Jó napot, fotós vagyok, van halott a háznál? Csak mert lefényképezném

Azt mondják, nem a gazdagság, a szépség és a hasonló e világi hívságok számítanak igazán az életben, hanem az, hogy milyen örökséget hagysz magad után, amikor búcsút mondasz az életnek.

Ezek szerint az embernek minden nap azon kéne dolgoznia, hogy jobbá tegye ezt a világot, vagy legalább a szerettei életét, még ha csak apróságokkal is. Persze senki nem tudja, mit hagy majd örökül az utókornak… De azért mi valamit mégis tudunk, ami biztosan fennmarad utánad.

Rengeteg fénykép. Fotók tucatjai (esetleg százai) a Facebookon, Instagramon, szelfik tömkelege a mobilodon, és további mérhetetlenül sok kép, amin rajta vagy, úgy, hogy esetleg nem is tudsz róla. Ez nem rossz (vagy jó), kár is ezen moralizálni, egyszerűen ilyen a világ. Fényképeznek, tehát vagyok.

Essünk is túl az elmaradhatatlan zsurnalistaklisén: nem volt ez mindig így. Bár az első – és talán azóta is a legmenőbb – szelfi több mint 180 éves, az, hogy emberek agyba-főbe fotózzák magukat és egymást, nagyjából tizenöt éves, tehát az okostelefonokkal egyidős jelenség. A fotográfia első száz évében igazi kuriózum volt, ha az emberről készült egy kép, előtte pedig, nem volt mese, festményen kellett megörökítenie magát annak, aki meg szerette volna mutatni házába tévedőknek, milyen szép ember (volt?) is ő és a családja, és ez persze drága mulatság volt.

A festmény mérete, a felhasznált alapanyagok, de a kompozíció és a festészeti stílus is beleszámított az árba (a festő díjáról nem is beszélve), azaz, ha az ember belépett a nagypolgári/nemesi házakba és kastélyokba, és volt szeme, rögtön be tudta lőni, hol áll az adott család a dolgok rendszerében. Vagy legalább azt, hogy mit akarnak üzenni magukról. A legújabb divat szerint, realista-romantikus stílusban festett, hatalmas olajportré a családfőről, mellette pedig hasonló kivitelben a felesége és az eladósorba került lányai? Ezek biztos dúskálnak a pénzben! Alig negyvencentis, félalakos festmény, amelynek tárgya és alanya csak nagy vonalakban hasonlítanak egymásra? Szegény, nyilván csak erre futotta!

Külön alműfaj volt a halottportré-festészet: ekkor a festők arra kaptak felkérést, hogy egy nemrég elhunyt családtagot örökítsenek meg a rokonok leírásai, ha van, korábbi portrék, vagy, ha találkoztak, a festő saját emlékei alapján. Ezeken a festményeken élőként, egészségesen ábrázolták az elhunytat, legfeljebb apró jelekkel – kéztartással, a háttérben elrejtett motívumokkal – utaltak rá, hogy a közelben ólálkodik a halál.

A szegény embert pedig, mondanunk sem kell, nem festette le senki. Kivéve, ha egy-egy festőnek éppen olyan kedve volt, vagy megkívánta a megörökíteni kívánt történelmi helyzet, esetleg zsáner – de az így elkészült képek ekkor sem festettek (bocsánat a képzavarért) éppen idealizált képet az szó szerint szerencsétlen alanyokról, lásd például Munkácsy Ásító inasát. Azaz: a szegény emberekről nem készült kép soha. Ha meghalt egy koldus, napszámos, zsellér, paraszt, városi irodista, nem maradt utána semmi, csak az, amit az ismerősei megőriztek róla az emlékeik közt. Ez volt a dolgok rendje; egészen addig, amíg meg nem jelent a furcsa, az egyszerű emberek szemszögéből mágikus (sőt, ördögi), a művészek szemében pedig arcátlan szemfényvesztésnek számító találmány: a fotográfia.

Fotózni persze drága és macerás volt, főleg az első ötven évben, de korántsem annyira, mint festményt készíteni. A portréfotográfus – akit akkoriban, tehát a 19. század második felében, de még a 20. század első éveiben is jobb esetben iparosként, rosszabb esetben az „igazi” művészek, tehát a festők munkáját tönkretevő szélhámosként tartottak számon – hatalmas, törékeny felszereléssel járta a vidéket, óriási fényérzékeny lemezekre exponált akár több percen keresztül is harmonikaszerű fotóapparátusra helyezett lencsével, fekete lepelbe bugyolálva, ha kellett, füstölögve villanó vakuval, jó esetben asszisztensekkel, akik az alanyokat instruálták és a korabeli fényformálókat tartották.

A századforduló falvaiban megszokott látvány volt az utazó fotográfus, aki abból élt, hogy felkérésre egyszerű portrékat készített azokról, akikről másképp nem készült volna kép: a parasztokról és családjaikról. Ez az alaphelyzete a Post mortem című filmnek is. A technológia ekkor már megfizethető volt, legalábbis annyira, hogy pár évente a falusi családok is megengedhessék maguknak. Az elkészült képeknek azonban nem az volt a fő feladatuk, mint manapság: hogy az ember gyönyörködhessen saját magában és megmutathassa másoknak, milyen jó élete is van. Hanem az, hogy a képeken szereplők legalább így, egy fotópapíron itt maradjanak kicsit az élők között, miután meghaltak.

Az átlagéletkor akkoriban persze évtizedekkel volt rövidebb a mainál, arról nem is beszélve, milyen gyakori volt a gyermekágyi halál. A nők nem csak kötelességtudatból, az elvárásoknak megfelelve szültek öt-hat gyereket, hanem azért is, mert egyszerűen számolni kellett vele, hogy nem mind éli túl a csecsemőkort. Márpedig abban a pillanatban, amikor valaki meghalt egy családban, azonnal szükség volt a fotósra, főleg, ha az illetőről még nem készült kép életében. A kisgyerekekről pedig jellemzően nem készült. Ilyenkor

Ez a post mortem fotográfia, azaz a halottak professzionális fotózása. A fotográfusnak ilyenkor a szokásosnál is sokkal fontosabb a szerepe és nagyobb a felelőssége: halottfotózás közben nem csak a technológiát ismerő és magabiztosan kezelő iparos, aki a kompozícióhoz éppen úgy ért, mint a fényérzékeny lemezek kémiájához, hanem a gyászban segítő pszichológus és – bármilyen morbid is – emberitest-szobrász. A halál tünetei ugyan gyorsan jelentkeznek a testen, de eleinte könnyű elfedni a fotón, hogy az illető már nem él. A dagerrotípia és a hasonló, a fotográfia hőskorában használt formátumok fekete-fehérben, az emberi bőr részleteit többé-kevésbé elfedve őrizték meg a lencsébe érkező fényt. Mivel hosszan, eleinte több percig is tartott az expozíció, a fotó (élő) alanyainak eleve mozdulatlanul kellett ülniük, ez pedig sokkal nehezebb annál, mint amilyennek leírva tűnik. (Próbáljátok csak ki, nem fog sikerülni.) Hogy minél kevesebbet mozogjanak, nem egyszerű székre, hanem egy a nyakat és a fejet rögzítő alkalmatosságra ültették a fotósok alanyaikat, ám a szemeiket így sem tudták rögzíteni: az apróbb mozgások, pislogások bizony nyomot hagytak a képen.

Ezért néz ki egy kicsit mindenki halottnak a korabeli, 19. század közepén, végén készült fotókon: a testtartás természetellenes, merev, a szemek élettelenek. És ezért fordulhat elő az az abszurd helyzet, hogy az utolsó közös családi fotókon, ahol az egyik rokon már meghalt – mint a fiatal lány a Post Mortem bemutatójának elején –, a halott szereplő élőbbnek tűnik, mint a többiek, főleg, ha nemrég hunyt el és még nem csukták be, vagy újra kinyitották a szemét. Egyszerűen ő volt az egyetlen a képen, aki nem mozgolódott. Csak azt kellett megoldani valahogy, hogy a gravitáció se mozdítsa meg őket.

Ha nem lehetett kinyitni a szemét, vagy az már nem volt fotózásra alkalmas állapotban, egyszerűen csukva hagyták, de az is megesett – főleg, ha a fotós kitanulta a testfestés művészetét is –, hogy egyszerűen ráfestették a szemfehérjét, az íriszt és a pupillát a lehunyt szemhéjra. Bár az interneten több „horrorisztikus” fotósorozat és szöveg is terjed, amelyek arról szólnak, milyen trükkös módszerekkel fotóztak halottakat a viktoriánus kor fotóművészei – merevítőkkel, pálcás segédeszközökkel –, ezek általában kattintásvadász, alaptalan cikkek. Erre figyelmeztet Mike Zohn, a New Yorkban található furcsaságmúzeum, az Obscura Oddities and Antiques egyik tulajdonosa, aki a téma megszállottja, és a Mental Floss magazinnak nyilatkozott a témában. „A kor emberének nem jelentett problémát, hogy a halottakat halottként is ábrázolják, nem akartak úgy tenni, mintha élnének, ez egy modern mítosz. Nem használtak drótot, merevítőt, zsineget, ennél sokkal jobban tisztelték a halottakat”. Zohn azt kéri, akit érdekel a téma, ne a Pinterestről és a hasonló oldalakról szedje össze a tudást. Abban egyetértenek a szakértők, hogy ha a fotón látszik, hogy a testet valahogyan merevítik, akkor az illető biztos, hogy élő.

„Pózoltatni” persze kellett a halottakat is, még ha nem is mindenáron. Gyakran bevetették például az úgynevezett (és mai szemmel, lássuk be, kissé abszurd) rejtettanya-módszert. Ekkor az egyik rokont – ha gyerekekről volt szó, jellemzően az anyát – a háttérrel egyszínű vagy azzal megegyező mintájú szövetbe csavarták, és a halott mögé állították, hogy tartsa a fejét és a nyakát.

A fotósok tehát egy kicsit kórboncnokok is voltak: ehhez a szakmához gyomor kellett, nincs mese. Hogy az empátia és diszkréció mellett mennyire gyakorlati tevékenység volt ez, azt jól illusztrálja Albert Southword amerikai dagerrotípia-fotós egy 1873-as cikke, amelyben például ezzel a jó tanáccsal látja el a kezdő halottfotográfusokat:

A post mortem fotográfia hajnalán egyébként még nem volt divat beállítani, komponálni a halottak testét, vagy beültetni őket a családtagok közé, egyszerűen lefotózták őket külön, a halottas ágyukban vagy a koporsójukban. Le sem mosták, ki sem sminkelték őket – az ilyesmivel akkoriban az élők sem igen vesződtek –, legfeljebb adtak rájuk egy szép ruhát, vagy egyszerűen jelzésértékűen rájuk terítették. A profi, az élő családtagok közé ültetett halottak fotográfiája inkább a század 19. század végén terjedt el. Ekkoriban a szülők már eleve azzal rendelték magukhoz a fotóst, hogy a halott gyermeküket virágokkal feldíszítve, minél élettelibb pózban, ha lehet, nyitott szemmel szeretnék látni. Ez különösen akkor jelentett kihívást, amikor egy ikerpár egyik tagja halt meg. Az igazán profi fotográfusok még ezt is megoldották úgy, hogy ránézésre lehetetlen legyen megállapítani, hogy a két kisgyerek közül melyik van életben.

A post mortem fotográfia csak mai szemmel groteszk, félelmetes és – mint most kiderült – horrorfilm-alapanyag. Akkoriban meghitt, szeretetteljes művelet, sőt: szertartás volt, az utolsó közös program az elhunyttal. Ha valaki meghalt, a paraszti családok eleve (jó esetben csak) napokat töltöttek a holttesttel; így legalább volt is konkrét haszna, hogy egy fedél alatt „laknak”.

A halottfotózás Amerika- és Európa-szerte is elterjedt, elismert foglalkozás volt, a portréfotó inkább külön empátiát és diszkréciót, mint külön fotográfiai tudást igénylő alműfaja. Érdekes, hogy Amerikában inkább a szekrényben, vagy legfeljebb a kredencen tartották a bekeretezett képet, de általában egyáltalán nem mutogatták: eltették és csak akkor vették elő, amikor emlékezni szerettek volna. A képek gyakran összecsukható nyakékekben vagy zsebórákban kötöttek ki. Európában ehhez képest előszeretettel akasztották a falra, minél láthatóbb helyre, mintha ezzel is azt szerették volna, hogy az elhunyt köztük maradjon. A kontinensen eközben elterjedt egy elég furcsa divat is: ügyes, de mérsékelten empatikus fotósok csináltak hatalmas üzletet abból, hogy korabeli „celebeket” fotózzanak a halottas ágyukon lehetőleg még haldoklás közben, ha az nem jön össze, hát utána, majd az elkészült képeket sokszorosítva képeslapként, gyűjthető kártyaként árulják. Így járt Victor Hugo, vagy éppen Jókai Mór és Kossuth Lajos.

A halottceleb-fotózásnak ugyanis nagy hagyománya volt errefelé. A műfaj csúcs-, pontosabban mélypontja talán az volt, amikor

Ezt E. Csorba Csilla írja a halottfotózásról szóló „Most, hogy nem vagy, megsokszorozlak” című nagyszerű tanulmányában. (Idézi a 168 Óra.)

A helyzet azonban az, hogy a post mortem fotózás, mármint az, amit a vonatkozó, Oscar-zsűrizésre küldött első magyar horrorfilmben látunk, sosem dívott Magyarországon. Ha járták is a falvakat halottak fényképezésére szakosodott fotográfusok, kevesen voltak, és írásos emlékekben sem nagyon szerepelnek. A filmnek tehát már az alaphelyzete is, hogy is fogalmazzunk, fiktív. Természetesen társadalomtörténeti pontosságot és tényszerűséget számon kérni egy filmben, amelyben szellemek tartanak rettegésben egy falut, ostobaság, szóval ezt ne is rójuk fel neki. Inkább támogassuk az éppen bontakozó haza horrorfilmművészetet, vegyünk rá jegyet, húzzunk maszkot, nézzük meg, és közben, ahogy a horrorfilmeknél illik, függesszük fel a kétkedést.