Ebben az országban mindenkinek van saját, személyes élménye Törőcsik Mariról, és ez az élmény bizony elég erős. Pár órája tudjuk, hogy meghalt, így nehéz még a múlt idejű létige, de nincs mese: az olyan színészekre, mint ő is volt, azt szokták mondani, „jelenléte van”. Azaz nincs szüksége teátrális, drámai gesztusokra, elég, ha ott van, és ez az ott levés elmond mindent, amit a nézőnek tudnia kell a szereplőről, a világról, amiben a darab/film játszódik, az országról és persze Törőcsik Mariról is.
Az első élményem Törőcsik Mariról elég homályos, 13 évesen nézették meg velünk a Szamárköhögést központilag, az egész iskola ott ült a helyi művház mozitermének recsegős székeiben. Így is hálásak voltunk, mert ez a film legalább egy kicsit vicces volt, bár kontextus híján alig értettünk belőle valamit, de mégsem ment el tőle az életkedvünk napokra, mint a Mészáros Márta-féle nyomasztó, depresszív drámáktól, amelyekből még annyit sem értettünk, mint ebből.
Az első igazi Törőcsik Mari-élményem egészen véletlenül az első filmje is: a Körhinta. Unalmamban indítottam el húszévesen, úgy, hogy tele volt a fejem buta előítélettel, például, hogy az ötvenes években készült, fekete-fehér filmek legfeljebb a filmtörténet szakosoknak lehetnek érdekesek, ahhoz egyszerűen túl régiek, hogy mai szemmel is szórakoztatóak legyenek.
Forrás: Nemzeti Filmintézet
Másfél óra múlva ezekből az előítéletekből semmi sem maradt, én pedig rögtön utána még nem is tudtam, hogy egészen pontosan mit láttam, csak azt, hogy valami nagyon fontosat. Nem csak a (magyar) filmtörténet, hanem az én kis életem szempontjából is fontosat. Azóta persze nagyjából értem, hogy miért volt nagy pillanat akkor nekem, 65 éve pedig az egész országnak ez a film. Lelövöm a poént: nagyrészt Törőcsik Maritól, de nem csak tőle. Most, hogy a színésznő elhunyt, ideje, hogy visszatekintsünk első moziszerepére, amely után egész mást jelentett a „magyar film” kifejezés, mint előtte. Íme a Körhinta jelentősége négy tételben.
Meghekkelte a kommunizmust
Szeretünk a Körhintára úgy emlékezni, mint egy szép, csodásan fényképezett, nagyszerű színészek által eljátszott szerelmi történetre – meg is kapta, hogy a szocialista parasztság Rómeó és Júliája, és ebben nyilván van is valami –, aki azonban értő szemmel végignézte, az pontosan tudja, ez bizony egy kőkemény propagandafilm. Fábri Zoltán rendező meg sem próbálta tagadni (nem is tehette volna meg, hogy megpróbálja), hogy alkotását bizony szimpla termelőszövetkezet-imázsfilmnek szánja a hatalom, amely amúgy éppen a „felszabadítás” utáni legdurvább rémtettekkel volt elfoglalva az ötvenes évek közepén. Fábri tehát forgatott egy téeszfilmet, amely papíron a rezsim minden kívánságát teljesítette – úgy, hogy a végeredmény sokkal, de sokkal több lett.
Ez volt Fábri és Hegyi Barnabás operatőr hatalmas trükkje: tudták, hogy a szereplők szavaival és konkrét tetteivel nem mesélhetik el azt, amit szeretnének, így aztán elmesélték azzal, amivel tudták:
képekkel és vágással.
Arról lehet vitázni, hogy van-e jobb magyar film a Körhintánál, de arról nem, hogy van-e film, amelynek alkotói ennyire ügyeltek arra, hogy minden kép (kompozíció, a szereplők és a kamera mozgatása) pontosan úgy nézzen ki, ahogy azt ők elképzelték. Nincs, és ha mégis van, az egész biztosan egy másik Fábri Zoltán-film. Kellemetlenül közelről, hosszan mutatott arcok, hogy a ráncok, a tekintetek mesélhessék az igazi történetet, látványos, de még pont nem szájbarágós szimbólumok és olyan szintű feszültség, dinamika minden egyes mozdulatban, hogy az ember pont annyira érzi a gyomrában a filmet, mint amennyire látja a szemével és hallja a fülével. Szóval lenyűgöző, hipnotikus – filmkritikus-közhellyel élve – képi világ. Mondhatnánk, hogy Fábri Zoltán volt a magyar Stanley Kubrick, de akkoriban Kubrick még csak a szárnyát próbálgatta, és különben is, ha lenne igazság, rá mondanánk azt, hogy az amerikai Fábri Zoltán.
Alfred Hitchcock? Lárifári!
A filmmániás youtuberektől a filmes iskolákig ezerféle helyen tízezerféle elemzés született már a Psycho zuhanyzós jelenetéről. Az alaptételek már a fülünkön jönnek ki: 78 kameraállás, 52 vágás 45 másodperc alatt, hogy matematikailag is ez legyen Minden Idők Leghatásosabb jelenete. Ezzel persze nem szeretnénk vitatkozni, úgyhogy csak szép csendben itt hagyjuk ezt a részletet:
A hétperces jelenetben valójában semmi sem történik, csak ez: a szereplők táncolnak. Mégis elmeséli az egész kistérségi Shakespeare-sztorit a szülők és a föld törvényével a táncházban dacoló fiatalokról, az is pontosan megérti, ki kicsoda és mire megy ki a játék, aki soha semmi mást nem lát ebből a filmből. Még úgy is, hogy lenémítja a videót és csak az arcokra figyel: ott van rajtuk minden, Törőcsik Mari tekintete a végén azóta is utánozhatatlan. Az egyre gyorsuló vágás pedig tesz róla, hogy ez legyen minden idők egyik legfeszültebb ebben az országban forgatott jelenete.
A magyar film megint szép lett
A Körhinta kijutott Cannes-ba, a közönség állva, vastapssal fogadta, annyira megvadultak tőle, akik látták, hogy betörtek Fábriék standjába és elkapkodták, amit csak találtak – főleg a hivatalos stillfotókat. Nemcsak azért imádták, mert nagyon jó volt, hanem azért, mert egy éppen a legsötétebb diktatúrát nyögő országból érkezett, azaz egyszerűen nem volt joga ennyire jónak lenni. A filmet végül nem díjazták (ezen Fábri sosem tette túl magát), de a magyar filmesek kapcsoltak: amit a Körhinta alkotói kitaláltak, az bizony járható út. Elkezdtek hát a sorok között, képekkel és vágással történetet mesélni.
Törőcsik Mari
Természetesen a fentiek nagyjából fele annyit érnének, mint amennyit most érnek, ha nem Törőcsik Mari játszaná a főszerepet. A Körhintának papíron csúnyán kellett volna öregednie, de nagyon szépen öregedett, és ezt főleg neki köszönhette. A téeszesítés és a szülői utasításra megrendezett házasság a mai Magyarországon nem éppen aktuális problémakör, Pataki Mari pedig a történet szerint a férfiak uralta világ áldozata, próbálna ugyan lázadni, de inkább csak sodródik az árral, menekül a kisebb fenyegetés felé, és végül A Férfi (Soós Imre, aki nem sokkal a film bemutatója után öngyilkos lett, és akiről külön cikk szólhatna) menti meg, férfiasan a többi férfi szemébe nézve.
Forrás: Nemzeti Filmintézet
Nem éppen egy feminista történet tehát (igaz, ezt egy 1956-ban bemutatott filmtől kár is lenne elvárni), Törőcsik Mari azonban eléri, hogy egy kicsit mégis az legyen. Amikor félnie kéne, dacosan, rendületlenül néz, amikor illedelmesen kellene fogadnia a bókokat, sugárzó arccal adja át magát a pillanatnak, minden egyes mozdulata egy a hatalomnak küldött felfelé mutató középső ujj. Úgy, hogy közben azt is elhisszük neki, hogy egy megszeppent, naiv parasztlány, akinek elég egy emelt hangon előadott atyai fenyegetés, hogy „jobb belátásra térjen”. Mindezt elsőéves (!) színművészetisként, úgy, hogy előtte Fábriék végigcastingolták az egész országot, hiába. (Az eredeti novellát szerző Sarkadi Imre majdnem lefújta a produkciót, annyira elkeserítette, hogy nem találják a tökéletes Pataki Marit.)
Mondanánk, hogy „ha csak egy filmet nézel meg Törőcsik Marival…”, de nem szeretnénk, hogy csak egy filmet nézz meg Törőcsik Marival. Sőt, ő maga sem szeretné; a Körhintáról 2009-ben ezt mondta:
(…) minden évben levetítik egyszer a tévében, emlékeztetik rám az embereket, mintha mást nem is csináltam volna. Törőcsik, aki repül a hintán…
