Láttam az év legszórakoztatóbb filmjét, és nem félek megírni

Anya Taylor-Joy egyetlen hónap leforgása alatt nőtte ki magát ígéretes sztárocskából az egyik legkapósabb fiatal színésznővé, és azóta minden új filmhez kötött szerződését kiemelt figyelem követi. Az Utolsó éjszaka a Sohobant még az óriási sikerű A vezércsel előtt forgatta, ez is azok közé a filmek közé tartozik, melyek áldozatul estek a pandémia miatti bemutató csúszásoknak, és a filmet látva igazat kell adnunk az alkotóknak, hogy a tavalyi rendkívül bizonytalan kora őszi helyzetben nem voltak hajlandók kockáztatni egy ilyen csodás gyöngyszemet, mint ez a mozi. Ugyanis ez a film maga a nagybetűs mozivarázs. Nem azért, mert minden akkora benne, hogy mozivászonért kiált (lásd Dűne), hanem azért, mert minden képkockáján érződik, hogy az alkotójának vérében van a mozi, és olyan bravúros képkompozíciókkal, kameramozgásokkal, csodálatos vágásokkal, képösszefolyásokkal és eszméletlen zenehasználattal operál, ami szinte ordít azért, hogy egy nagy vásznon, csutkára tekert hangfalakkal körbevéve nézzük, hogy teljesen elmerülhessünk a filmélményben.

Biztos vagyok benne, hogy ez a legfilmszerűbb film, amit idén láttam. Olyan audiovizális szőnyegbombázás, ami csak a képek és a hangok erejével beindítja minden érzékszervünket: azt éreztem, magam is része vagyok a londoni Soho éjszakai életének, éreztem a csatornák szagát, a nyomulós férfiak izzadtsággal vegyülő kölnijének illatát, a pezsgő ízét és azt, hogy milyen fojtogató lehet egy ilyen közeg annak, aki most először érkezik meg egy ekkora városba, és nincs ott egyetlen ismerőse sem, akinek számíthatna a támogatására. A film főhőse, Eloise (Thomasin McKenzie) pontosan ilyen lány.

Egy gyilkosság nyomában

Eloise egy angol kisvárosból érkezik Londonba, és divattervező szeretne lenni. A nagymamája eléggé félti a lányt, ugyanis az angol főváros annak idején elragadta tőle a lányát, aki szintén Londonban próbált befutni, de siker helyett bukás várt rá, és végzett saját magával. Eloise egy szerény, visszahúzódó lány, akit valósággal megdöbbent az évfolyamtársai szabadossága, és miután beköltözik a kollégiumba gyorsan belátja, hogy ez a nonstop bulizó életmód nem neki való. Kétségbeesésében az első adandó kiadó szobára lecsap a környéken. Egy öregasszony padlásszobáját veszi ki, ami olyan, mintha megállt volna benne az idő valahol a hatvanas évek végén, a szomszéd házban található francia étterem villogó neonhirdetése pedig gondoskodik arról, hogy Eloise lakhelye minden éjjel változó neonfényekben ússzon.

A magányos lány aztán hirtelen az új lakhelyén furcsa fantáziákat (álmokat?) lát maga előtt. Ezekben a fantáziákban ő egy hatvanas években élő vagány lány, Sandy (Anya-Taylor Joy), akinek minden vágya, hogy menő énekesnő legyen, ezért a környék szuper klubjaiban próbál magának állást találni. Eloise számára ezek az álmok/fantáziálások már-már valóságosak, és borzasztóan élvezi, hogy kedvenc korszakában, a swinging sixtiesben élvezhető a nyüzsgő London éjszakai életét, az pedig különösen a kedvére van, hogy ilyenkor ő egy annyira vagány csaj lehet, amilyen a valóságban csak lenni szeretne. Vágyik arra, hogy este suli után hazaérjen, és az ágyba fekve részt vegyen ebben a furcsa időutazásban. Az álom azonban hamar rémálomba fordul: Sandynek csak ígérik a pasik az előbbre jutást, de ahelyett, hogy segítenének neki befutni, inkább csak kihasználják őt. Egyik pasi jön a másik után, míg egy szörnyű álom (?) azt mutatja Eloisenak, hogy egy férfi brutálisan végez Sandyvel, ráadásul pontosan abban az ágyban, ahová ő is minden este lefekszik aludni. A lánynak rögeszméjévé válik, hogy lakhelyén ötven évvel ezelőtt gyilkosság történt, és megpróbál utána járni, mi történt pontosan Sandyvel, és ki volt az, aki meggyilkolta őt.

Skizofrénia vagy kísértetjárás?

Edgar Wright rendező izgalmas játékot űz velünk. Szándékosan elbizonytalanítja a nézőjét, így sokáig nem lehet eldönteni, hogy egy labilis nő lassú megőrülésének vagyunk-e szemtanúi olyan filmek mintájára, mint a Fekete hattyú vagy az Iszonyat, vagy Eloise valóban kísérteteket lát. Előbbire és utóbbira is vannak utalások. Eloise öngyilkos édesanyja például azt sugallja, hogy könnyen lehet, hogy a depresszióra való hajlamát és a paranoid skizofréniáját tőle örökölte, ugyanakkor a lány látomásai sokszor a legvadabb kísértetes horrorfilmeket idézik. Amikor megjelenik előtte az a sok arctalan férfi, akivel Sandynek le kellett feküdnie, az már egyértelműen a horror irányába viszi a filmet.

Nyugalom, nem fogom lelőni a poént, mindenkinek meg kell néznie a filmet ahhoz, hogy kiderüljön, mi itt a pontos helyzet, és bár Wright egy működőképes rejtélyt/krimit épít fel, az Utolsó éjszaka a Sohóban erejét nem elsősorban a történet adja, hiszen hasonló sztorit többször is láthattunk már. Ahogy sok film esetében, itt sem a sztori számít, hanem az, hogy hogyan mesélik el, és Edgar Wrightnál a legjobb kezekben vagyunk. Iszonyú dinamikus a film, tényleg olyan sodrásban találjuk magunkat, mintha hirtelen mi is részesei lennénk London pörgős éjszakai életének, de a rendező ugyanezzel az elánnal ránt be minket Eloise brutális fantáziáiba is, melyek minden alkalommal egyre rémisztőbbé válnak. Bár az Utolsó éjszaka a Sohoban valamennyire félelmetes film, nem annyira a rémisztgetéseivel, mint inkább a sodrásával próbál magával rántani minket. Az első gondolatom a film után rögtön az volt, hogy azonnal meg kell hallgatnom a soundtrackjét a Spotify-on. Edgar Wright ugyanis olyan rendező, aki Quentin Tarantinohoz hasonlóan elképesztő érzékkel választja ki a filmjeihez a dalait, és ez a mostani válogatása még a korábbi pazar mixeihez képest is szintlépésnek számít.

Have Fun!

A brit Edgar Wright a karrierjét pompás vígjátékokkal (Haláli hullák hajnala, Vaskabátok…) kezdte, majd csinált képregényadaptációt (Scott Pilgrim a világ ellen) és vagány zenés akciófilmet (Baby Driver) is, azonban a komolyabb témák, a drámák, horrorok és thrillerek világa eddig meglehetősen távol állt tőle. Ehhez képest meglepően ügyes kézzel vezényli le az Utolsó éjszaka a Sohóbant, ugyanakkor el kell ismerni, hogy még ha nincs is benne annyi humor, mint ami a korábbi filmjeire volt jellemző, ez is elsősorban egy szórakoztató film, ami megfog, a lendületével magával ragad, élvezed a sodrását, a játékos képi világát, a csodálatos dalokat, az egytől egyig kiváló színészek játékát, valamint az éjszakai London megunhatatlan változatosságát és a kísértetek/látomások megjelenítésének rendkívül változatos és fantáziadús módját, vagyis Wright azért ezúttal sem lépett ki teljesen a komfortzónájából. Ez azonban egyáltalán nem baj, őt részben pont azért szeretjük, mert nagyon kevesen vannak, akik képesek annyira a mozi nyelvén beszélni, mint ő. Lehet, hogy az Utolsó éjszaka a Sohóban nem a legjobb, de az biztos, hogy a legérettebb filmje, aminek minden percét hatalmas vigyorral az arcomon néztem végig, ugyanis nincs annál jobb, mint amikor egy ereje/tehetsége teljében és a karrierje csúcsán lévő rendező megfog, és magával ránt a fantáziavilágába.

Az Utolsó éjszaka a Sohóban című filmet a világpremieren láttuk a Velencei Filmfesztiválon. A magyar mozikban várhatóan november elejétől lesz látható.  

Szuper filmekről az nlc-n:

• Nem Kristen Stewartot láttam magam előtt, hanem Diana hercegnőt – Megnéztem a Spencert
• Benedict Cumberbatch egy mérgező férfi, akit nagyon könnyű utálni
• A norvégok megcsinálták a 21. század legjobb romantikus vígjátékát