Hogyan lehet meghatározni, hogy mi a népmese?
A népmese a népköltészet egyik prózai műfaja, egy történetet elbeszélő, szájhagyományozó szöveg. A népmesének vannak olyan sajátosságai, melyeket mindenki jól ismer és semelyik más műfajjal nem cserélhetők össze: ilyenek a mesés számok, a csodás tárgyak, a csodás szereplők, a mesei formulák és legfőképpen az a konstrukciója a történetnek, ahogy a mese hőse elindul egy rossz állapotból, ahol valami nem kerek a világban. A mese hőse végigmegy a próbatételek sorozatán, majd a végén a jó mindig elnyeri a jutalmát.
Miért alakultak ki ezek a jellemző motívumok?
Az ismétlődő, visszatérő elemek mind azzal függnek össze, hogy a népmese eredendően nem egy könyvben leírt szöveg volt, hanem szóban adták elő a hallgatóságnak. Mivel a figyelmünk egy idő után lankad, ezek az ismétlődések-szerkezeti elemek segítettek a figyelmet fenntartani, segítettek a viszonylag hosszú szöveget végig követni. Ahogyan ma találkozunk a mesék többségével, az már egy rövidített, átírt változat. Mikor a társas munka alkalmával, például a fonóban, kukoricafosztáskor vagy éppen a virrasztóban mesét mondtak, akkor a mesemondó és a hallgatósága is felnőtt volt és egy mese akár több órán keresztül is tarthatott. Ez még inkább megérteti velünk, hogy miért kellenek a figyelem fenntartását és a mese befogadását segítő művészi eszközök.
Sándor Ildikó – Hagyományok Háza (Fotó: Bege Nóra)
Milyen változások mentek végbe a népmesék történetében?
A meséknél az egyik legnagyobb mai változás, hogy a szóbeli előadás visszaszorult, csaknem teljesen kikopott. Helyette leírták őket könyvekben, majd egy idő után a Kecskeméti Rajzfilmstúdiónak és Jankovics Marcelléknek köszönhetően elkészültek a rajzos animációk is. Más lett a közvetítő közeg: a szavak és fogalmak helyett a rajzfilmekben megjelenik a képiség, így sok mindent nem kell elmondani, hiszen látjuk azokat rajzok formájában. Valamelyest a mesék le is rövidültek: ma már egy mesemondó sem mesél végig egy teljes éjszakát, bár biztosan vannak még olyan tradicionális társadalmak a világban, ahol a hosszú, felnőtt mesemondás még élő gyakorlat lehet. Emellett tipikusan kortárs mai tendencia, hogy elkezdtük a mesét nem csak a gyönyörködtetés szándékával használni, hanem valamifajta nevelési-, fejlesztési célra, szemléletformálásra is.
A szülők és a gyermekek kapcsolata hogyan alakult át?
Ugyanúgy vannak ma is olyanok, akik olvasnak mesét a gyermeküknek, ám úgy tűnik, hogy ez csökkenőben van. Olyanok is vannak, akik képesek rögtönözni, és mindennap új, modern, egyszeri meséket kanyarítani a gyermekek számára. Ez egy egészen páratlan élmény, emellett viszont olyan is van, aki a gyermekét a villanypásztorra bízza, bekapcsolja a laptopot és sokszor válogatás nélkül engedi a mesenézést, ami talán a legártalmasabb. Sajnos jellemzően a mélyszegénységben élő leszakadó térségekre igaz, hogy a mese semmilyen formában nincs jelen: sem nem olvassa senki a gyermeknek, sem nem mondják szóban, még filmen sem nézik. Ott a gyermekek képzeletvilágában, szókincsében, szocializációs folyamataiban ez pótolhatatlan hiányt okoz.
A mesékkel nagyon sokat lehetne tenni a felzárkóztatásért.
Miben segít egy gyermeknek a mese hallgatása?
Inkább azt lenne könnyebb felsorolnom, hogy miben nem. A mese maga is egy csoda. Talán a legemlékezetesebb számomra a sok visszatérő alkalom, mikor a zsoboki Bethesda Gyermekotthon lakóinak mondtam mesét. Először meg kellett őket tanítani türelmesen hallgatni – az odavezető út is elég rögös volt, de amikor eljutottunk a mesehallgatás képességéhez, és át tudták adni magukat a mese gyönyörűségének, nekem minden alkalommal az volt az érzésem, hogy ezek a nehéz, hányattatott sorsú gyermekek valamifajta kompenzációt, vigasztalást kapnak, a sorsukból való kijutás lehetőségét kapják meg. A személyes jelenlét, a feléjük fordulás, a minőségi időtöltés élményét is megadhattuk nekik. Mikor újra és újra meséltem és egyik-másik gyermek szinte velem mondta a szöveget, azzal párhuzamosan gazdagodott a szókincsük, színesedett a képzeletviláguk, az érzelmeik finomabbak és árnyaltabbak lettek.
Létezik még valamilyen formában a népmese?
Igen, kétféle formában is. Van azért a hagyományőrző mesemondásnak fellelhető nyoma még idehaza. Épp a minap fejezték be a kollégáim a gyűjtő-dokumentáló munkát egy palóc vidéki idős mesemondó asszonynál. Húszegynéhány mesét sikerült filmre venniük és nagyon remélem, hogy ebből hamarosan egy kiadvány is születik. A másik, amiről nagyon büszkén tudok beszámolni, az a Hagyományok Házához kapcsolódó tanfolyam és ebből a tanfolyamból elágazó nagyon sok kezdeményezés. Egy 60 órás képzés keretében tanítjuk az élőszavas mesemondás művészetét, utána is van lehetőség tanulni – gyakorolni. Később a már gyakorlottabb mesemondók folyamatosan lehetőségeket kapnak a „Vasárnapi mese” facebook adásainkon. Ilyen mesemondóból már országszerte 200-250 van, akik nem sak a városi óvodákban, iskolákban vagy gyermekotthonokban, de kávéházakban, sőt, mesekocsmákban is rendszeresen megcsillantják a tudásukat.
Miért nyűgözik le a népmesék még mindig a gyermekeket?
Miért hallgatjuk ma is gyönyörűséggel a középkor gregorián zenéjét, miért csodáljuk Shakespeare színdarabjait? Mert olyan művészi teljesítmény és olyan kifejező erő van benne, ami katarzist okoz és mindegyik kor emberét megszólítja. A népmesére érdemes úgy tekintenünk, mint a költészet, a szóbeliség művészetének egyik nagy csúcspontjára. Ráadásul attól még, hogy mi ezeket a meséket a paraszti kultúrához és egy mára eltűnt falusi életformához kötjük, elsősorban azért ezek a mesék olyan általános emberi kérdéseket ábrázolnak, melyhez mindenféle ember – legyen az felnőtt vagy gyermek, műveltségi előzmények nélkül – is képes kapcsolódni, gyönyörködni tud a mesében.
Van jövője a népmesék világának?
A mai, tanult mesemondók képesek bármikor odapenderülni az emberek elé és improvizálni. Mintha jazz zenét játszanának: ennek is megvannak a keretei, de nem hangról hangra mindig ugyanazt és ugyanúgy hallhatjuk az előadótól. A mesemondónak az újra alkotás során szabadsága van abban, hogy hogyan alakítja a történetet. Ez összefügg azzal is, hogy éppen ki a közönsége, hogyan reagálnak adott pillanatban vagy hogy milyen a mesélő pillanatnyi érzelmi állapota. Mára belőlük jött létre a Meseszó Egyesület, ahol
a mesemondók azon dolgoznak, hogy a 21. század emberéhez is eljusson az élőszavas mesemondás.
