Hogy Magyarország és Albánia között mennyi a közös kapocs, azt a történelemkönyvekből láthatjuk. Hunyadi János és Szkander bég szövetsége, báró Nopcsa Ferenc tudományos munkássága Albániában, Apponyi Geraldine magyar származású albán királyné, ezek mind bizonyítékai, hogy az albán-magyar kapcsolatok már a régmúltban is léteztek. A modern korban is találunk azonban számos kapcsolódási pontot. Sok a vegyes házasság, ezt mi itt élőként is tapasztaljuk, és köztudott, hogy számos albán fiatal tanult Magyarországon az 1950-es években.
Ilyen vegyes házasság kötetett Dr. Böjti Béla, a Siófoki Viharjelző Obszervatórium későbbi vezetője és Zogulla Dhima között is. Böjti Béla 1955-ben az ELTE meteorológia szakán diplomát szerzett. Az egyetemi kapcsolatok révén ismerte meg leendő feleségét. A Gjirokastrában született albán lány a Vöröskereszt ösztöndíjasaként utazott Magyarországra, gyógyszerészetet tanult.
Dr. Böjti Béla (Fotó: Országos Meteorológiai Szolgálat)
1955-ben házasodtak össze a Budapesti Albán Nagykövetségen. 1956-ban az ifjú pár Albániába jött, ahol Böjti Béla a tiranai Hidrometeorológiai Szolgálatnál kezdett dolgozni. Állomások telepítése, csapadékadatok értékelése, valamint szaktanácsadás volt a feladata repülőterek építéséhez, lecsapolási munkálatokhoz. Felesége munkahelye pedig a Vöröskereszt patikája volt.
Böjti Béla (1933-2015) így írt az Albániába érkezésről és az itt eltöltött hónapokról naplójában.
„1956 március ötödikén kerültem Albániába. Havas hegyek csillognak alattunk, folyók, házak, hegyek; a felhők egyszerre csak mellénk kerülnek. Becsavarnak. Fehér, fehér minden. Vígan szól a dal: gépünkben albán utasaink énekelnek. Zúg a fülem, feleségem hány. Kérdezem a magasságot: 3000 méteren felül vagyunk. Jobbra a Skutari tó (Shkodrai-tó, a szerk.) kékes-fehér. Nem tudom, be van-e fagyva? Fordul a gép: én is fordulok, hozom a tasakot. Zogulla rosszul érzi magát. Szédülök – mindenki csendben van. Tirana, kóválygó fővel lépünk ki a gépből – keresem a várost, minden olyan falusi formának tűnik. A repülőtér mint egy falusi állomás nálunk. Zöld fákat látok, virágzó fákat. Budapesten még a tél trónolt.
1956. márc. 7. – Talpam alá vettem a várost, alacsony házak, füstös falak – kályhacsövek kidugva az utcára, mosott ruha teregetve mindenfelé. Rongyos, szőrös emberek. Tarka kendővel átkötve a derekuk. Néhány jól öltözött európai váltogatja egymást. Szerintem 50-60 éves paraszt nőket látni mezítláb. 16 éves lányt fekete, magas sarkú szandálban. Szamarak, apró lovak, rajtuk ember nagy csomagok. Autó kevés egy fővároshoz képest. Karcsú minaretek emelkednek a város fölé. Kicsiny üzletek apró ablaknak beillő kirakatokkal. Mindenfélét találni ezekben: rágógumitól a fogkeféig, férfi ingtől a bőröndig. Az árak rettenetesek. Szédületes összeget kérnek egy-egy darabért. Az állami üzletek rendezettebbek, olcsó kirakatuk van a magánosokhoz viszonyítva. Sok dolog azonban hiányzik.
Ha kíváncsi vagy a folytatásra, kattints az Albánia caféblogra!
