A tengerpart szerelmesei
Most nem azokról lesz szó, akik szerelmesek a tengerpartba (ki nem?), hanem azokról, akik éppen szerelmesek a tengerparton. Erica Reade kanadai származású, de New Yorkban élő fotográfus régóta futó projektje is, amelynek szerencsére külön Insta-oldala van saját profilja mellett.
Érdemes tudni, hogy Amerikában – különösen a streetfotó-paradicsomnak számító New Yorkban – a törvényi keretek és maguk a helyiek is sokkal megengedőbbek a fotósokkal, mint errefelé. A helyzet egyszerű: aki kimegy az utcára, az vállalja, hogy kép- és videoóelvétel készülhet róla, akár a tudta nélkül, a fotókat pedig a művész, nyilván normális keretek közt, szabadon használhatja, engedélyre sem utólag, sem előre nincs szükség.
A Beach Lovers fotói ehhez képest diszkrétek: arcok csak ritkán látszanak rajta, és bár a humor nem hiányzik a projektből, tisztelettudó és kedves az egész. Férfiak nőkön, nők férfiakon, férfiak férfiakon és nők nőkön, néha a klasszikus filmek szabályai szerint, de inkább egymás hegyén-hátán, általában csak ejtőzés, itt-ott azonban aktus közben.
Lesifotók ezek, a szó legjobb értelmében. Az üzenet – ha van – annyi, hogy a világ talán mégsem olyan szörnyű hely, ha ilyen jelenetek zajlanak benne.
Erica hamarosan könyvként is kiadja a legjobb képeket: idén karácsonyra még nem, de jövőre tökéletes ajándék lesz.
A metró kezei
Furcsa ötlet még furcsább képekkel, egy ideig nézni kell, hogy összeálljon, hogy mitől működik, de aztán könnyen függővé válik az ember és hajlamos naponta frissíteni az Instagramot csak emiatt.
A Subway Hands a szintén New York-i – pedig ez nem volt szempont, eskü – Hannah La Follette Ryan projektje. A nő, akinek kész álommunkája van (furcsa portrékat és életképeket készít) rengeteget utazik a metrón, és közben észrevétlenül fotózza utastársait. Ebben azonban semmi rossz nincsen: a képeken ugyanis csak a kezük szerepel.
Az ember nem is gondolná, mennyi mindent elárul róla a keze: nemcsak az, ahogy kinéz, hanem az is, ahogy a kapaszkodót, a másik ember kezét, a könyvét, a táskáját, a telefonját tartja, vagy a legkülönbözőbb bizarr tárgyakat, amiket a New York-i metrón szorongatnak az utasok: hervadó rózsát, vizsgatételeket, aranyhalat (!), vagy éppen a saját gyűrűsujjukat, amelyről már hiányzik a gyűrű.
Néha vicces, néha megható, néha pedig reneszánsz kompozíciókat idéző képek ezek, amelyeket az esztétikai élményen túl azért is érdemes órákig nézegetni, hogy kitaláljuk mögéjük a történetet.
Nadav Kander
Vannak profi portrék és vannak Nadav Kander portréi.
A fentiekhez képest kakukktojás, egyrészt mert nem elkapott pillanatokat lő, másrészt, mert már befutott, híres fotós, vagyis annyira híres, amennyire manapság portréfotós híres lehet.
Nem is kell ragozni, miért működnek a képei: mindegyikről ordít, hogy mindent végiggondolt, kitalált előre, hogy minden alanyát tiszteli, szereti, és mindegyikről gondol valamit. (Nem is hinnétek, hogy ez utóbbi milyen ritka, hát még az, hogy képes is megmutatni a fotós, hogy mi az, amit gondol.)
Általában, de szerencsére nem kizárólag híres embereket fotóz: Obama, David Lynch, Brad Pitt, Keira Knightley és Jodie Foster mellett elférnek a takarítók, a barátok, az ismeretlen járókelők és egy-két kutya.
A technikáról nem is beszélve: ha az ember elég ideje fotóz, képes lesz ránézésre kitalálni, hogyan (milyen lencsével és fényekkel) készült egy-egy kép. Kandernek azonban van egy csomó képe, amelyet nézve még tippelni is lehetetlen, ez pedig amennyire frusztráló, annyira csodálatra méltó.
