Nem lehet saját kutyája, ezért menhelyieknek olvas fel a 14 éves magyar lány

Bár még csak 14 éves, Csenge már most pontosan tudja, hogy egész életében kutyákkal akar majd foglalkozni.

Sári Veronika

2020. November 10.

Ha minden a tervei szerint alakul, a most még jócskán általános iskolás Vasas Csenge pár év múlva már segítőkutyákat, vakvezetőket és rohamjelzőket képez, miközben problémás, agresszív és traumatizált kutyákat rehabilitál. „Minden vágyam, hogy egész életemben kutyákkal foglalkozhassak” – mondja Csenge, de igazából nagyon mondania sem kell: aki egy kicsit is jobban ismeri őt, pontosan tudja ezt. „Mióta az eszemet tudom, rajongok az állatokért; köztük is legjobban a kutyákért” – teszi hozzá a fiatal lány, aki most öt macskával (egy saját és négy befogadott cicával) osztja meg az életét, ám a legjobban mégis egy saját kutyára vágyik. Évek óta hiába.

„Azóta, hogy az utolsó kutyánkat elütötték, azért könyörgök anyuéknak, hogy lehessen egy saját kutyám, de nem engedik.” Csenge a tiltást egyértelműen szülői szigornak éli meg, pedig ahogy édesanyja, Andrea rávilágít, felelős döntés ez, méghozzá a szívszaggatóbb fajtából.

„Csenge nem egyszerű általános iskolás, hanem az Érd női kézilabda-csapatának igazolt játékosa, heti négy kötelező edzéssel. Bármennyire szeretné is, az iskola és a sport mellett, ilyen beosztással nem maradna ideje egy saját kutyára. Ahogy nekünk sem a három gyerekünk mellett.”

Hogy a családi béke is fennmaradjon, de Csenge is boldog legyen, kellett egy kompromisszumos megoldás, amit a szülők végül a tárnoki Ebárvaház segítségével találtak meg. „Emlékszem, Csenge úgy 10 éves lehetett, mikor először találkoztunk. Nagyon-nagyon szeretett volna kutyát, de nem lehetett, ezért jött az ötlet, hogy legyen az önkéntesünk, mert így nem egy, hanem egy egész csomó kutyája lehet egyszerre” – idézi fel a kezdeteket az Ebárvaház elnöke, Bakos Anikó, aki egyáltalán nem a levegőbe beszélt, amikor sok-sok kutyát ígért Csengének; panziójukban ugyanis egyszerre 40-45 kutyáról gondoskodnak folyamatosan.

Vasas Csenge és az Ebárvaház egyik kutyája

Forrás: magánarchívum

Mondanunk sem kell, hogy Csenge végül élt a lehetőséggel. 3,5 évvel később a fiatal lány most is minden szombaton jön a kutyusokhoz: napsütésben, hóban, fagyban és esőben is.

„Az árvaház a legjobb dolog, ami történt velük”

A tízéves Csenge az önkénteskedést pontosan úgy kezdte, ahogy az Ebárvaház 10-20 állandó önkéntese közül a legtöbb: sétáltatással. „Persze, ma már egy csomó minden más feladatot is el tudok végezni, és el is végzek a kutyusok körül: ki-be mozgatom, slagolom és etetem őket, ha épp arról van szó. De az sem ritka, hogy a gyógyszerezésükbe, például a féreghajtó kiosztásába segítek be.” A fiatal lány büszke rá, hogy három év alatt annyi tapasztalatot gyűjtött, hogy az évfolyamtársai ma már őt kérdezik, ha „kutyás” kérdésük van, a panzióban pedig már a problémásabb kutyákat is rá merik bízni.

Merthogy itt is vannak problémás védencek, csakúgy, mint bármelyik másik menhelyen. Bakos Anikó elárulja, az Ebárvaház panziójában évente 100-130 kutya fordul meg; ennyinek tudnak második, vagy ha úgy tetszik, új esélyt biztosítani egy jobb életre. „Ahogy 2-3 kutyánk gazdisodik, már érkeznek is a helyükre az újabbak, akiket nem ritka, hogy altatás elől hozunk el a gyepiről” – mondja az elnök, majd beszél arról is, főleg túlterhelt, kelet-magyarországi gyepmesteri telepekről mentenek, az ottani önkénteseik segítségével.

Forrás: magánarchívum

„Azt mondanom se kell, hogy bizonyos kutyáink évek óta, mások soha életükben nem tapasztaltak emberi törődést, jóságot.

Az árvaház célja, hogy a gondozóink és önkénteseink segítségével még ők is rehabilitálódjanak; hogy visszanyerjék a hitüket az emberekben, és amikor készen állnak, gazdisodjanak.”

És ebben a rehabilitációban kulcsszerep jut Csengének, aki nemcsak a kutyák lemozgatásában segít, hanem azzal, hogy rendszeresen jutalmazza őket, vagy épp felolvas nekik (például, amikor rossz az idő), elér egészen a sérült kutyák lelkéig is.

„Kicsit beleszakadt a szívem, mikor gazdisodott”

„A felolvasás ötletét egy cikkben láttam és nagyon megtetszett. Azóta, ha esik, vagy valami más miatt nem lehet sétáltatni, csak fogom a pokrócomat, és néhány könyv társaságában beülök a leginkább félős és szeretethiányos kutya kennelébe, hogy olvassak neki.” Hogy mit, az teljesen változó. Csenge leginkább a mesekönyvekre (Bogyó és babóca) esküszik, de olvasott már fel Demény-könyvet is, hátha a szerencsésen gazdisodott, egykori menhelyi vizsla története megihleti a négylábú hallgatóságot.

És hogy milyen hatása van egy kitartó felolvasós terápiának egy traumatizált kutyára? „Egy ideje mindig Minácskának, a mocsárban talált, extrém félős kutyánknak olvastam fel. Róla azt kell tudni, hogy annyira fél az emberektől, hogy csak pár gondozót enged magához. Őket leszámítva senkivel sem keresi a kapcsolatot. Na, én észrevettem, hogy miközben olvasok neki, rendesen figyel rám, és közben egyre csak kifele nézeget a vackából. Végül még azt is engedte, hogy kivigyem őt sétálni. Jó, hogy csak 15 méterre a kenneltől, de akkor is.”

Persze, nem Minácska az első – és valószínűleg nem is az utolsó olyan árva kutya –, aki igazán közel került Csenge szívéhez. Az első „saját” védencét például Csenge a mai napig sem igazán tudta elfelejteni, nagy részben azért, mert csak egy hajszálon múlt, hogy végül nem lett a gazdája. „Rénó volt az első kutya, akivel huzamosabb ideig foglalkozhattam az Árvaházban. Szinte minden időmet vele töltöttem, mintha csak a sajátom lett volna. Hónapokig tanítgattam neki olyan alapdolgokat, mint az ül, vagy a fekszik. Az »ül«-t emlékszem, hetekig gyakoroltuk, mert Rénó mindig egy kicsit lassabb volt, mint a többiek” – emlékszik vissza nevetve Csenge, aztán elárulja, biztos volt benne, hogy a kutyát neki szánta a sors, ezért lobbizni kezdett a szüleinél, hogy fogadják őt örökbe.

Forrás: magánarchívum

„Már majdnem sikerült megfűznöm őket, mikor Rénóért jelentkezett egy család. Kiderült, hogy nagyon jól kijön a már meglévő kutyájukkal, és amúgy is szimpatikusak voltak egymásnak, szóval végül örökbe fogadták őt. Megszakadt a szívem, mikor végül magukkal vitték” – vallja be a kamaszlány, miközben kicsit el is érzékenyül, ahogy erről beszél.

„Ez az életem, mindig ezt szeretném csinálni”

Csenge fiatal kora ellenére már most tűpontosan tudja, hogy „amikor nagy lesz”, akkor is kutyákkal foglalkozik majd. „Rettenetesen csalódott volt, mikor megtudta, hogy nincs külön gimnázium, se szakközépiskola azoknak, akik kutyakiképzők szeretnének lenni” – árulja el Bakos Anikó, aki nagyon örül annak, hogy az Árvaház fiatal önkéntese ettől függetlenül továbbra is ragaszkodik az álmához, és már most tudja, hova felvételizik majd az általános iskola végén, ahogy azt is, hogy érettségi után milyen tanfolyamokat végez majd el.

Ám miközben a többség példaértékűnek tartja kamaszlány elhivatottságát, akadnak, akiknek ez az egész nagyon furcsa: Csenge elárulja, a kortársaitól bőven kap hideget-meleget a szokatlan hobbija miatt. „Az tök jól szokott esni, mikor kikérik a véleményemet kutyás dolgokkal kapcsolatban. Az egyik barátnőméknek például berni pásztorkutyájuk van, és ő mindig tőlem szokott segítséget kérni. Meg az évfolyamunkról egyre többen amúgy” – mondja, aztán bevallja, ezek a dolgok kárpótolják azért, amikor az osztálytársai piszkálják őt: vagy azért, mert velük ellentétben nincs képben a legújabb videójátékkal, amivel „mindenki játszik”, vagy ha „kutyapásztornak, kutyadajkának” csúfolják őt az önkénteskedés miatt.

Forrás: magánarchívum

„Volt egy időszak, amikor annyira rossz volt a helyzet, hogy még el is gondolkodtam azon, hogy talán igazuk van. Hogy, ha azt akarom, hogy békén hagyjanak, akkor abba kell hagynom a kutyázást és azt kell csinálnom, amit mindenki másnak.

Aztán rájöttem, teljesen mindegy, hogy bántanak-e miatta, vagy sem, nekem a kutyázás az életem. Ez az, ami teljes egészében én vagyok, és amit egész életemben csinálni akarok majd.”

A koronavírus-járvány az árva állatok sorsára is hatással van

Bakos Anikó azt mondja, a tárnoki Ebárvaház egyike annak a kevés magyar állatmentő szervezetnek, melynek mindennapi működését – szerencsére még – nem befolyásolja a koronavírus-járvány. Az elnök ettől függetlenül elismeri, rengeteg az egyesület, az állatmentő szervezet és a jószívű civil, akiknél a támogatások és az adományok elmaradása, vagy épp a sétáltatók kiesése már napi problémákat okoz.

Miközben az Ebárvaház jövője a Julius-K9 és a külföldi támogatásnak hála hosszú időre biztosítva van, olyannyira, hogy abból még az igazán rászorulókat segíteni is tudják, Anikó mindenkitől azt kéri, ne feledkezzenek meg az árva állatokról és a róluk gondoskodó emberekről. „A legkisebb támogatás is életeket menthet” – mondja, majd hozzáteszi, a jószívű állatbarátoknak nem feltétlenül pénzadományban kell gondolkozniuk.

„Sok szervezetnél már egy sétáltatás, vagy az ideiglenes befogadás is hatalmas segítség. Pláne, ha idős kutyáról vagy macskáról van szó.” Anikó nagy rajongója a szépkorú négylábúaknak, olyannyira, hogy most is javarészt idős állatokkal osztja meg otthonát, és mindenkit arra buzdít, hogy igenis merjék követni az ő példáját. „Ezek az elképesztően hálás, sokat megért, tapasztalt jószágok ugyanolyan gyorsan alkalmazkodnak az új körülményekhez, mint a kölykök, ha nem jobban. Arról már nem is beszélve, hogy végtelenül bölcsek, és ez a bölcsesség minden gesztusukban meg is nyilvánul. Igazi főnyeremény egy ilyen társ” – mondja.