„Rettegtem, gyűlöltem, kétpercenként bele akartam tekerni” – megnéztük a világ legfélelmetesebb filmjét

Semmiképpen sem szerettük volna megúszni az obligát halloweeni horrorfilmajánlót, ezt biztosan tudtuk. Idén azonban ez különösen nehéz, és nem csak azért, mert a koronavírus miatt csökkentett módban üzemel a filmipar. (Sőt: talán éppen ezért jutnak végre lélegzethez a kisebb költségvetésű, de annál ötletesebb filmek.) Hanem azért, mert

Az nlc. filmelméleti és -történeti munkacsoportjának vezetője, TóCsa kollégánk szokás szerint megoldja a kérdést, bestofja itt olvasható. Az obligát halloweeni rémszisztgetős kontentból azonban én is szerettem volna kivenni a részem, és végül meg is jött a megoldás, amit szokás szerint a tudomány szállított.

Pár hetes a hír: megmérték, hogy melyik a legfélelmetesebb film a világon. Jól olvastátok, megmérték, tudományos, igazolható, ellenőrizhető és reprodukálható módszerekkel, reprezentatív mintán, képletekkel és diagramokkal, ahogy kell. Az eredmény pedig egyszerre meglepő és örvendetes, tisztességes horrorrajongó aligha tiltakozhat ellene. Ez pedig nagy szó, a tisztességes horrorrajongók ugyanis különösen válogatós és érzékeny népség, akik szó szerint vérre menő vitákba képesek bonyolódni, ha meglengetik előttük a „szerinted melyik a legdurvább horrorfilm?” feliratú vörös posztót.

Tulajdonképpen nem is értjük, miért csak most készült el a vizsgálat, annyira magától értetődő és egyszerű az ötlet. Ráadásul nem is egy mozimagazin, horrorfilmekre specializálódott fanzine, vagy hasonló termék publikálta a kísérletet, hanem a broadbandchoices.com nevű internetszolgáltató-ajánló. Csapatuk első körben összegyűjtötte a filmtörténelem legijesztőbb, leghatásosabb és legjobb ötven horrorfilmjét a filmkritikák és a Reddit-fórumbejegyzések alapján. Ebből összejött egy önállóan is hasznos lista (nem mintha nem árasztottak volna el minket hasonlókkal az elmúlt évtizedekben). A tételeket ötven emberrel nézették végig lekapcsolt villannyal, tisztességes hangerőn megszólaltatott surround rendszerrel. Mindenki minden filmet végignézett, természetesen (vagyis reméljük, hogy) nem egyhuzamban. A horrormaraton alatt mindannyian pulzusmérős okosórát viseltek, a szívritmusuk diagramját pedig minden film után összesítették és másodpercről másodpercre átlagolták, így jött ki az egyes filmekhez tartozó rettegésgörbe.

Az eredmény:

Bár forgalmazták itthon is, magyar címe (a hazai filmcímfordítások általános színvonalát tekintve: szerencsére) nincsen, egyszerűen így, Sinisterként vetítették a mozikban.

Sosem hallottál róla? Nem hibáztatunk: egy nagyon-nagyon kis költségvetésű (3 millió dollárból forgatták, ami leírva sok, hollywoodi mércével azonban aprópénz), viszonylag szűk körben forgalmazott és nem éppen agyonreklámozott szerzői filmről van szó, amelyben az átlagnéző számára Ethan Hawke az egyetlen ismert név. A kritikusok és a horrorrajongók azonban már a stáblistából sejthették, hogy jó helyre megy a mozijegy ára: a zenéjét például a Hellraiser óta legendás Christopher Young szerezte, producere pedig Jason Blum, akinek stúdiója, a Blumhouse azóta horrornagyhatalom, olyan sorozatokkal, mint a Démonok között és az Insidious, de náluk próbálgatta a szárnyait Mike Flanagan (Álom doktor, A Hill-ház szelleme) is.

A Sinister egyébként kultuszfilm lett és az évek során hatalmasat ment világszerte, legalábbis költségvetéséhez képest: majdnem 90 millió dollárt hozott a konyhára, tehát a befektetés bőven megtérült. Készült egy folytatás is pár évvel később, immár 10 millióból, sajnos rettenetes lett, hagyjuk is. Maga Jason Blum azonban, amikor idén (még a mostani kísérlet előtt) megkérdezték, a majdnem százból melyiket tartja a legdurvább filmjének, azonnal rávágta, hogy a Sinistert. Nyilván nagyon örül tehát ennek a mostani eredménynek.

De hagyjuk is a számokat, nézzük inkább, mit tud, mitől működik és miért nagyon jó a Sinister. (Utóbbival egyébként egyedül vagyok kétfős háztartásunkban, a barátnőm szerint ugyanis utálatos film – hogy ez miért fontos a nyilvánvalón túl, arra rögtön visszatérünk.) Ez nemcsak a film miatt fontos, hanem azért is, mert ezen keresztül megfejthetjük, mitől jó egy horrorfilm és mi az a belső perverzió, amiért igenis szeretjük őket, akkor is, ha a jobbakat tényleg képtelenség végignézni kispárna, takaró nélkül és úgy, hogy ne a távirányító hangerő- és előre-hátra gombjain tartanánk az ujjunk.

A főszereplő Ellison Oswalt, akit Ethan Hawke alakít (nagyon jól), egy szebb napokat látott regényíró, aki évek óta már csak true crime, azaz megtörtént bűneseteket dramatizáló dokuregényeket ír. Egy bestsellere volt annak idején, azóta ezt hajkurássza, mérsékelt sikerrel – a film egyik szereplője még arra is céloz, hogy az egyik korábbi könyvének segítségével helyeztek szabadlábra egy gyilkost. Oswalt mániája, hogy könyvről könyvre költözik családjával, méghozzá a következő kiszemelt szörnyű bűntény közelébe. A filmben kicsit túllő a célon, amikor nem egyszerűen pár sarokkal arrébb költözik, hanem konkrétan azt a házat veszi meg, amelynek kertjében felakasztottak egy fára egy egész családot, kivéve egy kislányt, aki eltűnt. (Egyébként az akasztással kezdődik a film, ezt egy rossz minőségű, Super 8-as felvételen láthatjuk lassítva, hang nélkül, ezzel a készítők meg is adják az alaphangot.)

Oswaltot persze utálják a rendőrök, kivéve a kissé butácska sheriffhelyettes, aki nagy rajongója. A család végül beköltözik, a férfi pedig egy doboz Super 8-as házi videót talál a padláson, mindegyiken egy-egy család életébe leskelődik valaki és mindegyik rettenetes gyilkosságsorozattal zárul. A „főhős” igazi önző seggfej lévén inkább nem értesíti a rendőrséget, hanem elkezd a saját szakállára nyomozni – és ezzel földöntúli szörnyűségeket szabadít magára és a családjára. Nem szeretnék spoilerezni, ezért maradjunk annyiban: senki ne nézze meg, aki lendületes, sodró, izgalmas történetet vár happy enddel. Aki viszont kész végigülni egy lassan kibomló, de végig rejtélyes horrorfilmet és nem lesz depressziós a teljesen reménytelen, nyomasztó végkifejlettől, annak csak ajánlani tudjuk.

A fent ismertetett tudományos eredmények iránti tiszteletből megpróbáltuk szerény házi módszereinkkel rekonstruálni a Nagy Horrorfilmkísérletet, a bökkenő csupán annyi volt, hogy mi ötven helyett ketten voltunk, kettőnkre pedig összesen egy darab okosóra jutott, az is rendkívül gagyi, de a pulzust egészen véletlenül tisztességesen és folyamatosan képes mérni. Annyira kínai szegény óra, hogy még az okostelefonommal is képtelenség volt szinkronizálni, így az eredményt csak egy ilyen bénácska fotón tudom megmutatni:

Bár unalmasnak tűnik, hiszen nincs látványos görbe, éppen ez mutatja meg a leglátványosabban a jó horrorfilmek erejét. Én már veterán vagyok, az én szívritmusomat nem különösen bolygatja meg, ha egy ismeretlen, gonosz erő gyilkolászik tőlem másfél méterre a lapostévén, az okosóra tehát a barátnőmön volt, aki úgy kerüli a horrorfilmeket, mint kormánypárti politikus az LMBTQ szinglihordákat. „Idegrendszerileg számomra a dokumentumfilm műfaja az ideális, ezen belül is az, amiben se zeneileg, se forgatókönyvileg sincsenek extrém amplitúdók, ami van, az a konstans kiszámíthatóság, az ember tudja, mit kap: kellemes zenét, érdekes témákat, okos és izgalmas arcokat – nyilatkozta az nlc. megkeresésére. – Ehhez képest a horrorfilm a tökéletes másik véglet” – tette hozzá Judit. „Ez az oka annak, hogy a Sikolyon kívül egyet se láttam. Bár az sem igazi horror, nekem pont elég volt ahhoz, hogy megtapasztaljam, sem fiziológiásan, sem pszichésen nem vagyok alkalmas erre a műfajra. Miközben zakatol a szívem és izzadok, őszintén nagyon rettegek, ez aztán idővel átcsap dühbe, amit legtöbbször a mellettem ülőn vezetek le” – magyarázta a lány magazinunk kérdésére a kanapémon, miután valamiért önként jelentkezett a kísérletre. Judit pulzusa nyugalmi állapotban 62 volt, ez ugrott fel 95-re rögtön a film elején, és a következő egy és háromnegyed órában nem is ment nagyon ez alá, végig 100-120 között mozgott. Valahogy majd meghálálom, eskü.

Az egy-két kiugró érték jelzi a film (szerencsére nagyon kevés) ijesztgetős pillanatát. A váratlan kép- és hanghatást, ami semmi másról nem szól, csak hogy megrémissze a nézőt, hívja a szakma jump scare-nek. Ezt az olcsó és hatásvadász megoldást szerencsére alig-alig használja a Sinister. Mint a jó horrorfilmek általában, három dologra épít ehelyett: a folyamatos feszültségre, az ismeretlentől való félelemre és a hús-vér szereplőkre. Azzal például, hogy a főhős nem is hős, hanem egy önző rohadék, aki tényleg képes eltitkolni a gyerekei és a felesége elől, hogy a kertjükben korábban kivégeztek egy családot (és hagyja, hogy ezt a fia az iskolában tudja meg), úgy, hogy közben szereti őket és az utolsó pillanatban észhez is tér, egészen életszerű színt ad az amúgy természetfeletti horrornak. Hát még az, hogy az elsőre ostoba, poénos karakterként beállított kisrendőr valójában okos és empatikus, sőt, végül ő oldja meg a rejtélyt (persze akkor, amikor már késő).

Ez az, amire kevés horrorfilm képes, és ezért sokkal ijesztőbb és félelmetesebb a Sinister, mint amilyen csak a történet alapján lenne: eléri, hogy izguljunk a szereplőkért. Az összhatás tényleg lenyűgöző, ha az embernek bírja az idegrendszere. Juditnál, akin végig rajta volt az okosóra és hősiesen győzködte magát, hogy többet nézzen a tévé felé, mint amennyit nem, a film fele körül szakadt el a cérna. „Az első pillanattól kezdve rettegtem, gyűlöltem a főszereplőt, a helyszínt, a zenét, és legszívesebben kétpercenként belepörgettem volna, hogy mielőbb a film végére érjek. Nem esett jól, sőt egyenesen kiborított. A cérna a fűnyírós résznél szakadt el, innentől kezdve már csak úgy bírtam megmaradni a kanapén, hogy elképzeltem a főszereplő, Ethan Hawke előtt araszoló operatőrt, a zenekart, ami a zenét szolgáltatta, de abba is mélyebben belegondoltam, hogy vajon a gyerekszereplőket pszichológus kezeli-e.” Ha igazi horrorrajongó vagy, és még nem láttad, ezek után nyilván megnézed majd.

A nagyon alacsony költségvetés miatt ráadásul a készítőknek mindent házilag, garázsmódszerekkel kellett megoldaniuk, és ez is nagyon jól áll a filmnek. Díszletek helyett tényleg egy házban forgatták az egészet, más helyszín nincs is, világítást alig használtak, sokszor csak a laptop, a mobiltelefon, vagy a zseblámpa fénye az egyetlen fényforrás, ez pedig fojtogató, klausztrofób hangulatot kölcsönöz az összes jelenetnek. Valódi zene helyett ráadásul végig kísérteties kántálást és elektronikus zörejeket hallunk. Sem számítógépes effekteket, sem egyéb drága trükköket nem használtak, leszámítva talán a furcsán, lassítva mozgó szellemeket. Még az úszómedence alján megjelenő démon is „valódi”: a maszkokkal eltorzított arcú színész súlyokat aggatott magára, hogy a víz alatt sétálhasson. Vincent D’Onofrio, a film (Ethan Hawke-on kívül) egyetlen kicsit is ismert színésze haverságból, ingyen vállalta a okkultizmuskutató professzor mellékszerepét, jeleneteit egy nap alatt forgatták le.

Az alacsony költségvetés majdnem emberéletet követelt: a film elején látható, és rögtön az első napon leforgatott akasztós jelenetet egy kutyaütő kaszkadőrkoordinátor vezényelte, az egyik preparált, elvileg biztonságos akasztókötél elromlott, az egyik kaszkadőr pedig komolyan fuldokolni kezdett. Mivel ezt csak későn vették észre (a szereplők fején ugyanis zsákok voltak), majdnem maradandó károsodást szenvedett. A „szakembert” lecserélték, a forgatás folytatódott, ami nagyon jó hír, persze azon túl, hogy mindenki megúszta. Ellenkező esetben ugyanis legfeljebb egy bizarr filmes sztorival lennénk gazdagabbak a horrorfilmről, amit még el sem kezdtek forgatni, máris szanálni kellett, a világ legfélelmetesebb filmje pedig nyilván egy ennél sokkal gagyibb alkotás lenne.

További cikkek a témában

• Élőben szállta meg egy szellem a híradós műsorvezetőt, egy néző megölte magát
• Minden napra egy horrorfilm: ilyen az énidő család nélkül
• A rémület legmélyebb bugyra – a családi horrorfilmek kifilézik a lelkedet