Betty több helyet is az otthonának nevezhet: családja a Vajdaságban él, ő maga Budapesten telepedett le, ott végezte az egyetemet is, majd 2015-ben úgy határozott, hogy Londonba költözik. Élt már az Egyesült Államokban és Új-Zélandon is, így részben volt lehetősége megszokni családja távolságát, ám ami ezután következett az életében, az igazán embert próbáló volt.
„Már Londonban éltem és dolgoztam, amikor várandós lettem a kisfiammal. Az legutolsó hónapig dolgoztam, majd összecsomagoltam és hazajöttem, hogy itthon adjak életet a babának. A szülési szabadság egy évét is itt töltöttem Magyarországon, illetve Szerbiában, a családommal. Nagyon nehéz döntés volt, hogy visszamenjek-e külföldre hátrahagyva a családomat” – mondja.
Betty és Benny
Betty végül tavaly tavasszal úgy határozott, hogy visszatér Londonba egy éves kisfiával. Ám mindössze egy hónapig dolgozhatott munkahelyén, amikor a koronavírus miatt cége kénytelen volt fizetett szabadságra küldeni. Mivel hivatalosan szabadságon volt, nagyon szeretett volna hazajönni családjához, de sajnos szembesült a teljes lezárással, képtelen volt hazajutni. Úgy gondolja, így is hasznosan töltötte az egyedül telt hónapokat, de amit igazán sajnál, az az idő elvesztése, amit kisfia családjával tölthetett volna.
„Pontosan az első születésnapja után mentünk vissza Londonba, és most két és fél éves volt, mikor újra haza tudtunk jönni. Másfél évet elveszítettünk Lehet így is gyermeket nevelni, de nagyon fárasztó. Nincs az a fajta segítség, ahol valaki azt mondja: »fogd meg a gyereket, amíg lezuhanyozom«. Ráadásul minden be volt zárva, Benny másfél éves volt, mikor végre találtam egy óvó nénit, aki a házánál kiscsoportban foglalkozott a gyerekekkel, fél évig ezzel tudtam megoldani az életünket. Szerintem jól használtam ki ezt az időt: lakást vettem, beadtam a kérelmet a brit állampolgárságra, nem sírtam a bezártság miatt, csak a közös idő elvesztését sajnálom. Mikor Magyarországot megnyitották, akkor épp Szerbia vagy Anglia volt zárva, ezért akkor úgy döntöttem, hogy nem kockáztatom meg az utazást babával.”
Végül idén júliusban sikerült hazajönniük. Ahogy Betty meséli: a repülő landolása Benny számára hatalmas élmény volt, ám ő nagyon elérzékenyült.
„Bőgtem, mint egy gyerek, végigsírtam a landolást. Most is elérzékenyülök, amikor arra a pillanatra gondolok. Két napot maradtam Budapesten, majd hazamentem Szerbiába. Az segített a nehéz időkben, hogy az utolsó fél évben szinte minden nap vizualizáltam azt a pillanatot, amikor az édesanyám újra láthatja a gyermekemet.”
„Furcsa volt a kisfiúnkat, mint ismeretlent megismertetni a családdal”
Zsófi és családja 2016 márciusában költöztek Hollandiába az akkor 6 hónapos kisfiúkkal. Az egész családjukat, az összes barátjukat és a frissen vásárolt házunkat hátrahagyva indultak neki a kalandnak. A költözéskor mindössze egy évre tervezték a kintlétet, és ahogy Zsófi fogalmaz: a menni vagy maradni kérdés azóta is aktuális, azonban egy idő után a tartósabb hollandiai életre rendezkedtek be. Azóta kint megszületett második gyermekük is, akit azonban az itthon maradt családtagok a pandémia miatt csak 10 hónaposan láthattak először.
„Igaz a mondás: körülbelül 5 év szükséges a teljes beilleszkedéshez. Nem mondanám, hogy nehéz volt a család nélküli élet, hiszen valaki, aki külföldön él, szép lassan megszokja, hogy a családot nem tudja bevonni a mindennapokba. A pandémia pedig egy olyan új helyzetet teremtett, melynek nem csak a mi családunk volt az elszenvedője, hanem mindenki. Nem azt állítom, hogy nem lett volna jobb és könnyebb, ha itt a család, mikor 7-8 hónapos terhesen az 5 éves fiunkat bevonva csináltuk végig a költözés utáni festést, babaszoba átalakítást, ugyanakkor az utazás nélküli élet adott egy egyfajta nyugalmat, elcsendesedést az új családtag fogadására. Érzelmileg talán az a bizonytalan érzés volt a legnehezebb, hogy mikor lesz lehetőségünk a családdal újra találkozni.”
Zsófi és családja
A koronavírus miatt Zsófiéknak 2020. február és 2021 májusa közti időszakban egyáltalán nem volt lehetőségük hazalátogatni Magyarországra: vagy a magyar vagy a holland korlátozások nem tették lehetővé az utazást.
„2021 májusában döntöttünk úgy, hogy nekivágunk a bizonytalan kimenetelű hazaútnak, mely végül zökkenőmentesre sikerült. Felkészültünk az összes lehetséges teszteredménnyel, lakcím igazolással, munkaszerződéssel. Így több mint egy év után újra átölelhettük a rég nem látott családtagokat. Kisebbik fiunk ekkor már 10 hónapos volt. Nem volt már újszülött baba, és furcsa volt őt mint ismeretlent megismertetni a családdal. Tudtuk, hogy lemaradtak a születéséről, az első mosolyokról, az első karácsonyáról, nem beszélve a családban történt egyéb eseményekről, születésnapokról. Mondhatjuk, hogy számunkra talán ez a pandémia legnagyobb vesztesége. Nem mondanám, hogy furcsa volt az első találkozás, talán inkább ott próbáltuk folytatni, ahol 2020 februárjában abbahagytuk. Az unokatesók egymás szavába vágva diskuráltak, a nagyszülők kézről kézre adogatták a legifjabb unokát, a dédmama pedig könnyeit törölgetve csak csendben szemlélte az akkorra már újra olaszos légkörben izzó családi életet.”
„Ahogy megöleltem a szüleimet, azonnal elöntött az a jóleső érzés, hogy semmi sem változott”
Anna férjével és két kislányával 2015 óta Chicagóban él. Ahogy fogalmaz: átvészeltek jót és rosszat itthon és az Egyesült Államokban egyaránt, ám alapvetően sikerült megszeretni kinti életüket, lányaik is szépen tanulnak az iskolában, hibátlanul beszélik a nyelvet. Anna gyermekfelügyelőként tudott kint elhelyezkedni, azonban a járványhelyzet beköszöntével elvesztette munkalehetőségét.
„Egyik napról a másikra bizonytalanná vált a helyzetünk, hiszen mivel sokan kényszerültek otthon maradni, ezért már nem volt szükségük bébiszitterre. Hiába szerettem a gyerekekkel lenni, és ez volt az egyetlen bevételem, a szülők sem tudtak mást tenni, mint hogy ők maguk maradtak otthon a gyerekekkel. Akkor úgy döntöttem, úgy lenne a legkönnyebb átvészelni ezt az időszakot, ha hazajövünk Debrecenbe a szüleimhez. A lányoknak is jót tett volna, ha egy kicsit kényeztetik őket a nagyszülők, és kint a férjemnek sem jelentettünk volna akkora terhet úgy, hogy egyedüli pénzkereső lett. Mivel a lányaink iskolája nagyon komolyan vette az online oktatást, és jól felkészített rendszerben juttatták el hozzájuk a tananyagokat, így azt akár Magyarországról is folytathattuk volna. Ám akkor szembesültünk a ténnyel: sokszor még a várost sem hagyhattuk el, nem hogy az országot.”
Fotó: Profimedia
Annáék a hatalmas távolság miatt eleve nem tudtak gyakran hazalátogatni, ám a lezárások teljesen elvették tőlük a lehetőséget. 2019 telén voltak legutoljára itthon a családnál, következő év nyarára terveztek ugyan egy pár hét itthonlétet, de a pandémia közbeszólt. Így azt a nyarat és a következő karácsonyt is egymástól távol töltötték. Amikor végre idén nyáron meg tudták oldani a hazautat, Anna szinte összes rokona kijött eléjük a repülőtérre. A nagy találkozás azonban még így sem volt felhőtlen.
„Névtáblákat csináltak nekünk és a lányainknak, úgy vártak bennünket a reptéren, mintha VIP utasok lennénk. Én azonban, amint megláttam őket, összeomlottam. Hirtelen olyan érzés rohant meg, mintha idegen lennék nekik. Zokogtam: annyira rég találkoztunk, rettegtem, hogy vajon tudjuk-e ugyanott folytatni, ahol majdnem két éve félbeszakadt. De ahogy megöleltem a szüleimet, azonnal elöntött az a jóleső érzés, hogy semmi sem változott.”
