2020. Szeptember 11.

„Láttam az emberek szeme színét a fekete-fehér képeken”

Évtizedek elteltével egy elveszettnek hitt, az nlc-hez került fotón ismerte fel magát Annamária, aki tíz éve, 65 évesen Ausztráliában kezdett új életet. Elmesélte a régit, meg ezt a mostanit is – mi pedig tátott szájjal hallgattuk. Szó szerint idézzük.

Neményi Márton

„Köszönöm, hogy menőnek tituláltak” – írta nekünk levelében Annamária, miután 46 év elteltével és 15 ezer kilométerrel arrébb felismerte magát egy fotón az nlc. retró nyaralásról szóló képes cikkében. A képet annak idején a Fortepan archívumában találtuk; Annamária, aki nem tudta, hogy feltöltötték a fotóadatbázisba (ahogy azt sem, hogy az nlc. cikkének hála több tízezren láthatták azt) egyáltalán nem bánja, hogy így alakult, annyira nem, hogy gyorsan el is árult még pár érdekességet a jelenetről.

Forrás: Fortepan

Kiderült, hogy a felvételen, bármilyen furcsa is ez, nem profi fürdőruhamodell pózol, a pillanat teljesen spontán, a férje készítette a képet, aki profi fotós volt. A bikinit egy Vígszínház mögötti fürdőruhaszalonban varratta (akkor még létezett ilyen, mármint fürdőruhaszalon és -varratás is), a fekete haja pedig azért volt bekötve, hogy ne szívja ki a nap. Pár beszélgetéssel később kiderült az is, hogy Annamária nem ment be a vízbe, de nem azért, mert féltette a haját és a ruháját. Meg az is, hogy azóta már Ausztráliában él, ahol 65 évesen kezdett új életet. Évtizedekkel korábban, még Magyarországon pedig neki volt a világ legérdekesebb munkája. Legalábbis egy fotós számára a legérdekesebb, mivel azonban ezt a cikket egy fotós írja, maradjunk annyiban, hogy a legérdekesebb és kész.

Annamária ugyanis fekete-fehér családi képeket színezett.

A többszöri levélváltásból és a telefonos beszélgetésekből végül olyan nagymonológ kerekedett, amelybe bűn lenne riporteri megjegyzésekkel belenyúlni vagy interjúformát erőltetni rá.

Át is adjuk a szót Annamáriának.

Az a bizonyos kép a hetvenes években készült az Adrián. Csak az albán határ közelében van ilyen hosszú tengerpart azzal a gyönyörű homokkal. Rendszeresen lejártunk: minden évben egy-egy hónapra. Megtehettük: nem volt nyolcórás munkánk. Az akkori férjem, a lányom apja titkár volt a Déryné Színházban. Ez volt az Állami Faluszínház: Járták az országot, a férjem területe a Dunántúl volt, nyáron pedig szünetet tartottak, a kultúrházakban nem voltak előadások, úgyhogy el tudtunk utazni hetekre a két-három tacskónkkal. Ez volt a hobbim: tacskókat tenyésztettem. A hosszú szőrű tacskót én kezdtem el meghonosítani Magyarországon.

Hetvenöt éves vagyok. Na jó, most már inkább hetvenhatot emlegetek. Sosem voltunk szegények. Buda, Széchenyi-hegy tacskók, Adria… belefért.

Katonacsaládba születtem Zalaegerszegen. Már a nagyapám is tiszt volt. Kaposváron állt a családi ház. Amikor kitört a második világháború, menekülni kezdtek a tiszticsaládok Ausztria felé. Az anyám már az utolsó hónapban volt velem, Zalaegerszegen maradt egy virágkertész családjánál. Apámat háromévesen láttam először, akkor jött haza az orosz fogságból. Ő szerencsés volt: az ő pozíciójában lévő tisztek általában meghaltak. A szüleim ezek után nem jutottak közös nevezőre, elváltak. Apám a taszári reptéren volt földi alkalmazott, ott vesztette életét egy szerencsétlenségben.

Fifi, Jojó és Zsuka (Forrás: magánarchívum)

A nagyszüleim neveltek fel Balatonlellén. Nagykanizsán iratkoztam be mezőgazdasági főiskolára, hivatalosan szakmérnök vagyok, de csak egy bő évet dolgoztam gyakornokként, aztán ahogy megismerkedtem a férjemmel, mentem vele. Budapestre kerültem, bocsánat: Budára, Pesten soha nem laktam. Hamar kiderült, hogy nagyon-nagyon jó a kézügyességem. Azóta is az. A férjem nem ment át a Népszínházba, amikor beleolvadt a Déryné: inkább fotóriporter lett. És akkor most elmesélek egy olyan szakmát, ami ma már nem létezik.

A férjem fényképész kisiparosként dolgozott: jártuk a vidéket és fotóztuk a családokat. Pontosabban a férjem fotózott, én színeztem. Akkoriban nem színes filmre dolgoztak, utólag színezték ki a képeket. Hát ez volt az én munkám, azaz a miénk, mert voltak alkalmazottaink is. Egy ügynök lement a soron következő faluba, végigjárta a házakat, megszervezte, hogy a családokról képeket készíthessünk, ha kellett, külön a nagyszülőkkel, kutyával, gyerekkel, telefon a kézbe, ilyenek. Ezt összeírta, a fényképész – a férjem – kiment hozzájuk, készített jó esetben 25-30 felvételt, hazajött, a laborban előhívták őket, ezek lettek a mintaképek, a következő társaság visszavitte őket a faluba, ezekből rendeltek a családok, minél többet, annál jobb. Én nem a laborban dolgoztam, hanem a 24-szer 30-as, vagy hasonló, nagy méretűre előhívott képeket, amelyeket kiválasztottak és színesben megrendeltek a családok, megdolgoztam anilinnel vagy pasztellel. A kész képeket felkasíroztattuk, valaki kivitte őket a megrendelőhöz és kasszírozott.

A fekete-fehér képeken igenis látszik a hajszín. A modellek szeme színét jó esetben felírták, de azt is ki lehetett találni, ha figyelt az ember. Én ki tudtam. Inkább az volt nehéz, amikor évek óta halott rokonokat kellett a képre retusálni régi fotók alapján, ekkor bizony festeni is kellett, mint egy képzőművész.

Ez a szakma aztán persze megszűnt. Tizenöt éve összeakadtam egy fiatal fényképésszel, huszonöt éves forma fiú volt, teljesen ledöbbent, amikor elmeséltem mindezt, ő ezt már a szakiskolában sem tanulta. Kérte, mutassam meg a festékeket és a technikákat, meg is mutattam, hogyan törtük el a zsilettet, hogyan satíroztuk le a fölösleget, nem ám az élével, hanem negyvenöt fokos szögben tartva, és hogyan töltöttük ki az egészet kínai tussal. Teljesen paff volt. Évekkel később aztán nekem mutogatta egy másik fényképész, mit művel a kompjúterrel, „itt egy kicsit leszedem, ott pedig még teszek hozzá”, édesem, mondtam neki, ez bagatell a mi munkánkhoz képest. Amiket mi műveltünk az átvilágítóasztal fölött…

Forrás: magánarchívum

A lányom is megér egy külön „misét” – a misét itt most macskakörmök közt mondom. Versenysportoló és szakedző, hegyi kerékpáros. Tizenhárom éves kora óta kerékpározik, azaz harminc éve, azóta is aktív sportoló. Európában, Magyarországon összenyert már mindent. A középiskolát is félig magánúton végezte, hogy sportolhasson mellette. A Testnevelési Egyetemre került, szakedzőit végzett és rögtön bejelentette nekem, hogy külföldre megy, Kanadába vagy Ausztráliába. Szűk volt neki Európa. Ausztrália nyert. Összeraktuk minden zsebpénzünket, elég komoly összeget kellett ugyanis felmutatni a tanulóvízumhoz, így jött ki Melbourne-be, fizetős iskolába járt és rögtön elkezdett dolgozni biciklis futárként és szerelőként. Ért a biciklikhez: ha versenyzel, meg is kell tudnod szerelni akár menet közben is. Aztán itt is megnyert mindent. A férje katona, miután összeházasodtak, évente egy-egy hónapot töltöttem kint, amikor aztán elment külszolgálatra, eldöntöttük, egyesítjük a családot. Eladtam a budai ingatlanomat és kimentem.

Fél év alatt lerendeztem itt mindent. Összecsomagoltam az összes fontos bútort – volt pár antik örökség –, a négy-ötszáz kötetes könyvtárat, ruhákat (kiderült, a bundára itt semmi szükségem), hajóval szállítottak át mindent Hamburgból, négy-öt hónapba telt, de minden megérkezett. Mindketten hazát váltottunk, szerettem volna, ha van itt azért egy kis Magyarország. Nem mintha gondot jelentett volna hatvanöt évesen új életet kezdeni. Mindig érdekelt az ezotéria, a gyógynövénytan, a reflexológia, ötvenévesen elvégeztem a Silva-féle agykontrollt, kiderült, hogy nagyon sokat és mélyen tudok meditálni.

Megbeszéltem hát magammal, hogy én bizony megtelepszem Ausztráliában és nem sírok majd a régi dolgok után.

Így is lett. Azóta kétszer voltam Magyarországon, egyszer sem éreztem igazán jól magam. Legutóbb, két éve a lányom is jött, körbeautóztuk a Balatont, megmutattam neki, hol gyerekeskedtem, megnéztük a nagyszülők egykori szőlőbirtokát, de végig hiányzott az itteni levegő, a növényzet, a lazaság, az, hogy nincsenek kötöttségek, tömeg, káosz. Itt sokkal jobban… nem, nem is jobban: szabadabban érzem magam.

Forrás: magánarchívum

Hát így élünk itt hárman, a lányom, akinek már saját kerékpáros iskolája van, a férje, aki már tud pár szót magyarul, és én, aki már gagyog angolul. Tanítjuk egymást, én biztosítom nekik a hátteret: főzés, mosás, ügyintézés, kutyák. Teljes a harmónia.

Most pedig megtaláltam a fotót. Nézem, nézem, gondolkodom: jé, ez én vagyok. Mutatom a lányomnak: „igen, ez te vagy”. Másnap nekiálltam megkeresni az eredetit, nem találtam, de arról a tekercsről megmaradt még pár kocka. Nem tudtam, hogy a Fortepanhoz került, ötletem sincs, hogy történhetett, alighanem a Távirati Irodából, az ő laborjukban dolgoztuk ki a képeket, nyilván ott maradt egy tekercs. Nem bántam, hogy kikerült, miért bántam volna? Nem hiszem, hogy bárki felismerne, a korosztályom már alig-alig él, aki igen, az sem használja rendszeresen a kompjútert, legalábbis nem úgy, mint a fiatalok… Próbáltam csatlakozni hozzájuk, de annyi blődséget posztolnak és olyanokat mondanak és kérdeznek…

Őszintén szólva úgy érzem, kilógok én közülük szellemileg. Fölfelé. Ha lefelé lógnék ki, azt valószínűleg nem venném észre.

Képzeld, nem nagyon fürödtem a tengerben. A Balatonban sem. Képtelen vagyok belemenni, legfeljebb bokáig vagy térdig merészkedem a vízbe. Nem tudom, miért. Pedig imádom az óceánt: a hangulatát, az illatát, a páráját, a hangját, ahogy csapódnak a hullámok… Meg is hagytam: ha tepsibe kerülök, szórjanak szét az óceánba. Kerüljek csak szépen vissza az őselembe.