A magyar királynő, akiről még soha nem hallottál, pedig egy sikátort is elneveztek róla Párizsban

Párizs szívében, alig pár saroknyira csak az egykori vásárcsarnoktól, a Les Halles-tól és a Saint-Eustache eklektikus templomcsodájától van egy kapuval lezárt, apró, szűk utcácska, átjáró, vagyis inkább afféle sikátor, amely eredetileg három régi ház udvarán vezetett keresztül, és a Montmartre utcát kötötte össze Montorgueil utcával (ha valakit érdekel, a pontos cím: Montmartre 16. és Montorgueil 17.).Bár egy ideje sajnos zárva van a nagyközönség előtt (legalábbis az év nagy részében), a kapukon díszelgő, márványtáblába vésett feliratok azért még most is tájékoztatnak arról, hogy hol is járunk:

ez a Passage de la Reine-de-Hongrie, azaz a magyar királynő sikátora

(vagy valamelyest elegánsabban: a magyar királynő passzázsa. a szót egyébként fordíthatnánk királynénak is, mivel Franciaországban, ahol soha nem ült a trónon nőnemű uralkodó, a reine inkább a király feleségére utal – de ez mellékszál).

Logikusnak tűnhet, hogy az utcácskát azért nevezték el így, mert valamelyik magyar királyné vagy királynő egyszer ünnepélyesen végigvonult rajta, noha az átjáró tényleg olyan szűkös, hogy egy terjedelmes abroncsos szoknyában érkező nagyasszony – főleg, ha még egy fényes kíséret van vele, ahogy az illik! – alighanem rövid úton úgy beszorult volna ide, mint Micimackó nyúl üregébe. Továbbá az is tény, hogy az uralkodók viszonylag ritkán szoktak teljesen jelentéktelen sikátorokat meglátogatni, pláne egy másik országban. Szóval nem, valójában soha nem járt errefelé semmiféle magyar királynő (vagy legalábbis nem tudunk róla).

A passzázs egészen más okból kapta ezt a kissé fellengzős nevet. A 18. század második felében állítólag dolgozott a vásárcsarnokban (fentebb már említett Les Halles-ban) egy virágárus kofa, a Májusi Rózsának (Rose de Mai) is becézett Julie Bécheur, aki az akkor még névtelen kis utcácskában élt. Hogy Bécheur egy szép, pirospozsgás arcú fiatal lány volt-e, vagy pedig egy tekintélyt sugárzó, termetes, középkorú matróna, az a források alapján nem teljesen egyértelmű, annyi viszont bizonyos, hogy afféle vezéregyéniségnek számított a piaci kofák körében. Így természetes, hogy ő vezette azt a küldöttséget is, amely egy ízben Versailles-ban Mária Antónia (avagy Marie Antoinette) francia királyné elébe járult, hogy valamilyen panaszos ügyben kegyes közbenjárásáért folyamodjon.

Azonban a találkozó végül nem erről lett emlékezetes (hogy mi is volt a konkrét ügy, az már rég feledésbe is merült), tudniillik a fenséges királyné teljesen el volt ragadtatva attól, hogy a virágárus kofa pontosan úgy nézett ki, mint a saját édesanyja, vagyis Mária Terézia magyar királynő; aki egyébként így festett huszonegynéhány éves korában, és így negyvenes asszonyként, arról viszont fogalmunk sincs, hogy Julie Bécheur az előbbire, vagy inkább az utóbbira emlékeztetett-e jobban (sőt, az sem egyértelmű, hogy az 1780-ban elhunyt Mária Terézia életben volt-e még ekkoriban). Mária Antoinette tehát feltűnően szívélyes volt az alacsony származású Mária Terézia-hasonmással, és rögtön meg is ígérte, hogy a hatóságok a kofáknak kedvező döntést fognak hozni a panasz elbírálásakor. Mielőtt elbocsátották volna a küldöttséget, XVI. Lajos – ki mindig igyekezett imádott felesége kedvébe járni – búcsúzul még meg is csókolta (nyilván az arcán) Julie Bécheur-t.  A virágárus, bár valószínűleg még képen sem nagyon láthatta Mária Teréziát, igen büszke volt arra, hogy egy ilyen főrangú hölgynek lehet a doppelgängere, és nem is nagyon tiltakozott, mikor a piac népe és a környékbeliek Magyarország királynőjének kezdték el szólítani (bár a Májusi Rózsa sem volt rossz név), az utcácskát, amelyben élt, pedig elkeresztelték- pár évvel később hivatalosan is – Passage de la Reine-de-Hongrie-nak.    

Aztán jött a forradalmi terror véres korszaka, amikor Julie Bécheur tiszteletbeli királynői címe nem bizonyult éppen jó ajánlólevélnek, ahogy Marie Antoinette-hez való ragaszkodása sem: a virágárus kofát börtönbe vetették, majd onnan a vérpadra került. 1793-ben végezték ki, akárcsak egykori jótevőjét, Marie Antoinette-et és XVI. Lajost. A nevezetes sikátort is átkeresztelték közben jakobinus lendülettel l’Égalité-re, azaz Egyenlőségre, és csak 1806-ban lett belőle ismét a magyar királynő passzázsa.  

Legalábbis így szól az anekdota. De az is elképzelhető, hogy a sikátort a magasabb körökben igen népszerű, franciául eau de la Reine de Hongrie-nak nevezett ún. királynévízről, az egyik első az első alkoholbázisú parfümről nevezték el, amit talán valahol itt a környéken állíthattak elő a párizsi előkelőségek számára. Az illatszert eredetileg – de erre azért ne vegyünk mérget – Piast Erzsébet magyar királyné parancsára keverték ki a 14. század végén; ezért ragadt meg a köztudatban magyar parfümként.

Kapcsolódó cikkeink:

• A nagy uralkodók véres háborúkat vívtak, és magassarkúban balettoztak
• Marie Antoinette majdnem megfagyott, amíg az udvarhölgyek végre kitalálták, hogy melyikük adhatja rá az inget
• Egy kivételes nő, akinek életcélja volt, hogy a király szeretője legyen