, az általában ide jött. Rengeteg interjút készítettem vele, aztán eljött egy időszak az életében, amikor rettenetesen sok magyarországi meghívást kapott. Szerette őt nagyon a magyar filmes és színházi szakma. Először Gyarmathy Lívia hívta őt a Minden szerdán című filmjébe. Innentől kezdve elindult egy nagyon szép sorozat Jirka (a Jiří becézett változata – a szerző) révén a magyar filmben. Simó Sándortól például még főszerepet is kapott, de Szabó István is meghívta őt több alkotásába, vele szinte testvéri kapcsolatban voltak.

Jiří Menzel az Oscarját a wc-ben tartotta

Jiří Menzel és Szabó G. László

Az első néhány budapesti munkájától eltekintve ahányszor csak a magyar fővárosba jött, én kísértem őt. Az asszisztense, a tolmácsa és a munkatársa voltam. Amikor sajtótájékoztatót tartott, gyakran poénosan az édesanyjaként mutatott be. Az évek során annyira összenőttünk és ő annyira ragaszkodott hozzám, hogy bármilyen társaságba mentünk, mindig az édesanyjaként hivatkozott rám. Egy idő után ezen már a szemem sem rebbent. Nagyon szerette, ha pátyolgatták és gondoskodnak róla, én meg ezt teljes szívvel, teljes odaadással csináltam, mert nagyon szerettem őt.

Azért a legtöbb újságírói interjúhelyzetből nem születik ilyen kapcsolat…

Vannak azért csodák, és akadnak ilyen „szerelem első látásra” helyzetek. A miénk ilyen volt. Ő már akkor világhírű rendező volt, és valamit megkedvelt bennem az első interjúnk során, és onnantól kezdve nekem mindig zöld utam volt nála. Az első alkalom, amikor azt éreztem, hogy barátok vagyunk egy telefonbeszélgetéshez köthető. Egyszer egy számomra zavaró helyzetből kellett őt felhívnom. Valami történt körülöttem – már nem emlékszem, pontosan mi volt az – , és ő megérezte a hangomon, hogy nem jó helyzetből hívom. Az volt az első kérdése, hogy „Baj van? Hogyan segíthetek? Hová menjek?” Rögtön ezzel kezdett, pedig én csak annyit mondtam a telefonba, hogy „Jó napot kívánok, Menzel úr!” Nagyon érzékeny ember volt, ez az emlék erősen megmaradt bennem. Hihetetlen empátiát érzett az egyszerű emberek, a kisemberek iránt. Oscar-díjas rendezőként sem veszítette el soha az eszét, sosem fitogtatta, hogy ő nem akármilyen rendező vagy művész. Mindig megmaradt két lábbal a földön, és borzasztóan tudta értékelni a hétköznapi emberek tisztaságát, becsületességét, odaadását. Ezt mérhetetlenül tiszteltem benne, és rengeteget tanultam tőle. Tőle tanultam meg azt, hogy mi az életben a fontos, és mi az, amivel nem kell törődni. Egyszer épp megérkezett Budapestre vonattal a Nyugatiba, én Pozsonyban csatlakoztam hozzá. Kitalálta, hogy mielőtt a szállodába megyünk, gyorsan venne magának egy tornacipőt a Westendben. Mielőtt a tornacipőig eljutottunk volna, meglátta a fagylaltárust, és vett magának két gombóc fagyit, de sikerült úgy belenyalnia, hogy a két gombóc leesett a tölcsérről, és végigfutott a fehér ingjén. Világéletemben hiú voltam, és azonnal az jutott eszembe, hogy úristen, Jirka, hagyjuk a sportcipőt és rohanjunk gyorsan inget venni. Ő rám nézett, és azt mondta, hogy „De miért? Mi van ebben? Van egy fagylaltfolt az ingemen. Na és? Majd a szállodában lecserélem. Most menjünk és vegyünk tornacipőt”. Interjúk ezreit készítettem az elmúlt harminc évben, de nagyon kevés olyan nagy művésszel találkoztam, akire szívből azt tudom mondani, hogy emberként is nagy volt. Ő az volt.

Menzel a Dalesice Sörgyárban (Fotó: Petr Lemberk/MAFRA/Profimedia)

Viszont nem szerette, ha annak nevezték.

Ő azt szerette, ha a legközvetlenebb hangon szóltál hozzá, nem kellett őt művész urazni, nem kellett őt Menzel urazni, ő boldog volt, ha azt mondták neki, hogy Jirka vagy Jiřinko. Tényleg egyszerű ember volt. Az édesapja a cseh távirati irodában dolgozott, mesekönyvet írt, szóval ott volt a családjában az értelmiség, de a mama például varrónő volt. Ugyan értelmiségi lett belőle, de a mama oldaláról azt örökölte, hogy az élet legegyszerűbb dolgaiban kapaszkodott meg. Mindig úgy tudott szólni az utca emberéhez is, mintha ő maga is az utca embere volna. Pedig azért tegyük hozzá: nem az utca embere volt.

Ezért van az, hogy a filmjeit a géplakatostól a filozófia professzorig mindenki szereti?

Abszolút. Ezért is volt az ő találkozása annyira remek Bohumil Hraballal. Hrabal a világirodalom élő klasszikusa volt, és bár vendéglők és kocsmák szintjén ők ketten nagyon nem zizzentek egyformán, mégis megtalálták a közös hangot.

Bohumil Hrabal és Jiří Menzel (Fotó: Corbis via Getty Images)

Miért nem?

Jirka például Hraballal ellentétben nem sörözött, és bár ő rendezte a Sörgyári Capriccio-t, nem szerette a sört. Sokszor kapott Budapesten ajándékba sört. Udvariasan mindig elfogadta, majd később elajándékozta. Ő soha nem ivott sört, illetve csak egyszer az életében. Még gyerekként az apja elküldte őt egy kancsóval egy vendéglőbe sörért, és amikor hazafelé vitte, leitta róla a habot. Annyira nem ízlett neki, hogy akkor egy életre felhagyott a sörözéssel. Alkoholt se nagyon ivott, illetve később, amikor a felesége, Olinka (Olga Menzelová) belépett az életébe, rákapott a vörösborra, mert a vörösbor mégis csak egészséges. Volt vagy kétszáz üveg vörösbora odahaza a kamrájában, amiket az évek során ajándékba kapott, és amikor Olinka először felment hozzá és benyitott a kamrájába, rögtön kiszúrta a gyűjteményt, és rákérdezett, hogy miért van ennyi bora. Jirka mondta neki, hogy nem iszik, de itt tárolja azokat, amiket másoktól kapni szokott. Onnantól kezdve Olinka megszerettette vele a vörösbort.

Volt kedvenc magyar bora?

Igen, a Tréfli. Amikor Budapesten járt, mindig próbáltam szerezni, de ritkán tudtuk elcsípni. Rengetegszer voltam vele közönségtalálkozón, például Pécsett vagy Szekszárdon. Szekszárd pedig jó vörösbortermő vidék, Jirka pedig nagyon megszerette a szekszárdi borokat. Még borlovaggá is ütötték őt. Annyiféleképpen szerették őt Magyarországon, nem pusztán a filmjei miatt. Az emberi megnyilvánulásai miatt is imádták.

A Szigorúan ellenőrzött vonatokért Oscar-díjat kapott, de nem nagyon szeretett mesélni erről. Neked azért mondott valami érdekeset?

A Szigorúan ellenőrzött vonatok az első nagyjátékfilmje volt. Nem tudott angolul, kiment a színpadra, szegény csetlett-botlott, alig akarta elhinni. Még csak 29 éves volt. Egy előre betanult mondatot mondott el, mert a korabeli Csehszlovákiában nem lehetett angolul tanulni, rögtön gyanús lett volna bárki, aki angolul tanul. Persze a gyanúba keveredést így sem úszhatta meg: nem sokkal az Oscarja után megtiltották neki, hogy többször kiutazzon, sőt hosszú évekre megtiltották a filmezést számára. Büszke volt az Oscarjára, de cseppet sem szállt el tőle. Végtelenül türelmes ember volt, képes volt zsinórban egymás után húsz embernek interjút adni úgy, hogy nem látszott rajta, hogy unná a dolgot. Szinte minden újságíró megemlítette neki az Oscarját, ő pedig könyörögve kérte őket, hogy ne emlegessék már neki ezt. Annyi film kapott már Oscart, amelyik meg sem érdemelte, az is csak egy elismerés volt számára a sok közül. Neki mindig a nézők véleménye volt fontos, és attól érezte igazán jól magát, ha heteken át telt házzal futottak a filmjei. Neki ez volt az igazi Oscar-díj, vagy az, amikor megdicsérte őt Bohumil Hrabal. Van egy jó sztorim arról, hogy mennyire nem tartotta nagyra az Oscar-díját. Többször is jártam a prágai lakásában, és az egyik alkalommal ki kellett mennem a wc-re. Felnéztem, és a falon ott volt Az én kis falum japán plakátja, mellette pedig egy polcon ott állt az Oscar-díja. Vicces, hogy a több ezres könyvgyűjteményére végtelenül büszke volt, egy külön könyvtárszobát rendezett be nekik, de az Oscar-díját a wc-ben tartotta.

Milyen volt Jiří Menzel otthona?

Finn stílusban volt berendezve, végtelenül egyszerű volt, úgy érezted minden deszkalapokból áll, a padlótól a könyvespolcokon át egészen az ágyig. Szerette ezt a letisztult, skandináv stílust.

A magánéletéről annyit lehet tudni, hogy a nála negyven évvel fiatalabb feleségével, Olgával két kisgyereket neveltek együtt – bár vér szerint csak a második gyerek volt az övé. Korábban nem volt házas?

Ez volt az első házassága, korábban megrögzött agglegényként élt. Évtizedekig hangoztatta, hogy nem akar megnősülni és nem akar gyereket. Szerette a nőket, nagyon sok barátnője volt, de az a nő, aki hozzá úgy ment fel, hogy titokban vitte magával a fogkeféjét, és ezt Jirka reggel észrevette, azt biztosan nem akarta látni soha többé. Az ilyen nőktől félt, veszélyesnek tartotta őket, azt gondolta róluk, hogy rá akarnak telepedni az életére. Volt neki egy nővére, és egy lány ikertestvére, és ott volt neki a mama, aki túlélte a papát. Nagyon sok gondja volt a családjára, gondoskodott a mamájáról, amíg élt, figyelt a nővérére, amíg élt, és az ikertestvérére is – ő még mindig él. Úgy gondolta, hogy ennyi családi gond mellé nem hiányzik neki pluszban egy házasság. Az ikertestvérével például egy lakásban laktak, a fürdőszoba választotta el őket, azon keresztül tudtak átmenni egymás lakrészébe. Amikor Jirkánál hölgy látogató volt, akkor a fürdőszobaajtót kulcsra zárta. Ha a testvére néha észrevette, hogy egy nő már másodszor járt nála, akkor elkezdett azon izgulni, nehogy a Jirka feladja az egyedüllétét, mert akkor a kettejük kapcsolata is lazulni fog. Ebben volt némi feszültség az ikrek között, egyébként nagyon jó viszonyban voltak.

Jiří Menzel és felesége Olga (Fotó: Profimedia)

Aztán megismerte Olinkát, akit mégiscsak feleségül vett…

Olinka sportriporterként dolgozott akkoriban a cseh rádióban. Jött a karácsonyi műsor, ahová valami izgalmasat akartak bedobni, ezért leszerveztek egy interjút Menzellel, csakhogy egyik riporterük sem ért rá, csak a fiatal sportriporter, így végül őt küldték el. Elment hozzá a színházba Prágában, és nem sikerült jól az interjú. Ezután telefonált Jirkának, és elmondta, hogy az interjút nem fogja leadni, csak akkor, ha még egyszer fogadja őt, mert első alkalommal öntelt és beképzelt hólyagként viselkedett vele. Jirka a csinos, szőke nőkkel kapcsolatban előítéletes volt, és be is tette Olinkát ebbe a skatulyába, de a telefonhívás után rájött, hogy ez egy okos, talpraesett nőt, aki nem fél kiállni az igazáért. Tetszett neki, hogy a szemébe mondta, hogy első alkalommal mit gondolt róla. Emiatt aztán újra találkoztak, megismételték az interjút, és nemcsak az sikerült jól, hanem egymásba is szerettek.

De ebből a kapcsolatból sem született rögtön házasság, ugye?

Nem, a házasság előtt évekig együtt éltek. Nősülni Jirka továbbra sem akart, Olinka pedig nem erőltette a dolgot, nem helyezte őt nyomás alá. Egy ideig minden évben egy hónapra Thaiföldre jártak nyaralni, és Thaiföldön a cseh nagykövet látta őket vendégül a nagykövetség épületében, mindig ott laktak. Egyszer a nagykövet megkérdezte tőlük, hogy „Ti olyan jól érzitek magatokat együtt, miért nem házasodtok össze? Egyszerűbb lenne, nem?” Ebben tényleg volt valami, ugyanis Olinka akárhányszor csak bejelentkezett Jirkával a szállodába mindig kényelmetlenül érezte magát, mert az idegenektől szörnyűséges tekinteteket kapott, hogy jön az idős rendező úr a fiatal, szőke cicababa szeretőjével. Szóval a nagykövet szavai után hirtelen jó ötletnek tartották, hogy összeházasodjanak, és erre pár nappal később sor került a cseh nagykövetség égisze alatt. Tetszett nekik a gondolat, hogy mindenkitől távol mondják ki az igent, mert így nem lesz belőle otthon bulvárhír, és senki sem sértődik meg azon, hogy miért nem hívták meg. Az egyik tanújuk a nagykövet volt, a másik pedig a nagykövet asszisztense. Összeházasodtak, és friss házasokként érkeztek haza Csehországba.

Három éve romlott le jelentősen az állapota a bakteriális agyhártyagyulladása miatt. Azóta tudtad valahogy tartani vele a kapcsolatot?

Hogyne. A gondok ott kezdődtek, hogy egy középfülgyulladás alakult ki nála, amitől nagyon megromlott a hallása, ő mégsem kezeltette, csak várta, hogy elmúljon. Emlékszem, amikor pár éve Rónai Egonnál voltunk bent az ATV-ben, a tévések azt szerették volna, ha fülesen keresztül, képen kívülről tolmácsolok neki, de ő ragaszkodott hozzá, hogy menjek be, és ott mondjam közelről a fülébe, mert már hallókészülékkel is nagyon rosszul hallott. A tévéseknek ez érthető okokból nem tetszett, de végül pontosan így történt. Végül a helyzet egy spanyolországi útjukon vált nagyon rosszá: ekkor Olinka repülőre tette az egész családot, és visszautaztak Prágába, ahol Jirka rögtön kórházba került. Megállapították, hogy a fülből a vírus áthatolt az agyba, és agyhártyagyulladás következett be. Majdnem egy éven át kórházban ápolták, különböző helyekre vitték őt rehabilitációs kezelésekre, Olinka már annyira kétségbe volt esve, hogy még sámánt is hívott hozzá. Annyira sikerült csak javítani az állapotán, hogy végül egy év után hazamehetett, de tolószékbe került, alig tudott mozogni, és a beszédet is újra kellett tanulnia, ami csak hellyel-közzel sikerült. 0-24 órában két ápoló vigyázott rá az év minden napján. Az utolsó hónapjai sajnos már gyötrelmesek voltak.

Julia Jentsch és Zuzana Fialova színésznők Jiří Menzellel a 2007-es Berlinalén, az Őfelsége pincére voltam bemutatóján (Fotó: Sean Gallup/Getty Images)

Tudtatok azért beszélni?

Legtöbbször inkább Olinkával tartottam a kapcsolatot, vele beszéltünk, de azért Jirkával is tudtam egy keveset beszélni. Tavaly ősszel például lent voltam Velemben Törőcsik Marinál, akivel szintén jó viszonyban vagyok. Ők ketten nagyon szerették egymást Jirkával, és rengetegszer tolmácsoltam kettejük között. Mari tavaly azt kértem tőlem, hogy hívjam fel mellőle Jirkát, hogy elbúcsúzhasson tőle. Nagyjából előre elmondta, mit szeretne neki mondani. Volt is egy édes mondata, hogy „Mi majd fent úgyis találkozunk”. Azt gondoltam – ismerve Jirka állapotát -, hogy ez a beszélgetés 2-3 perces lesz. Végül egy 15-20 perces beszélgetés lett belőle: fogtam a telefont, és hol a Marit fordítottam csehre, hol a Jirkát magyarra. Hol egymás szavába vágva beszéltek, hol egymásra hosszan várva, mert Jirka sokszor nehezen találta a szavakat, Marit pedig a köhögése hátráltatta, de mindkét fél mindent tudott és mindent értett, és őrületes türelemmel hallgatták meg egymást. Nagy öröm volt, hogy tudtam nekik ebben segíteni.