Antonio Banderas: „Még mindig önbizalomhiányban szenvedek, csak már tudom leplezni”

A koronavírus-járvány 2020-as kitörése óta a filmes újságírás is megváltozott. Korábban a nagyobb filmekhez rendre nemzetközi sajtónapokat, úgynevezett junketeket szerveztek, ahová a világ minden tájáról repültek az újságírók, hogy egy, két vagy akár három napon át faggassák a film sztárjait és alkotóit valamelyik világvárosban, a Covid mindezt pillanatok alatt söpörte el. Interjúk persze továbbra is készülnek, de a személyes találkozásokat felváltotta a Zoom. Ezért is volt nagy dolog, hogy tavaly szeptemberben Antonio Banderas személyesen állt az újságírók rendelkezésére a Velencei Filmfesztiválon, hogy új vígjátéka, az Út a díjesőig kapcsán interjúkat adjon. A vírushelyzetre való tekintettel nem egy zárt hotelszobában, hanem egy tengerparti kávézó nyitott teraszán ülhettem le vele beszélgetni egy nappal azután, hogy a fesztivál közönsége hatalmas üdvrivalgással ünnepelte az alkotást. A filmben Banderas egy magától kissé elszállt filmsztárt, Félix Riverót alakítja, aki új filmje próbafolyamata során rivalizálni kezd színészpartnerével, Iván Torresszel, és a férfiak egoharcából egy hihetetlenül szórakoztató vígjáték keveredik ki, ami már csak azért is be fog kerülni a filmtörténetbe, mert ez az első olyan film, amiben Antonio Banderas és Penélope Cruz nemcsak együtt szerepel, hanem közös jelenetük is van.

Az Út a díjesőig című filmben egy olyan színészt játszol, aki számos fontos díjat megnyert. A valóságban te is rengeteg díjat kaptál már, melyek közül talán a legfontosabb az a legjobb színésznek járó díj, amit még 2019-ben kaptál a Cannes-i Filmfesztiválon. Mit jelent számodra ez a díj vagy a díjak úgy általában?

Nem fogok mellébeszélni: nagyon szuper érzés volt díjat kapni a Cannes-i Filmfesztiválon. Boldoggá tett, hogy elismerték a munkámat. Korábban már rengetegszer jártam Cannes-ban, voltak már versenyben filmjeim és versenyen kívül is, aztán hirtelen a fesztivál úgy gondolta, hogy az egyik legfontosabb díjjal értékeli a teljesítményemet. Még szép, hogy ez különösen jólesett számomra. Ez azt jelentené, hogy fontosnak tartom a díjakat? Ez már egy másik kérdés.

Kívülről úgy tűnik, mintha még a karriereden is lendített volna. Szerepeltél az Unchartedben, szerepet kaptál a következő Indiana Jones-moziban…

Az biztos, hogy nem ártott. Tegnap este néztem először közönséggel az Út a díjesőig című filmemet, és a teremben ülve jöttem rá, hogy az utolsó két spanyol nyelvű filmem a moziról, a filmkészítésről szólt. A Fájdalom és dicsőségben egy rendezőt, ezúttal pedig egy színészt játszom, és a két film nem is különbözhetne jobban egymástól. Imádom, hogy még egy hasonló témáról is két, egymásra semennyire sem hasonlító film készülhet, és ennyire különböző karaktereket játszhatok bennük. Ott ültem este a közönséggel, a saját szememmel láttam, milyen jól szórakoznak és hallottam a rengeteg nevetést: ez sokkal többet ad nekem bármilyen díjnál. Ráadásul az Út a díjesőig nemcsak szórakoztatja a nézőjét, mélysége is van. Lehet, hogy ez nem rögtön, az első félórában esik le, csak valamivel később, de vitathatatlanul ott van. Már kétszer láttam a filmet, és másodjára sok olyan finomság jött át, amit elsőre észre se vettem. Márpedig ilyet csak olyankor szoktam tapasztalni, ha egy filmnek valódi mélysége van.

A film eléggé kifigurázza a színészi munkát és a színészi hiúságot. Amikor a forgatókönyvet olvastad, nem érezted azt, hogy téged személyesen is kritizál?

A filmbéli színészek és a rendező is karaktereket alakítanak. Amikor rájuk nézek, sebezhető, érzékeny embereket látok, akik próbálják mások elől elrejteni a sebezhetőségüket, és számukra ez egy igazi harc. Ugyanakkor vannak pillanatok, amikor felhozzák magukból a lelki sebeiket, megmutatnak valamit a sebezhetőségükből, és ilyenkor válnak valódivá. Ez például jelen van abban a jelenetben, amiben a karakterem a közelgő haláláról beszél. Egyetlen dolog biztos az életben, az pedig a halál. Még az adók sem biztosak. Amikor a halál bejön a képbe, hirtelen mindenkiről lehull az álarc, és még annál az embernél is előkerül az érzékenység, aki korábban kizárólag keménységet mutatott. Persze ez csak egy átmeneti állapot, öt perccel később már mindannyian visszatérnek az érzelmi páncéljuk mögé. Nem hiszem, hogy ez a film a színészeket kritizálná, hiszen az, hogy mindannyian páncél mögé rejtőzünk, egy általános emberi tulajdonság.

Út a díjesőig (Fotó: Prorom)

Út a díjesőig (Fotó: Prorom)

Penélope Cruz az Út a díjesőig című filmben (Fotó: Prorom)

Út a díjesőig (Fotó: Prorom)

Penélope Cruz az Út a díjesőig című filmben (Fotó: Prorom)

Félsz a haláltól?

Igen. De még a halálnál is jobban félek attól, hogy a szeretteimet veszíthetem el.

A karaktered, Félix Rivero fényűző életet él, a filmben például luxus sportkocsival jelenik meg egy gyönyörű szőkeséggel az oldalán. Számodra mennyire fontosak a sztársággal sokszor együtt járó külsőségek?

Ezt nem egyszerű kezelni, főképp fiatalon. Amikor a siker megtalál, hirtelen rengeteg dologhoz hozzáférsz, amihez korábban nem. Egy teljesen új világ nyílik meg előtted. Ilyenkor nem árt tudnod, hogy ezt a sok dolgot a teljesítményedért, saját magadért kapod, vagy azért, amit képviselsz. Ezt a kiváltságot lehet jól és lehet rosszul kezelni. Hirtelen megszaporodnak körülötted azok az emberek, akik a válladat lapogatják, és nehéz eldönteni, hogy őszintén szeretnek, vagy csak érdekből csinálják. Amikor rájössz arra, hogy sokan csak érdekből keresik a társaságod, akkor különböző módokon ugyan, de elkezded védeni magad. Idővel elkezded jobban értékelni a valódi, érdek nélküli emberi kapcsolataidat, viszont ez nem megy egyik napról a másikra, ezt a leckét eltart egy darabig megtanulni. Ha hírességgé válsz, az nemcsak az életedet változtatja meg, hanem az emberekkel való kapcsolatodat is, és ez az, ami sok veszélyt rejt magában.

Nehéz volt ez a szakasza az életednek?

Nem volt könnyű. Egy idő után próbáltam úgy körbenézni magam körül, hogy lássam: mi a valódi, és mi az illúzió. Néha persze ez nem világos elsőre, és ilyenkor kockáztatni kell. Három fontos kapcsolatom volt az életem során. Az első házasságom közel tíz, a második pedig húsz éven át tartott, a mostani párommal pedig nagyon szoros a viszonyom, ő nemcsak a párom, hanem a legjobb barátom is egyben. A gyerekeimmel is szuper a kapcsolatom. Amikor megérkeztem Velencébe, az volt az első, hogy hívott Dakota lányom (Dakota Johnson színésznő, Banderas nevelt lánya): „Papi, itt vagyok a hotelben. Gyere át valamikor!” Hiába váltunk el az édesanyjával, a kapcsolatunk nagyon szoros maradt. Márpedig ez egy igazi kapcsolat, nem pedig illúzió. Sokan legyeskednek egy filmsztár körül olyanok, akik semmi mást nem akarnak, csak elcsípni egy keveset a rá vetülő reflektorfényből. Velük kell vigyázni, és azokkal kell sok időt tölteni, akik valóban szeretnek téged.

A film egyik fő témája, hogy két nagy színészi ego csap össze benne. Mit gondolsz, színészként jót tesz, ha nagy egót növesztesz, vagy minél kisebb az egója egy színésznek, annál jobb lesz a szakmájában?

Biztos vagyok abban, hogy erről a kérdésről minden színész másképp gondolkodik. Számomra az ego a munka során akadályt jelent. Az alázat az, ami segít, meg a nyitott gondolkodás. Nyitottnak kell lenned, hiszen csapatban dolgozol, rengeteg ember munkája fekszik minden egyes filmben. Magánemberként viszont szükséged van némi egóra. Fiatalon egyáltalán nem volt egyszerű egót növesztenem, az első szakmában töltött éveimben borzasztó bizonytalan voltam. Emlékszem, amikor először jártam a Velencei Filmfesztiválon évtizedekkel ezelőtt, gyakorlatilag összeszartam magam félelmemben attól, hogy másnap ki kell ülnöm egy sajtótájékoztatóra és újságírók kérdéseire kell válaszolnom. Szó szerint pánikoltam. Máig élénken él bennem, hogy a pódium felé tartva szabályosan remegni kezdtem. Ott ültem, és végig abban reménykedtem, hogy senki sem akar majd kérdezni tőlem. Aztán meghallottam, hogy „Antonio!”, és az első gondolatom az volt, hogy „A picsába!” Azóta ugyan évtizedek teltek el, és én még mindig önbizalomhiánytól szenvedek. Annyi változott csupán, hogy ma már ezt el tudom rejteni. Megtanultam a leckét, és ma már olyan profi vagyok benne, hogy akár még azt is érezheted, mekkora egót növesztettem. Az ego egy színész számára kétélű fegyver. Szükséged is van rá, ugyanakkor hátráltathat is. Ez egy nagyon-nagyon komplikált viszony.

A mondás úgy tartja, hogy „minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő”. A filmben az esetedben ez a rendező, a Penélope Cruz által alakított Lola. Mesélnél arról, hogy az erős nők milyen szerepet játszottak az életedben?

Az egész már az édesanyámmal kezdődött, aki egy nagyon erős jellem. Igazi harcos volt, aki egész életében küzdött a családjáért. Nem gazdag családból származom, anyám rengeteget dolgozott azért, hogy mindenünk meglegyen. Sok olyan nőt ismertem meg az életem során, akik külsőre talán sebezhetőnek tűntek, de iszonyatos erő és energia munkált bennük. Nagyon fontos volt számomra, hogy a kislányomat, Stellát arra neveljem, hogy független és szabad emberré váljon, mivel a függetlenség és a szabadság erőt ad. Azt tanítottam neki, hogy az lehet belőle, ami csak lenni akar. Színészként pedig dolgoztam együtt erős színésznőkkel és erős rendezőnőkkel is, akik sokszor a férfiaknál is határozottabbak voltak.

Penélope Cruzt ebbe a kategóriába sorolnád? Milyen volt őt a filmben leszbikusként látni?

Nem fordítottam erre különösebb figyelmet. Szerintem nem kell nagyobb figyelmet fordítani olyan dolgokra, amik teljesen normálisak. Inkább az érdekelt, hogy Penélope a forgatáson végig karakterben volt, sosem láthattam Penélopét, mindig csak Lola volt a partnerem. Penélope a barátom, és furcsa volt vele úgy beszélgetni, hogy Lolaként válaszolt. Csodás volt ez a forgatás, jól éreztük magunkat együtt. Az egyetlen, ami kissé belerondított a jókedvünkbe, az a Covid volt. Hat hónapra le kellett miatta állnunk, és egy ekkora szünet után nagyon nehéz volt újrakezdeni a forgatást és felvenni a ritmust. Fél év alatt még az ember megjelenése is változhat. Szerencsére alig egy napnak kellett eltelnie, és már mindannyian tudtuk, hogy mi a dolgunk.

A filmben egy filmre való felkészülés próbafolyamatát követhetjük figyelemmel, ahol a rendező időnként egészen elképesztő szituációkat kreál azért, hogy a színészeit ösztönözze. Mi volt eddig a legbizarrabb szituáció, amiben egy próbafolyamat során részed volt?

Rengeteg ilyen történt, de nem vagyok biztos abban, hogy ezeket megoszthatom veled. (nevet) Sok baromságot tapasztalhatsz a szakmánkban, előfordult már, hogy olyasvalamit kértek tőlem, ami valósággal sokkolt. Az persze teljesen természetes, hogy egy akciófilm kedvéért meg kell tanulnod lőni vagy egy western kedvéért lovaglóleckéket kell venned, de amikor egy kábítószerező karakter kedvéért a rendező arra akart rávenni, hogy próbáljam ki a heroint, akkor azért éreztem, hogy elértük azt a határt, amin már nem akarok átmenni. Létezik egy híres anekdota a Maraton életre-halálra forgatásáról. Dustin Hoffmannak úgy kellett lihegnie a jelenetben, mint aki az életéért futott, ő pedig a kamera elé állás előtt valóban futott egy nagyot, hogy ebbe az állapotba kerüljön. Aztán a felvétel minden egyes megismétlése előtt futott még egyet. A partnere, Laurence Olivier végignézte ezt a gyötrelmes folyamatot, majd egy ponton ránézett, és megkérdezte: „Miért nem színészkedsz inkább?”

Az Út a díjesőig című film március 17-től látható a magyar mozik műsorán.