A múlt század húszas éveit nem véletlenül nevezték a franciák années folles-nak, azaz az őrült éveknek, az angolok meg roaringnak, vagyis viharosnak: ugyanis ez a szűk évtized, amely az első világháború és a nagy gazdasági világválság nyomasztó korszakai közt zajlott, tényleg olyan színes, mozgalmas, felszabadult és hangos volt, akár egy hosszúra nyúlt karnevál.
Csak címszavakban (és nagyon-nagyon leegyszerűsítve): a szürrealizmus megjelenésével csúcsra pörgött az avantgárd, az art deco és a Bauhaus forradalmasították a formatervezést, az utcákon látványosan megsokasodtak az automobilok, szólt a rádió, berobbant a jazz, a nyomában pedig a különféle vadabbnál vadabb táncőrületek, virágzott a meleg kultúra, Hollywood lassan lenyomta az európai filmipart, és megjelent a mai értelemben vett modern, öntudatos nő, aki fűzőt már nem hord, de sokat mutató szoknyát annál többször, rövidre vágatja a haját, iszik, cigarettázik és autót vezet, előszeretettel gyakorolja a promiszkuitást és a romantikus zongoradarabok gyakorlása helyett inkább reggelig táncol valami kétes hírű klubban (mindez persze leginkább az európai és észak-amerikai nagyvárosokra volt jellemző, és főként a közép- és a felsőbb osztályokat érintette, szóval Ulánbátorban, Sajókeresztúron és Stoke-on-Trentben valószínűleg kevesebb leszbikus charleston-bulit szerveztek).
Josephine Baker, a megtestesült 20-as évek (fotó: Wikipedia)
Hogy ki nyerte a húszas évek őrültségi versenyét, azt nehéz eldönteni: a rövid időre Európa legpezsgőbb szellemi központjává emelkedő weimari Németország? Franciaország, a Párizs-Leszbosznak becézett fővárosával? a Nagy Gatsby Amerikája? Mindegyik mellett komoly érvek szólnak, ám ha muszáj lenne választani, mi mégis inkább Angliát mondanánk, ahol ebben az időszakban egy egészen új, minden korábbinál vadabb, nihilistább és harsányabb ifjúsági szubkultúra jelent meg a színen: a Bright Young Things vagy Bright Young People (amit fordítsunk most jobb híján Ragyogó Ifjaknak).
A Ragyogó Ifjak úrigyerekek voltak, arisztokrata és művészcsaládok sarjai, unatkozó örökösnők és züllött divatfik, akik folyamatos botrányokkal, végletekig tolt hedonizmussal és feltűnő külsőségekkel lázadtak a Nagy Háború utáni Anglia merev, szertartásos és szürke unalma, valamint a szüleik-nagyszüleik viktoriánus erkölcsei ellen (a szigetországban egyébként a fopoktól a makarónikon át egészen a dandykig komoly hagyománya volt az ilyesminek, de azok elsősorban inkább csak öltözködési divatok voltak).
És hogy pontosan mivel töltötték az idejüket a Ragyogó Ifjak? Szerencsére semmi olyannal, aminek bármi értelme lett volna. Életveszélyes gyorsulási versenyeket tartottak, a londoni buszokon és villamosokon randalíroztak, házibulikba, éjszakai lokálokba, jazzklubokba és koktélbárokba jártak, mindennap más mellett ébredtek, nyakló nélkül fogyasztották a hasist, a heroint és a kokaint, valamint annyit ittak, mint egy jó erőben lévő dokkmunkás; a Ragyogó Ifjak egyik legragyogóbbika, Elizabeth Ponsonby például konkrétan alkoholmérgezésben halt meg (igaz, ez nem a húszas években történt, hanem 1940-ben, nem sokkal a hölgy negyvenedik születésnapja előtt). Emellett pedig legendás beöltözős bulikat tartottak, amelyek többek voltak egyszerű jelmezbáloknál: inkább egy előkelő, 18. századi fête champêtre és egy perverz római orgia különösen megkapó keverékére emlékeztettek.
A bulvársajtó természetesen imádta a Ragyogó Ifjakat, és rengeteget cikkezett róluk, az olvasók meg mindig döbbent, izgatott borzongással követték a valóságtól teljesen elrugaszkodott, fantasztikus androgün ruhákat viselő, széllelbélelt arisztokratacsemeték botrányos kalandjait. A társaság egyik legismertebb és legjellegzetesebb figurája Stephen Tennant volt, Glenconnor első bárójának legkisebb fia, aki már tényleg annyira fokozhatatlanul dekadens volt, hogy gyakorlatilag semmit nem csinált, csak sápadtan és letargikusan hevert az ágyban, és mintegy negyven éven keresztül írta élete nagy regényét, a Lascart, ami végül soha nem készült el.
Szóval Tennant egyrészt inkább azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy szerelmi kapcsolatban élt a költő Siegfried Sassoonnal (ami privilegizált helyzete ellenére nem volt teljesen veszélytelen, hisz Angliában egészen a hatvanas évek közepéig büntetendő volt a homoszexualitás. mondjuk a Ragyogó Ifjak társaságát ez különösebben nem érdekelte), másrészt meg azzal, hogy már a glamrock-korszak előtt fél évszázaddal is úgy nézett ki, mint a legelszálltabb időszakát élő David Bowie.
Stephen Tennant csodálatos frizuráiról és még csodálatosabb ruhatáráról, valamint a többi Ragyogó Ifjúról szerencsére számos pompás kép áll a rendelkezésünkre, ugyanis a társaság egyik tagja, a fotóművész Cecil Beaton elég alaposan és magas színvonalon dokumentálta a angol arisztokrata fiatalság lenyűgöző ámokfutását. Regény formájában pedig ugyancsak egy bennfentes, az író Evelyn Waugh örökítette meg ezt a szép korszakot (sajnos az eredetileg 1930-ban megjelent Vile Bodies, azaz kb. Gyarló testek nem azóta sem kapott magyar fordítást).
További cikkeink az őrült évekről:
- Ma már a leszbikusok sem hordanak monoklit
- Férfiakkal bunyózott és autóversenyeket nyert, majd a Gestapo verőembere lett az olimpiai bajnoknő
- Egy magyar mérnök találta fel a walkman elődjét
- Félálomban keletkezett költészet – megnéztük a budapesti szürrealista kiállítást
kiemelt kép: Cecil Beaton krikettmeccsre érkezik testvéreivel 1927-ben, (Fox Photos/Getty Images)