„Csak kétféle zene létezik: a jó és a rossz. Én a jókat játszom” – Születésnapi interjú B. Tóth Lászlóval

Kezdem a lényeggel: boldog születésnapot kívánok!

Köszönöm szépen.

Mennyire foglalkoztatja az életkora?

Nem foglalkoztat, mert úgy gondolom, hogy az ember élete tart ameddig tart. Vannak feladataim, vannak munkáim, én pedig azzal foglalkozom, hogy ezeket teljesíteni tudjam. Ez a legfontosabb számomra, az élet meg megy előre, ameddig akar.

Azt szokták mondani, hogy semmi sem tart örökké, a Poptarisznya mégis olyan, mintha már örök idők óta velünk lenne…

Igen, már hosszú évtizedek óta. Ki kellene számolni, hogy pontosan mennyi ideje, de képtelen vagyok rá.

Nem ez az egyetlen műsor, amihez rádiósként vagy tévésként köze volt. Miért gondolja, hogy pont ez vált legendássá?

Azt gondoltam, hogy a Calypso Rádió válik majd legendássá, mégis valahogy a Poptarisznya maradt meg az emberek emlékezetében, a Calypsót meg nagyon sokan elfelejtették, pedig az volt az első magyar nyelvű kereskedelmi adás, és talán az egyik legjobb rádió, ami idehaza létezett. Nem tudom, miért alakult így. Vannak dolgok, amikre nem lehet megtalálni a magyarázatot. Ugyan tényleg voltak rádióműsoraim a Poptarisznya előtt is, de ez volt az első igazán komoly önálló műsorom.

Mennyire tudatos volt a műsor koncepciójának kialakítása?

Végiggondoltam, mire van szüksége az embereknek vasárnap délután, amikor ebéd után pihennek vagy éppen utaznak. Kíváncsiak a mindenkori sporteseményekre, nagyon kíváncsiak arra, milyen lesz az időjárás és nagyon fontos a jó zene. A kezdeti években nagyon sok helyszíni közvetítésünk is volt. Ennek köszönhető, hogy négy olimpián is a magyar rádiós stáb tagja voltam.

Úgy tudom, fiatalon ön is próbálkozott zenéléssel, de nem találta magát elég tehetségesnek, ezért abbahagyta. Ez nagy csalódás volt?

Ma már az égvilágon semmilyen hangszeren nem játszom. Annak idején szaxofonozni próbáltam, de doboltam és basszusgitároztam is. Szörényi Levente mondta egyszer, hogy „akkor lendült fel a magyar rockzene, amikor a B. Tóth abbahagyta”. Nem fájt, hogy így alakult, mert magam is éreztem, hogy tehetségtelen vagyok. Akkoriban nagyon nagy divat volt a zenélés, ezért én is megpróbáltam, de ennél több nem volt benne számomra. Ráadásul pont a szaxofont választottam, ami a világ egyik legnehezebb hangszere. Maga Bergendy Pista mondta nekem hogy hagyjam abba, mert még belefújni se tudok rendesen. (nevet)

Ha zenészként nem is, de rádiósként és DJ-ként hatalmas sikereket aratott. Ahhoz a fejleményhez mit szól, hogy a DJ-k egyre inkább átveszik a zenekarok helyét a nagy zenei rendezvényeken, és ők lesznek a fő produkciók a nagyszínpadon?

A színpadon lenni és embereket zenével szórakoztatni mindig egy jó irány. Az a legfontosabb, hogy olyan zene szóljon, amit hallgatva a közönség tagjai jól érezhetik magukat és jó nagyokat tudnak rá táncolni. Én még ahhoz szoktam hozzá, hogy az élő zenekar koncertet ad, majd jön a DJ, hogy tovább szórakoztassa a közönséget. Nem helyette van: a DJ nem tudja helyettesíteni a zenekar koncertjét. A koncert az koncert, ez pedig egy tánczenei szolgáltatás. Napjainkban azonban már másképpen működnek a DJ-k, mint az én időmben. Más egy mai, népszerű DJ fellépése, és más az, amikor én megyek a színpadra.

Úgy tudom, a mai napig figyelemmel kíséri az új zenéket. Én még csak negyvenes vagyok, de magamon és a saját generációm sok tagján is azt látom, hogy leragadtunk a fiatalkorunk zenéinél, és nem vagyunk túl nyitottak az újdonságokra. Nehéz ezt a fajta zenei nyitottságot ébren tartani?

Nekem ez a természetes. Kezembe veszem a CD-t vagy meghallgatom az interneten az új dalt, és rögtön tudom, mi a sláger, mi az, ami kellhet. Ez egy szakma, ahogy mondani szokták.

Máig beszerez mindent lemezen?

Ma már a nagy részét nem CD-n, hanem interneten keresztül kapom a kiadóktól. A kezdetek kezdetén még az volt, hogy el kellett mennem a kiadóba, ahol adtak vinyl lemezt, aztán adták a CD-t, ma pedig már a zenék nagy része interneten keresztül érkezik.

Minden lemezt eltett, amit a kiadóktól kapott az évtizedek során?

Van egy hatalmas szobám, ahol minden megtalálható, amit az elmúlt évtizedek során vettem vagy kaptam. Csak olyanokat vettem meg és tartottam meg, amikre szükségem van. Amire nem volt szükségem, azt át se vettem. Arra gondoltam, hogy ezeket tárolni kell, a helyem pedig véges. Ha minden lemezt elfogadtam volna, amit kínálnak, egy fél kerület kevés lett volna hozzá.

Úgy tudom, nem számolja a lemezeit…

A mai napig nem tudom megmondani, mennyi van belőlük. A barátaim feljönnek a lépcsőn az emeletre, és az első mondatuk a lemezszobába lépve az, hogy „Jézus Mária!” Nagyon sok lemezem van, ráadásul én másképp is katalogizálom őket, mint azt mások szokták.

Mégis hogyan?

Évek, nem pedig előadók szerint. Korszakok szerint katalogizálok. Mondjuk a vinylekkel gondban vagyok, mert költözködés után nem tudtam teljesen átnézni őket, szóval ott teljes a dráma. Azért kis erőfeszítéssel ott is megtalálok mindent, ha nagyon akarok.

Ennyi lemezzel nehéz volt költözni?

Erről a barátaimat kellene kérdezni. (nevet) A XIII. kerületi otthonomból ők hordták le a lemeztartóimat, benépesült velük a ház teljes alsó része. Nem lehetett se kimenni, se bejönni tőlük. Anyáztak ám rendesen, hogy honnan van nekem ennyi lemezem, és miért kell ezt nekik cipelni. (nevet) Megígértem nekik, hogy egyelőre nem kívánok újra költözni, nyugodjanak meg!

Gyűjt még valamilyen zenével kapcsolatos relikviákat? Pólók, koncertjegyek?

Szerencsére nem. Akkor már tényleg nem férnének el sehol. Bár mondjuk a práterbéli Rolling Stone-koncert stage pass-át kicsit sajnálom, hogy nem tettem el. Azzal Mick Jagger öltözőjéig tudtam eljutni. Nekem volt olyan, meg Jaggernek.

A szakmában nem szült irigységet, hogy ilyen közel kerülhetett nemzetközi világsztárokhoz?

Határozottan emlékszem, hogy amikor Brian May itt volt, akkor kijelentette, hogy egy újságírót sem akar látni. Erre Hegedűs Laci barátom mondta, hogy „De hát a B. Tóth Leslie szeretne veled egy interjút, mielőtt a színpadra lépsz”, amire azt felelte, hogy jó, neki lehet, mert ő más. Biztos, hogy nem nagyon szerettek azok az újságírók, akik nem tudtak szóba elegyedni vele, de ez engem különösebben sosem érdekelt. Mindenki végezze a munkáját. Valakinek szerencséje van, valakinek nincs szerencséje. Velem is előfordult, hogy nem volt szerencsém.

Például?

Egy Paul McCartney-val való találkozást nagyon szerettem volna összehozni, és egy Beatles-koncertet is jó lett volna látni, de ezek nem jöttek össze. Paul McCartney-t azért láttam koncerten, Ringo Starr-ral pedig majdnem találkoztam, aztán mégsem. Ezek valahogy kimaradtak az életemből, és ezért szomorkás is voltam egy időben. Mostanra már túlléptem rajta. Az élet már csak ilyen. Szerencsére az ember életében nem attól lesz valaki fontos előadó, hogy találkoztam vagy nem találkoztam vele. Ha találkoztam vele, annak örültem, de ha nem, azzal sem volt semmi baj.

Volt, aki élőben csalódást okozott a viselkedésével?

Nem volt ilyen.

Az angol nyelvet hogyan sikerült elsajátítania? Az előző rendszerben azért még nem volt egyértelmű az angol nyelvtudás a szakmában.

A helyzet az, hogy most sem beszélek azon a szinten, ahogy szeretnék. A konyhanyelv az megy, ez a szakmához tartozik. Ennyire valahogy rám ragadt. Meg kell érteni a dalok címeit és a dalszövegeket, és attól sem jöttem zavarba, ha valakivel szóba kellett elegyednem. Feltaláltam magam. Biztos röhögtek, ha ezt-azt rosszul mondtam, de a lényeg úgyis az, hogy sikerült megértetnem magam. Mindig azzal vigasztaltam magam, hogy ők még ennyit sem tudnak magyarul.

Jól érzem, hogy rengeteg barátja van, de a szakmában mégis magányos farkasnak számít?

Ez így igaz. A barátaim kilencvenkilenc százaléka az élet teljesen más területéről jött, mint én. Sportolók, orvosok, ügyvédek, mindenféle van közöttük. A szakmából nem. Ez valahogy kimaradt nekem. Valószínűleg azért, mert én mindig a zene alapján ítéltem meg a zenekart vagy a zenészt, és nem attól tettem függővé az ítéletem, hogy bejött-e hozzám jópofizni vagy sem. Annak idején a királyi rádióban sorra jöttek a zenészek, hozták a lemezeket és mindegyik azt mondta, hogy én vagyok a legjobb barátja. Én már akkor is tudtam, hogy ez nem egészen így van. Addig voltál a barátjuk, amíg tudtál tenni valamit értük, például azzal, hogy lejátszod az új dalukat.

Amikor egy időre munka nélkül maradt, nagyon sok emberben kellett csalódnia?

Szinte mindenkiben. Nem nagyon volt olyan ember, aki azt kérdezte volna, hogy „Tudok valamiben segíteni neked?” Senki nem akart segíteni, én meg nem is kértem segítséget. Ilyen az élet.

És amikor újra visszatért a szakmába, hogyan fogadta az embereket, akik a bajban elfordultak öntől?

Úgy, mint egy csokis fagylaltot. Megeszem, aztán el is felejtem az egészet. Semmiféle barátkozás nem volt.

Egy-két zenészt szokott emlegetni korábban, akik közel állnak önhöz, például Zoránt vagy Fenyő Miklóst. Ők is cserbenhagyták?

Nem, ők nem. Velük mai napig jóban vagyok. Általánosságban kérdezte, általánosságban válaszoltam, de persze voltak kivételek. Zorán a Calypso egyik oszlopos műsorvezetője volt, már csak ezért is ott van köztünk a jó kapcsolat. És ott volt még Dolly, és ott volt Kékes Zoli is, amíg élt.

Fiatalon sem kóstolt bele a zenészek bulizós életébe? Kimaradtak a drogok, a pia és a rock and roll?

Én ennek az életformának sosem voltam igazán része, maximum ebédelni vagy vacsorázni mentem el velük abba a két-három étterembe, ami a törzshely volt akkoriban. Ha buliztam, akkor idehaza tettem a saját baráti körömmel. Úgy gondolkodtam erről, hogy nekem ez a munkám, ezzel foglalkozom, nem pedig a körítéssel.

Azért hívták a pop- és rocksztárok bulizni?

Többször hívtak, de mivel mindig nemet mondtam, egy idő után már nem hívtak. Ez így volt rendjén, mert én nem akartam, és ha én nem akarok valamit, ahhoz tartom is magam.

A Calypso rádió alapításáról milyen emlékeket őriz?

A Calypsóban mi mindent megcsináltunk, amit később aztán a kereskedelmi rádiókban használtak és használnak sok esetben egészen a mai napig. Persze vannak kivételek, akik hoztak valami újat a magyar kereskedelmi rádiózásba a remek ötleteikkel, de igazából mindenki arra épít, amit mi a Calypsoval annak idején lefektettünk. Hogy jött létre? Fülembe jutott, hogy szabadon van a 873-as középhullámú frekvencia, amit nem tudnak mire használni. Még mielőtt bármit csináltam volna, elmentem az akkori Keravillekbe, és megkérdeztem, hogy mennyi olyan rádiót adnak el, amiben nincsen más, csak középhullám, hosszúhullám meg a klasszikus rövidhullám. Elmondták nekem, hogy nagyon sokat, és ez meggyőzött arról, hogy hajtsak arra, hogy legyen egy magyar nyelvű kereskedelmi rádió.

Mennyi idő kellett ahhoz, hogy népszerűvé váljon?

Már az első évben 1,2 millió hallgatónk volt. Olyan műsorvezetőkkel tudtunk elindulni, hogy ilyen csapatot a mai napig nem lehetne összeszedni lasszóval sem. Ott volt velünk Zorán, Déri Jancsi, Albert Györgyi, Dombóvári Gábor, Fodor János, Fiala János és még rengetegen. Sok sportriporter dolgozott nálunk, például a Novotny Zoli. Ők voltak a legjobbak. Azt szerették a Calypsóban, hogy egy olyan oldalukat mutathatták ott meg, amit még soha senkinek sem. Mindenki be volt dugva valamilyen skatulyába, de nálunk kiléphetett belőle, és azt csinálhatta, amihez van kedve.

Bár kipróbálta a reggeli rádiózást is, a legnagyobb sikereit nem abban a műsorsávban aratta. Nem vonzotta a reggeli rádiózásban az, hogy ott van a legtöbb hallgató?

Amikor belekóstoltam a Sztár FM-ben, egy idő után azt vettem észre, hogy hülyülök. Egyszerűen nem tudtam magam rendesen kialudni, mert a fellépések miatt későn feküdtem, a műsor miatt meg korán keltem. Rájöttem, hogy ezt nem lehet sokáig bírni. Rájöttem, hogy jó nekem a Poptarisznya műsorsávja, ahol vasárnap délután tudok olyan hallgatottságot hozni a mai napig, mint mások hétköznap reggel. Mindenkinek megvan ebben a műfajban a maga feladata. Az enyém ez.

Ki az, akit a mai Magyarországon jó rádiósnak tart?

Sebestyén Balázsékat nagyon-nagyon bírom, és Bochkor Gábortól is jó ötlet volt, hogy visszajött. Ő is nagyon jó. Ők arra termettek, hogy ezt csinálják.

Önnek sosem hiányzott a műsorvezető partner?

Nem. Senkivel sem tudtam volna együtt dolgozni. A Poptarisznya mindig is one man show volt, és annyira rám volt szabva, hogy ez nem működött volna senki mással. Magamnak, magamra találtam ki, nem tudtam volna együtt dolgozni senkivel sem, és ez így van a mai napig.

A fellépések hiányoznak a járványhelyzetben?

Nagyon. Hiányzik a klub, hiányoznak a vidéki fellépések és az ezzel járó utazások is. Már nagyon várom, hogy elkezdődhessen ismét. Május közepétől már vannak lekötött bulijaim, de majd meglátjuk, mi lehet belőlük. Nagyon szeretek itthon lenni, de akkor, amikor én akarok. Most akkor is itthon kellett lennem, amikor nem akartam. Rossz volt, de meg lehetett szokni. Itthonról csinálom a Retro Rádiót és a Poptarisznyát.

El lehet ennyi idő alatt szokni a hétvégi fellépésektől?

Olyan ez, mint a biciklizés. Bele fogok jönni. Az éjszakázás sem tragikus. Van egy barátom, aki szállít engem. A buli végén legurítok egy sört, és öt perc múlva már úton is vagyok hazafelé.

Hogy néz ki most egy átlagos B. Tóth László-fellépés?

Ez egy kétórás műsor és minden van benne. Minden, ami jó zene. Tudjuk, hogy csak kétféle zene létezik: a jó és a rossz. Én a jókat játszom. Ez nincs korhoz kötve. Ha az embernek tetszik egy zene, akkor nem azt kérdezi, hogy mikor adták ki. Ha nem tetszik, akkor szoktam megkérdezni, hogy mikori ez a szar? Játszom az újakat is, mert nagyjából sejtem, hogy az újak közül mi lesz az, amiből lehet még retro az elkövetkező húsz évben.

A számok közbeni beledumálása a védjegye. Van olyan, aki még ma is kritizálja emiatt?

A hallgatók úgy két százaléka a mai napig előhozakodik ezzel, és azzal van elfoglalva, hogy én miért dumálok bele. „De jó lenne a Poptarisznya, ha nem beszélnél bele”. Pedig ez az én védjegyem, hogy belebeszélek a zenékbe: az elejére és a végére is, de a közepébe nem. Oda maximum akkor, ha valami világvégét kellene bemondanom. Hálisten, ilyen még nem volt.

Addig folytatja, amíg fizikailag bírja?

Egyrészt addig, amíg bírom, másrészt addig, amíg elfogadnak. Remélem, hogy ez még sokáig így lesz.

Volt olyan korszaka, amikor azt érezte, hogy az emberek nem fogadják el?

Szerencsére nem. Általában magánéleti dolgok miatt következhet be embereknél, hogy kimennek a divatból, mert megisszák a levét egy-egy rossz döntésnek. Mindig is vigyáztam, hogy ezektől távol maradjak.

Ezért lehet hallani ilyen keveset a magánéletéről?

Ez egy tudatos döntés volt részemről. Mindenkinek szüksége van magánéletre. Nem nagyon szeretem azokat a művészeket, akik már hívják is az újságírót, ha egy légy rájuk száll. A magánéletemről elmondom szívesen, hogy van egy lányom, akivel nagyon jó a viszonyom, emellett elváltam, és másodszor is megnősültem. Idáig belefér. Az már viszont nem fér bele, hogy miért nősültem kétszer. Ez az én magánügyem. A jelenlegi feleségem sem szeretné, ha a köztudatba kerülne. Bírom benne, hogy nem lelkesedik ezért. Könnyebb az élet úgy, ha ezeket kihagyjuk belőle. Marad a szakma és marad a munka. Engem mindig az érdekelt, amit csinálok.

További izgalmas interjúk az nlc-n:

• Sárközi Ákos: “Évi az a nő, akire mindig is vágytam”
• Kulcsár Edina: “Újra kell építeni a kapcsolatunkat Csutival”
• “Kitaláltam, hogy felmászom a Lánchídra” – élet borderline-személyiségzavarral