Az ostentatio genitalium (a nemi szervek bemutatása, esetleg a nemi szervek fitogtatása) meglehetősen különös és zavarba ejtő jelenség; részben egyébként azért, mert még az sem teljesen biztos, hogy egyáltalán létezik. A témával először egy Leo Steinberg nevű orosz-amerikai művészettörténész foglalkozott a nyolcvanas évek elején, és magát a kifejezést is ő alkotta meg, azonban az ostentatio genitalium azóta sem futott be jelentősnek mondható karriert az akadémiai közegben, hanem inkább megmaradt afféle tudományos kuriózumnak (mondjuk lehet, hogy azért, mert kicsit úgy hangzik, mintha egy nemi betegség neve lenne). Ami talán nem is olyan nagy baj. De miről is van szó egyáltalán?
Nos, Steinberg elmélete szerint a reneszánsz korában viszonylag gyakran (vagy ha nem is gyakran, de mindenesetre tendenciózusan) előfordult, hogy a szenvedő vagy feltámadt Krisztust, netán a Pietà-jelenet kiterülten fekvő alakját a művészek direkt hangsúlyos, duzzadt – akár merevnek tűnő – nemi szervvel ábrázolták, azaz ún. ithifallikus állapotban (persze nem anyaszült meztelenül, hanem a kényesebb pontokon diszkréten becsomagolva). Az ilyesmi egyébként korábban nem nagyon volt szokás a képzőművészetben, legfeljebb csak a szatíroknak és társaiknak járt ágaskodó pénisz. Magát Jézust pedig rendszerint kifejezetten aszexuális figuraként jelenítették meg, még akkor is, ha éppen nem volt lepellel eltakarva az ágyéka; hát nézzük csak meg például ezt a Michelangelo-szobrot.
A trend, amely látványosan, vagy akár azt is mondhatnánk, hogy merészen szembement a bizánci típusú Jézus-ábrázolásokkal, nagyjából a 13. század második felében kezdődött (tehát még bőven a reneszánsz előtt), majd valamikor a 17. században múlt ki (ismételjük: állítólag). Akár hiszünk Steinbergnek és követőinek, akár nem, az mondjuk tény, hogy annak fényében, miszerint az egész kereszténység talán legnagyobb hatású filozófusa, Hippói Szent Ágoston az eredendő bűn lényegét elsősorban a rendezetlen nemi vágyban látta, kétségkívül furcsa látványt nyújtanak ezek a jókora csomaggal ellátott Krisztusok, legalábbis némelyikük.
Maerten van Heemskerck: Szenvedő Krisztus (Forrás: Wikipedia)
A művészek jóhiszeműségéhez és jámborságához kétség sem férhet, tehát semmiképpen nem valamiféle vallás- vagy egyházellenes nekibuzdulásból vagy szemtelenségből festettek ilyen képeket. De akkor miért? Talán így akarták hangsúlyozni a Megváltó isteni mivoltát? Vagy épp ellenkezőleg: testének hús-vér voltát kívánták ezzel demonstrálni? Tulajdonképpen mindkettő lehetséges, ahogy az is, hogy a mind nagyobb anatómiai pontosságra törekvő reneszánsz alkotók esetében ez egy természetes folyamat része volt, azaz egy újabb művészi lépcsőfokot jelentett az emberábrázolásban. Na és persze a korszellem hatása is közrejátszhatott, hisz ekkoriban az újra felfedezett görög-római kultúra számított meghatározónak: könnyen elképzelhető, hogy a jókora péniszeket villantó antik Pán- vagy Priáposz-ábrázolások, esetleg a hermák vagy a pogány bacchanáliák hangulata ihlették meg a festőket.
Maga Steinberg egyébként úgy vélte, hogy az ostentatio genitalium jelensége szervesen kapcsolódott a megtestesülés misztériumához, a halandóvá váláshoz: „A bűntől és szégyentől megszabadítván Krisztus nemi szerve azt az ősi ártatlanságot jelképezi, amelyet Ádámban elveszített”. Szóval, a fene tudja. Galériánkban mindenesetre összegyűjtöttünk néhány képet, hátha ezek közelebb visznek valamelyest az igazsághoz (vagy nem).
