Donald kacsa unokaöccseit, vagyis Tikit, Nikit és Vikit (eredetiben: Huey, Dewey, Louie) nálunk elsősorban a kilencvenes évek elején sugárzott Kacsamesék című sorozatból szokás ismerni, noha a mindig fergeteges kalandokba keveredő kacsaikrek már sokkal-sokkal régebb óta részei a Donald-univerzumnak: a képregényben először 1937-ben tűntek fel, rajzfilmben alig egy évvel később, alkotóik pedig a rutinos Donald kacsa-rajzoló Al Taliaferro és a harmincas évek egyik legtermékenyebb Disney-írója, Ted Osborne voltak.
Az eredettörténetük szerint a kiskacsákat az anyjuk, a titokzatos Della passzolta le pár hétre öccsének, Donaldnak, ám a figurák hamar olyan népszerűvé váltak, hogy ottragadtak állandó szereplőként a nagybátyjuknál, minden különösebb magyarázat nélkül, és a továbbiakban senki nem is nagyon emlegette a szüleiket (bár Della kacsa néhány évtizeddel később azért már kapott rendes saját karaktert, valamint kidolgozott személyiséget). Az eltérő színű ruházataikat leszámítva Tiki, Niki és Viki gyakorlatilag semmiben nem különböznek egymástól: ugyanúgy viselkednek, ugyanúgy beszélnek és ugyanúgy reagálnak a különböző szituációkra, ráadásul az is csak a karakterek megszületése után jó négy évtizeddel, a nyolcvanas évek elején tisztázódott nagyjából, hogy melyikük milyen színű, ez addig ugyanis inkább a rajzolóik pillanatnyi kedvétől függött. Elvileg egyébként Tiki a zöld, Niki a piros és Viki a kék, de ennek tényleg nincs az égadta világos semmi jelentősége, és alighanem még a Donald-univerzum legelkötelezettebb rajongói sem tudják megkülönböztetni őket.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az ikreknek van egy negyedik testvérük: aki természetesen pontosan ugyanúgy néz ki a többiek. Csak éppen ő nem létezik. Mármint még annyira sem, mint egy képregény- vagy egy rajzfilmfigura. Vagy még pontosabban: létezése pusztán a véletlen műve.
A negyedik testvér először az 1959-ben megjelent képregényben, a Mastering the Matterhorn (kb: A Matterhorn leigázása) című történetben bukkant fel először egy kocka erejéig, amint egy hegycsúcson – bizonyára a Matterhornon – áll a háttérben. Íme:
Indokolatlan kacsa a Matterhornon (Forrás: Wikipedia)
Bár elég aprócskák, azt azért nem nehéz kiszúrni, hogy a képen négy kiskacsa látható. Amiből az egyik persze csak véletlenül került oda: a rajzoló – Carl Barks – bizonyára kissé elbambult, hát van ilyen, attól még nem dől össze a Donald-univerzum.
Csakhogy a rajzolói figyelmetlenségből született negyedik testvér később is megjelent a képregényekben: 1962-ben és 1963-ban, a Medaling Around (ez egy hülye szóvicc, amit képtelenek vagyunk lefordítani), valamint a Beach Boy (ezt meg talán nem is kell) című epizódokban, utóbbiban ráadásul két képkockán is szerepel, az egyiken pedig különösen jól megfigyelhető, ahogy az arcán valami különös melankóliával, kissé talán tanácstalanul szemléli az eseményeket.
Plusz kacsa a kép jobb szélén (Forrás: medium.com)
Érdekesség, hogy ezeknek a képregényeknek is a kissé szórakozott Carl Barks volt az alkotója, aki ezzel a világon egyedüliként úgy vonulhatott be a történelembe, mint a művész, aki hajlamos volt a szükségesnél több kacsát rajzolni.
Bár a negyedik ikertestvér ezután jó időre felszívódott, a hetvenes évek közepétől ismét megszaporodtak a paranormális kacsaészlelések. Az indokolatlan szárnyas 1976-ban – kissé elrajzolt formában –megjelent Bob Gregory The missing mogul című történetében, mondjuk arra még rá lehetett fogni, csak kicsit hasonlít Tikire, Nikire és Vikire, viszont Tony Strobl 1980-as River Runjának egyik képkockáján már tényleg ott látható a negyedik testvér a maga teljes valójában (akármelyikük is legyen az). Innentől pedig már nem volt megállás.
- 1982-ben egy francia magazinban ejtette zavarba az olvasókat nem is egy, hanem egyenesen két plusz kacsával
- 1984-ben José Mascaró Moving Island című képregényében tűnt fel a Donald-univerzum rejtélyes fantomja (a későbbi kiadásokban egyébként kiretusálták)
- 1989-ben meg a brit DuckTales Magazine egyik hibakereső fejtörőjében. Ugyan az ábrázolás itt szándékosan heterodox, annyiban mégiscsak fontos, hogy a negyedik testvér ekkor viselt először sárga öltözéket, amely később aztán kanonizálódott
A Moving Island a plusz kacsával, mellette pedig a retusált verzió (Forrás: medium.com)
Jelentős fordulópont volt az 1990-es The Phantom Lighthouse című kaland Cosme Quartieritől és Robert Battől az Uncle Scrooge Magazine 245-ik számában, amelynek egyik képkockáján négy kiskacsa evezett Donald és Dagobert bácsi mellett a csónakban. Noha voltak már sokkal látványosabb jelenései is a négyes számú tesónak, mégiscsak ekkor keltette fel a nagyközönség figyelmét. A következő lapszámban ugyanis a főszerkesztő Bob Foster megemlített egy olvasói levelet, amelynek a szerzője – bizonyos Rokk a kaliforniai San Jozéból –, jelezte az újságnak a bakit. Amire Foster vicces válasza pedig az volt, hogy a fantomkacsa nem véletlenül került oda, hanem ő Fooey, a negyedik unokaöcs. Egyúttal gratulált Rokknak, a világ első Fooey-észlelőjének.
A szellem visszavonulhatatlanul kiszabadult a palackból. A rajongók lázasan túrták fel a gyűjteményeiket Fooey nyomai után kutatva, és ezzel párhuzamosan vadabbnál vadabb összeesküvés-elméletek kezdtek terjedni a figuráról: például, hogy a csínytevései miatt korábban javítóintézetbe került, majd onnan kiszabadulva a rég elveszett testvérei nyomába eredt, és időnként, mint afféle kósza tünemény, fel-felbukkant az események sűrűjében. De az a lehetőség is felmerült, hogy Fooey egy szellem – vagyis, hát, egy halott kiskacsa kísértete.
Bár a kilencvenes évek folyamán több képregényben látható volt egy-egy kocka erejéig (talán direkt, talán csak véletlenül), egészen az évtized végéig, azaz 1999-ig kellett várni, amíg a Disney hivatalosan is elismerte a létezését – vagy a nem létezését. Ekkor jelent meg – eredetileg Dániában – Jack Sutter és Tino Santanach Much Ado About Phooey (Sok hűhó Phooey-ért) című rövidke kis története, amelyben Donald végre fellebbenti a fátylat a negyedik testvér rejtélyéről: eszerint Tikibe, Nikibe és Vikibe kisgyerekként belecsapott egy villám, és ezért rémlik fel mellettük hébe-hóba egy-egy másodpercre optikai csalódásként vagy furcsa káprázatként Phooey alakja.
Sok hűhő Phooey-ért (Forrás: medium.com)
A vállalat emellett végre azt is tisztázta, hogy a kacsa hivatalosan neve nem Fooey, hanem Phooey – ami talán az angol phoney (hamis, kamu stb.) kifejezésből lett eltorzítva. Magyarra talán Cikiként lehetne fordítani, de ezt inkább ne erőltessük. És hogy mért pont ekkor döntött úgy a Disney, hogy végre pontot tesz a kacsaügy végére? Alighanem az internet volt a ludas. Ebben az időben ugyebár már nagyban pörögtek a különféle rajongói oldalak, illetve fórumok, amelyeken gyakran előkerültek a Phooey karakterét övező bizarr elméletek és spekulációk, szóval ha a cég azt akarta, hogy ezek ne burjánozzanak el még jobban, akkor lépnie kellett.
Bár Phooey hivatalosan azóta sem része a Donald-univerzumnak, azért nem felejtették el teljesen. A 2017-ben újraindított Kacsamesékben például két ízben is szerepelt: az egyik epizódban csak említés szintjén, egy poén erejéig, a másikban viszont tényleg meg is jelenik, méghozzá egy rémálomjelenetben. Szóval simán elképzelhető, hogy az eredetileg rajzolói hanyagságból született, hányattatott sorsú fantomkacsával fogunk még találkozni a jövőben is.
Képregények az nlc-n:
- A magyar dalia és a nyápic német – ez volt a legelső magyar képregény
- Évtizedek óta kóborol Japánban a magányos nyúlszamuráj
- Mickey egér az ötvenes években kábítószert árult az afrikaiaknak