Elég ritkán fordul elő, hogy egy film szinte csak szélsőséges reakciókat váltson ki a nézőiből, és a Ne nézz fel! egyértelműen ebbe a szűk csoportba sorolható. Másfél héttel a bemutatója után bátran kijelenthetjük, hogy az emberek vagy rajonganak érte, és rátették a tavalyi év legjobb filmjeit felvonultató listájukra, vagy értetlenül állnak a nagy siker és rajongás előtt, hiszen úgy érzik, a film egyáltalán nem nőtt fel azokhoz a lehetőségekhez, amik rejlettek benne. Márpedig amikor egy film (vagy könyv, vagy tévésorozat…) ennyire szélsőséges reakciókat szül, az megnehezíti a körülötte kibontakozó párbeszédet.
Akik szerették, annyira egyértelműen jónak gondolják, hogy úgy érzik, akiknek nem tetszett, egy egészen más filmet néztek, akik pedig nem szerették, szintén értetlenül állnak azelőtt, hogy a világ körberajong egy olyan filmet, ami őket a legjobb esetben is hidegen hagyta, rosszabb esetben pedig felidegesítette. Ez nem épp a legjobb kiindulópont egy értelmes, építő párbeszédhez, ami különösen érdekes egy olyan filmmel kapcsolatban, aminek a Leonardo DiCaprio által játszott kutató főhőse az egyik kiborulásában épp azt kifogásolja, hogy az emberiség eljutott odáig, hogy már képtelen a párbeszédre, és azon morfondírozik, hogyan lehetne ezt megjavítani („How do we even talk to each other? What have we done to ourselves? How do we fix it?”). Úgy fest, nem ezzel a filmmel.
Kiáltás az arcunkba
Azon kevesek kedvéért, akik még nem látták volna: a Ne nézz fel! két tudósról szól, akik felfedezik, hogy a Föld felé egy nagyjából tíz kilométer átmérőjű üstökös közeledik, és ha nem teszünk semmit, akkor fél év múlva a bolygónkba csapódik, kipusztítva az egész emberiséget. A kutatók megpróbálják felhívni a világ figyelmét a felfedezésükre, de a hatalom a kicsinyes játszmáira fókuszálva eleinte szőnyeg alá söpri a problémát, majd később megpróbálja a saját céljaira fordítani. A film műfaja szatíra, és bár nézhető úgy is, mint az Armageddon vagy mondjuk a Deep Impact paródiája, a közeledő üstökös itt elsősorban a globális felmelegedést hivatott szimbolizálni (bár bele lehet látni a koronavírus problémakörét is), az arra adott reakciók pedig azt, hogy az emberiség, a politikusok és a média mennyire nem vesz komolyan egy olyan problémát, ami már a mi generációnk életét is jelentősen befolyásolja, de egy-két generáción belül akár az emberiség nagy részének kipusztulását is okozhatja.
A film szimbolikája egyáltalán nem finomkodó, sőt inkább nagyon is direkt, leginkább olyan hatást próbál kelteni, mintha valaki a gallérodnál fogva megragadna az utcán, és az arcodba üvöltené, hogy
Mind meg fogunk halni, ha nem teszünk nagyon gyorsan valamit!
Kétségtelenül jó szándékkal készült, hiszen az alkotói egy olyan témát dolgoztak fel szórakoztató eszközökkel, amit popkulturális formában csak nagyon ritkán sikerül, és azt szeretnék elérni, hogy végre a hétköznapi beszélgetések részévé tegyenek egy olyan témát, ami eddig fájóan hiányzott onnan. De jó lesz attól egy film, hogy fontos és aktuális üzenettel és mondanivalóval bír?
Jonah Hill, Meryl Streep, Jennifer Lawrence, Leonardo DiCaprio és Adam McKay rendező (Fotó: Tommaso Boddi/Getty Images for Netflix)
Nem tetszett a filmünk? Rossz ember vagy!
A világ legnagyobb filmkritikagyűjtő oldalán, a Rotten Tomatoes-on a Ne nézz fel! kritikai visszhangja 56 százalékon áll, vagyis a kritikusok többsége nem találta túl jónak, míg a közönség tetszési indexe 77 százalékos, vagyis a nézők nagy része sokkal jobbnak ítéli a hivatásos ítészek többségénél. Ezen még nincs semmi különös, számos film akad, amit a nézők jobban bírnak a kritikusoknál, és ennek a fordítottja is sokszor előfordul. Itt azonban történt valami, ami viszonylag ritkán történik meg: az alkotók a közösségi médiában estek neki a művüket kritizálóknak. A film ötletgazdája, David Sirota politikai újságíró/Bernie Sanders tanácsadója, valamint a forgatókönyvíró/rendező Adam McKay (Tesó-tusa, A nagy dobás, Az alelnök) a Twitteren fakadt ki. Előbbi azt írta, hogy
Ha azzal töltesz el napokat, hogy utálod az embereket, akik figyelmeztetnek a közelgő üstökösre ahelyett, hogy annak megállításán fáradoznál, akkor nézz a tükörbe, mert te is része vagy a problémának
, amire a rendező még bónuszként hozzátette, hogy:
Szeretem a filmünk körül kialakult heves diskurzust. Ugyanakkor, ha nincs benned legalább egy kicsiny szorongás a klímaválsággal (és az USA ingadozásával) kapcsolatban, akkor nem hiszem, hogy a Ne nézz fe!l bármi értelmet nyerhet számodra. Olyan lehet, mint amikor egy robot néz egy szerelmes filmet: „Miért van ezeknek az arca olyan közel egymáshoz?”
Lefordítva: az előbbi lényegében azt állítja, hogyha valaki rosszat ír a filmjükről, ahelyett, hogy valami szerinte hasznosat csinálna, akkor ő maga is tehet arról, hogy tovább dübörög a globális felmelegedés, míg az utóbbi szerint, akiknek nem tetszett a filmjük, azok egyszerűen nem értik azt, mivel maguk is vagy klímaválság-tagadók, vagy csak teljesen érzéketlenek a világ problémái iránt.
A NAGYON FONTOS MŰ
Bármilyen szimpatikusak is a filmjük világjobbító szándékai, a fenti érvelések azért igencsak problémásak. Az üzenetükkel bevédik magukat, és kijelentik, hogy ők letették az asztalra A NAGYON FONTOS MŰVET, ami szent tehén, te pedig rossz ember vagy, ha kritikus gondolatokat fogalmazol meg vele kapcsolatban. Pedig nem eszik olyan forrón a kását. Azért azt már régóta tudjuk, hogy attól még, hogy egy művészeti alkotás fontos témával foglalkozik, még nem válik maga is fontossá, jóvá meg pláne nem (és ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Ne nézz fel! rossz film lenne, csak az érvelésükkel vitatkozom).
Leonardo DiCaprio és Jennifer Lawrence a Ne nézz fel!-ben (Fotó: Netflix)
Az elmúlt években tucatszám néztem a migrációs-válságról szóló filmeket az itthoni mozikban, a streamingszolgáltatóknál vagy épp a filmfesztiválokon, és ezeknek csak kis része tudott igazán jó lenni, pedig vitathatatlan volt a jó szándékuk, ahogy az is, hogy egy érvényes és fontos témával foglalkoztak. De ilyen alapon azt is mondhatnánk, hogy a világ összes holokausztról szóló filmje jó, mert valami fontosat akar megmutatni nekünk az emberi civilizáció fennállásának egyik legmegrendítőbb bűnéről, miközben tudjuk, hogy jócskán akadnak köztük fércművek is. Az pedig már tényleg totális tévedés, hogy csak azért nem lehet szeretni egy filmet, mert nem értünk egyet a mondanivalójával. Ez már tényleg az a szint, mintha azt mondanánk, hogy kedves néző, te azért nem szeretted a Macskákat, mert nem szereted a macskákat, vagy te biztos azért nem szeretted A remény rabjait, mert nem hiszel abban, hogy emberek ártatlanul is börtönbe kerülhetnek. Igenis lehet egyetérteni egy alkotóval a műve mondanivalójában, és közben egyáltalán nem szeretni a művét.
De hát te nem érted!!!
Szintén fontos érvként vonul fel a filmre adott kritikákkal szemben, hogy a kritizálói egyszerűen nem értik a filmet. Kezdjük azzal, hogy azért a Ne nézz fel! megértése nem különösebben nagy intellektuális kihívás, ahogy a cikk elején fogalmaztam, szinte az arcunkba üvölti a mondanivalóját. Viszont a film kétségtelenül ad a nézőnek egy „Én ezt vágom, én ezt értem” érzést, ezzel részben azt is sugallva egy összekacsintás formájában, hogy ha érted és felfogtad az üzenetet, akkor te már nem vagy része a problémának. Miközben egy probléma megértése messze nem ugyanaz, mint tenni valamit egy probléma megoldásáért: rengetegen vannak, akik értik és felfogják, mit takar a globális felmelegedés és mivel fenyeget közép- és hosszú távon, mégis gond nélkül szavaznának egy környezetvédő párt ellenében, amelyik a fosszilis tüzelőanyagokra kivetett jelentős plusz adóval próbálná csökkenteni a légszennyezettséget, és soha eszükbe nem jutna elmenni aktivistáskodni. A Ne nézz fel! mondanivalójának megértése önmagában még senkit nem tesz jobb emberré a másiknál, csak ennek az illúzióját adja, és egy ilyen illúzióba jó érzés belekapaszkodni.
A film médiakritikája
Ha nem kritizáljuk a filmet, akkor nem beszélünk arról sem, hogyan csinálhatták volna jobban az alkotók, pedig a Ne nézz fel!-nek minden pozitívuma ellenére bőven akadnak hibái (persze ezek egy részének megítélése erősen szubjektív). Egyrészt jóval hosszabb a kelleténél, másrészt nagyon nem koherens: elnagyolt, szatirikus karakterekkel dolgozik, a végén, az utolsó vacsora jeleneténél mégis azt várja tőlünk, hogy drámaként éljük át a dolgot, és érezzünk együtt a szereplőkkel, csakhogy ez nem megy, ha karikatúrák ülnek az asztalnál. Hibaként róható fel neki az is, hogy avíttas szemlélettel szinte kizárólag az Egyesült Államokra fókuszál, a világ alig kap szerepet a bolygónk mentési akciójában, mintha manapság Kína vagy Oroszország (oké, utóbbi egy említést kap a filmtől) egyáltalán nem rendelkezne masszív űrprogrammal és nagy fegyverarzenállal. Úgy tesz, mintha a Föld pusztulása nem lenne több az Egyesült Államok egyik belpolitikai kérdésénél. És nem az érződik, mintha a szereplők zárnák ki a külvilágot, és ez is a film szatírájának része volna, inkább olyan érzésünk van, mintha McKay-ék feledkeztek meg volna arról, hogy amikor egy globális problémát kívánnak bemutatni, akkor azt nem árt globális szinten ábrázolni.
Meryl Streep (Fotó: Netflix)
Rengetegen ekézték a film médiakritikáját is. McKay-ék helyesen mutatnak rá arra, hogy a mainstream média messze nem foglalkozik eleget és kellő mélységben a klímaválsággal, viszont ennek okaival kapcsolatban óriásit téved. A film azt sugallja, hogy a média nem szereti a rossz híreket, inkább ellubickol a felszínes sztárpletykák szintjén, a komoly témákat pedig inkább csak „kis színesként” ábrázolja, ami alapvető tévedés, amire például az msnbc cikke hívja fel a figyelmet. Az írás rávilágít arra, hogy a médiában a legnagyobb olvasottságot jellemzően pont a rossz hírek adják, és pont a pandémia idején kritizálták sokan az újságokat azért, hogy a sok rossz hírrel pánikot keltenek, így elég világos, hogy nem igazán állja meg a helyét McKay-ék észrevétele. A cikk szerint a klímaválság feldolgozása főképp két dolog miatt hiányos: elsősorban azért, mert szembemegy a média azon fő leckéjével, hogy a főbb híreket a leghatásosabb emberi sorsokon keresztül bemutatni, miközben borzasztó nehéz egy-egy emberi sorsot összekötni a globálisan zajló események hosszú évtizedeken át tartó sorozatával. Másodsorban ez egy olyan komplex és szerteágazó témakör, évtizedekre elnyúló következményekkel, hogy nagyon nehéz rajta fogást találni, és ezért érthetően és átérezhetően feldolgozni is. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne kellene megpróbálni.
Közérthető formában
Minden hibája ellenére azt azonban el kell ismerni, hogy Adam McKay-ék elérték, ami a mainstream médiának csak ritkán sikerül: egy nehéz és már-már feldolgozhatatlan témáról közérthető formában, sok ember érdeklődését felkeltve (a film a bemutatása utáni hétben vezette a Netflix nézettségi listáját) tudtak mesélni, és a túltolt paródia-alakítások közé néhány egészen szenzációs komikusi játék is befért, például az elnök fiát alakító Jonah Hillé, akinek az improvizációs készségei biztosan megérnének valamilyen értékesebb színészi díjat. A Ne nézz fel! talán kissé nyersen, és némi érezhető elkeseredettséggel beszél a témájáról, és ha annál többet nem is ér el, minthogy a film által mi nézők is elkezdjünk beszélgetni róla, már akkor is megérte a Netflixnek rákölteni 75 millió dollárt. Tény, hogy van valami visszás abban, hogy a magánrepülőgépeket használó hollywoodi elit oktat ki bennünket arról, hogy ideje lenne változtatnunk az életünkön, de érezhető, hogy ez egy küldetéstudatos film, ami komolyan gondolja a mondanivalóját, és ez mindenképp értékelhető benne. Ez azonban még nem teszi hibátlanná. Mindenkinek joga van azt gondolni, hogy ez egy rossz film anélkül, hogy rögtön kikiáltanák klímaválság-tagadónak, és persze mindenkinek joga van szeretni és értékelni a poénjait és a mondanivalóját anélkül, hogy mások hülyének néznék.
