nlc.hu
Szabadidő

Megtorlás 1956 után

Álom fedte fel az ’56-os búcsúlevél titkát

Az apa, akinek titkon, wc-papírra írt búcsúlevelét egy álom fedte fel. Az anya, akinek a sírásó és a hóhér segített férje nyughelyét megtalálni. És a család, amelynek három generációját tette tönkre a kommunista hatalom. Az ’56-os forradalmat követő megtorlás cinikus kegyetlenségét ma már csak személyes sorsokon keresztül tudjuk átérezni.

Az elsöprő erejű szovjet támadás 1956. november 4-én vérbe fojtotta a magyar forradalmat, bő egy hét után a szórványos ellenállást is eltiporta, november közepére a fegyverek elhallgattak Magyarországon. A városokban, falvakban azonban 1957 elejéig dühöngött a „kontrollálatlan állami erőszak”, az utcákra küldött pufajkás különítmények kényük-kedvük szerint vertek össze, kínoztak halálra vagy lőttek agyon bárkit, akire ráfogták: ellenforradalmár.

Eközben elkezdett kibontakozni az immár „kontrollált állami erőszak”, vagyis a jogi mezbe öltöztetett megtorlás: összesen 231 halálos ítéletet hajtottak végre, 35 ezer embert internáltak, közülük 23 ezer főt ítéltek hosszabb-rövidebb börtönbüntetésre. A harcok során és a sortüzekben elhunytak számát közel háromezerre becsülhetjük.

De a hatalom nemcsak magukat az érintetteket, hanem családtagjaikat is büntette, stigmatizálta, munkát alig kaphattak, a gyerekek nem tanulhattak tovább, a „következmények” generációkat érintettek. Földváryné dr. Kiss Réka történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának  elnöke három család tragédiáján keresztül mutatja be az nlc-nek a kádári hatalom otromba, cinikus és kegyetlen gyakorlatát. A bosszút.

Tihanyi Árpád, a „lincselő” tanár

Álom fedte fel az ’56-os búcsúlevél titkát

Tihanyi Árpád

Október 26-án Mosonmagyaróváron hatalmas tömegdemonstráció zajlott, egész családok részvételével indult a békés menet, vagy azt is mondhatjuk, spontán szabadságünnep szerveződött. A helyi határőrlaktanya előtt azonban Dudás István parancsnok az objektum védelmére hivatkozva tűzparancsot adott, és eldördült a forradalom egyik legvéresebb sortüze: nők és gyerekek maradtak holtan vagy súlyos sebesüléssel a kövön.

„Dudás azonnal Csehszlovákiába menekült, a tömeg pedig a magukra hagyott kiskatonákra rontott, lincselésbe kezdett” – vezet be első történetünk előzményeibe Kiss Réka.

Rövidesen több forradalmi bizottság tagjai is a helyszínre siettek, hogy megakadályozzák a népítéletet, és az eseményeket törvényes mederbe tereljék. Az egyik ilyen küldöttség élén érkezett Tihanyi Árpád, egy győri iskola magyar–történelem szakos tanára, a győri, majd a Dunántúli Nemzeti Tanács egyik vezetője is. A feldühödött tömeget élete kockáztatásával próbálta lecsillapítani rögtönzött beszédével, oroszlánrésze volt abban, hogy a további vérontást sikerült elkerülni. Másnap Ausztriába utazott, az ENSZ képviselőivel tárgyalt a világszervezet esetleges támogatásáról.

Mindezt pedig azért volt fontos róla elmondani, mert a későbbiekben hazaárulás vádjával állították bíróság elé, illetve azzal, hogy mosonmagyaróvári beszédével hozzájárult az erőszak elharapózásához. Mivel édesapja a Horthy-rendszerben első világháborús kitüntetései nyomán vitézi címet kapott, ő volt a koncepciós perek „elmaradhatatlan” reakciós, osztályidegen vádlottja.

Megtorlás 1956 után

Fiatal szabadságharcosok Budapest utcáin, 56-ban (Fotó: Hulton Archive/Getty Images)

 

Álom fedte fel az apa búcsúlevelét

Titokban végezték ki 1958. december 31-én, jeltelen sírban földelték el. Felesége és gyermekei mondhatni informális módon értesültek haláláról: egy nap a ruháit tartalmazó csomag érkezett a börtönből. Az özvegy elajándékozta a fájdalmas emlékeket hordozó ruhadarabokat a náluk is nagyobb nélkülözésben élő rokonoknak, bekecse az egyik nagynénihez került.

A nagynéni elbeszélése szerint álmában megjelent Tihanyi Árpád, és ölébe tette a kabátot – erre ő felriadt, azon nyomban, még az éjjel elővette a szekrényből a bekecset, és a gallérba bevarrva megtalálta a férfi hétoldalas, wc-papírra írt búcsúlevelét.

Sokan tettek így, a titokban megírt sorokat szabaduló rabtársak csempészték ki, vagy ruhájukba varrták, hátha egyszer valaki megtalálja. Közszájon forogtak az ilyen hírek, nem tudni, a nagynéni álma minek köszönhető, de nem is ez a lényeg. Nézzük egy elvhű, demokratikus meggyőződésű ember néhány utolsó sorát szeretteihez:

A haláltól nem félek, hat hónap alatt a halálos cellában és a sok – sok kivégzett az itt létem alatt kb. 40-45 személy kivégzése megismertetett és hozzászoktatott a halálhoz és annak gondolatához.

Az írásomról is láthatjátok nem félek a haláltól. Nem izgulok, nem remegek. És még eddig senki sem félt. Mindenki hősiesen halt meg. Az édes Jézus nekem is adott erős és bőséges kegyelmet a sors elviseléséhez. Tudjátok az igazságért meghalni dicsőség. Krisztusnak is azért kellett meghalni, mert az igazságot hirdette a zsarnokság, a gazság felett.

(…)

Édes, drága kis Gyermekeim

Búcsúzik apukátok Tőletek.

Egy a kérésem, szeressétek édes drága anyátokat, ki sok szenvedéssel és nehéz küzdelemmel nevel Benneteket. Soha őt el ne hagyjátok. Öleljétek csókoljátok helyettem is, amíg él. Szeressétek ezt a drága magyar hazát és népet és folytassátok a munkámat ott ahol én abbahagytam. Legyetek büszkék rám, mert a mi vérünknek és áldozatunknak gyümölcsét Ti fogjátok learatni és élvezni.

Bátran felemelt fejjel és büszkén halok meg. Ezzel az utolsó szóval Éljen Krisztus király és a haza! Isten veletek, imádkozom értetek, utoljára ölel, csókol Benneteket és mindenkit a Ti forrón szerető

 

Aputok

Nyomor volt az ’56-os árva sorsa

Álom fedte fel az ’56-os búcsúlevél titkát

Kósa Pál

Kósa Pál, a baloldali érzelmű, de a kommunista diktatúrát elutasító újpesti asztalosmester a helyi munkástanács révén kapcsolódott a forradalomhoz. Az átlagnál radikálisabb nézeteket képviselve vett részt a forradalmi tanácsban, a szovjet intervenció után pedig fegyverrel szállt szembe a megszállókkal, csoportja csak november 10-én adta meg magát.

Az egyik legtöbb halálos ítélettel záruló nagy újpesti per vádlottja volt, amely a „munkás-paraszt „ hatalommal” szembeforduló munkásokon volt hivatva bosszút állni. 1957-ben végezték ki, özvegye mellett két lányuk gyászolta.

Egyikük, Katalin 14 éves volt ekkor, kitűnő tanulóként végezte az általános iskolát, de nemhogy gimnáziumban nem tanulhatott tovább, ipari iskolába sem vették fel, sőt: kivégzett ’56-os gyermekeként munkát sem kapott, végül rokoni segítséggel sikerült kétkezi munkát találnia. Gyerekként.

„Édesanyja egy kertészetben dolgozott, munkatársainak köszönhetően tehetett szert pluszjövedelemre azzal, hogy rábízták a munkaruhák mosását. Egy kommunista kolléganője pedig kijelentette: nem tehet arról, amit a férje tett” – hozza a pozitív példát a történész, de ettől még a család sorsa a nyomor lett, míg meg nem találták a kitörés lehetőségét. De előbb még megjárták a poklot.

A hóhér és a sírásó segített

Katalin rendszeresen elkísérte édesanyját a börtönlátogatásokra, és gyakorlatilag példátlan módon a kivégzés hajnalán is bemehettek a siralomházba elbúcsúzni. Az ítéletet meghozó Halász Pál vérbíró – akinek a kivégzéskor hivatalból jelen kellett volna lennie – szabadságon volt, „helyettese” pedig rábólintott a látogatásra. Ekkor derült ki, hogy Kósa előző nap öngyilkossággal próbálkozott, felvágta az ereit, ezzel akarva magát megkímélni a megaláztatástól, hóhérait pedig megfosztani a bosszú beteljesítésétől. Megmentették az életét, hogy pár óra múlva felakaszthassák.

Mindez a Kozma utcai gyűjtőfogházban történt, ahonnan a holttesteket a közeli Rákoskeresztúri új köztemetőbe vitték, és jeltelen sírokban földelték el a 301-es parcellában – persze teljes titokban, de a pletykák azért akkoriban is keringtek. Korábban elhullott állatkerti vadat, abortált magzatokat, kórházakban amputált testrészeket ástak el itt. A bokrokban napi 24 órában belügyis legények lestek, hogy ha valaki virágot tett le a területen, azt elvigyék, és a találomra emelt kis hantokat szétrugdossák.

Megtorlás 1956 után

Harckocsik a József körúton, 56-ban (Fotó: Fortepan)

Az özvegy és lányai a kivégzés után a temetőben „sétálgattak”, hátha észrevesznek valamit. Csalódniuk kellett, de nem adták fel: többször is felkeresték a sírkert melletti kocsmát, az úgynevezett Köpködőt, ahol végül – furcsa ebben a környezetben ezt a szót használni, de – emberségre leltek.

„Megtalálták a hóhért, aki elmondta, Kósa Pál bátran, férfiként fogadta a halált, egy sírásó pedig titokban megmutatta a helyet, ahol holttestét elásták” – mondja Kiss Réka. Hozzáteszi, ezzel ők is nagy kockázatot vállaltak, ismert olyan eset, amikor sírásót állítottak bíróság elé, mert kivégzett forradalmár nyughelyéhez vezette a családtagokat.

A Kósa család története végül úgy fordult jobbra, hogy az anya férjhez ment Fekete Józsefhez (férje barátjához, akire halála előtt maga is rábízta a gyerekeit), ő pedig így tudott maradéktalanul eleget tenni ígéretének: a lányokat nevére vette, ezzel pedig megszabadította őket a stigmától. Bár innentől kezdve vér szerinti apjukat le kellett tagadniuk, de legalább származásuk nem állt boldogulásuk útjában.

Nyomorból indultak

Tomasovszky András

Tomasovszky András

Harmadik, egyben utolsó történetünk Nyíregyházán játszódik, és 1915-ben veszi kezdetét. Ekkor került orosz hadifogságba Tomasovszky Mihály, aki a nagy háború után is ott maradt, feleségül vett egy helybeli nőt, új családot alapított, három fiuk született. Idővel aztán egyik fiával, Andrással mégiscsak Magyarországon telepedett le, 1946–47-ben a kisgazdapárt képviseletében főispáni hivatalt viselt. A kommunista hatalomátvétel után kuláklistára került, minden ingó és ingatlan vagyonát elvesztette, de előtte három alkalommal is ült börtönben, mert nem tudta teljesíteni beszolgáltatási kötelezettségét.

Házának egyik szobáját egy ávós család foglalta el, a másikba máshonnan kitelepített, ugyancsak nincstelenné tett kulákcsalád költözött: utóbbi jóvoltából élhetett Mihály és családja az előszobában… A villanyszerelőként dolgozó, családját eltartani alig tudó Tomasovszky András hitvese 1956-ban gyógyíthatatlan betegségben meghalt, két másik gyermeküket az ő szülei fogadták be, míg a legidősebb lányt édesapja nevelőintézetbe adta. A Rákosi-féle kommunista hatalom nyomorba döntötte és szétszakította ezt a családot (is).

1956 őszén Tomasovszky András az események közepén találta magát, komoly szerepe volt abban, hogy Nyíregyházán is rendpárti forradalomról beszélhetünk, itt sem folyt vér. A megtorlás során először fegyverrejtegetésért csukták le három hónapra, de szabadulása idején már készen állt a koncepciós per, itt származása okán a főhelyek egyikére ültették a vádlottak padján: szervezkedés kezdeményezése miatt halálra ítélték és kivégezték. A Szovjetunióban maradt két testvére katonatiszt lett, a családi legendárium szerint próbáltak is közbenjárni érdekében, persze eredménytelenül.

Ezzel a névvel élni…

Lánya, az akkor 12 éves Mária Körösi Zsuzsanna és Molnár Adrienn történészeknek beszélt ezekről az időkről. Amikor Tomasovszky Andrást elfogták, a börtönből üzent édesapjának, hogy hozza el Máriát a nevelőotthonból, és egy rabtársával ajándékot is kicsempésztetett neki: egy ceruzát, amivel odabent írt, és egy fogpasztából készített dobókockát.

Tomasovszky Mária virágkertésznek készült, de ezzel a származással a mezőgazdasági technikumba nem vették fel, iskolaigazgatója javasolta neki a gyors- és gépírást. Az esti iskolát ugyan elvégezte, de álláshoz „ezzel a névvel” Nyíregyházán és környékén nem jutott, 16 évesen takarítónőként próbált némi bevételre szert tenni.

Az emberektől kapott jót és rosszat is. Volt, hogy kiközösítették, több tanár megalázta, pitiáner „bűnökért” durván büntette és pellengérre állította az „ellenforradalmár” lányát. Néhány osztálytársának szülei viszont meghívták magukhoz, szeretettel fogadták, süteménnyel kínálták…

A 12 éves lánynak hónapok alatt felnőtté kellett válnia, apja kivégzése után nagyapját is elbocsátották, az idős ember alkalmi kubikosmunkákból tartotta fenn magukat. Azon a bizonyos napon pedig, amikor Nyíregyháza harangjai szokás szerint megszólaltak, a nagyapa annyit mondott: most hal meg az édesapád. Megbeszélték, hogy erről soha nem beszélhetnek, a sírját nem kutathatják fel, máskülönben ők is ugyanarra a sorsra juthatnak. Mária évekig úgy aludt el esténként, hogy álomba sírta magát.

A menekülés itt szó szerint értendő, Mária a rokonok javaslatára végül Budapestre költözött, ahol az eltelt idő és az ismeretlenség okán a bélyeg is jobban halványodott rajta, mint történt volna a nyíregyházi kisebb közösségben.

Olvass még 1956-ról!

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése