Ha azt mondom, „fotós”, biztos magad elé képzelsz valakit: hevederekkel a vállán, három géppel és rengeteg lencsével rohangáló fotóriportert, elnyűtt arcú, távolba révedő hadifotóst, vagy éppen egy kézzel-lábbal hadonászó, stúdiófényeket tologató divatfotóst, aki valószínűleg éppen olyanokat mond, hogy „ez az, drága, gyönyörű vagy”, vagy hogy „jól van, gyerekek, álljunk össze, ne essünk szét!”
Az viszont biztos, hogy nem Martin Parrt képzeled magad elé.
Martin Parr igazi antisztár: kedves, jól nevelt és jól öltözött brit úr, aki annyira nem szeretne kitűnni a környezetéből, hogy hiába tudod, hogy néz ki, valószínűleg szó nélkül kikerülnéd a Sparban. Minden hivalkodás, sztárallűr hiányzik belőle, még a nyakában lógó fényképezőgépet látva is előbb gondolná róla az ember, hogy turista, mint hogy korunk egyik legnagyobb fotósa. Ez egyébként valahol igaz is: tényleg turista, csak ő inkább a turistákat fotózza, nem a látványosságokat. Így készült ez a kép is 1990-ben – talán a leghíresebbje.
Martin Parr alanyai nem a szupergazdagok és nem is az elesettek, hanem mi: az átlagemberek – hazájában, Nagy-Britanniában ezt úgy hívják: a középosztály –, akik letudják a melót, aztán hazamennek az össze-vissza tapétázott házaikba és lakásaikba, kétes minőségű ételeket esznek a családdal, hétvégente pedig irány a part, villannak a sörhasak és a narancsbőr, és folyik a fagyi a gyerek kezén, miközben igyekeznek helyet találni maguknak a több ezernyi család közt, akik pont ugyanolyanok, mint ők. Martin Parr képeiben az a csodálatos, hogy bár a világ legkönnyebb dolga lenne gúnyolódni, ő mégis szeretettel és empátiával ábrázolja az átlagembereket; főleg azért, mert ő is az.
Martin Parr Common Sense című kiállításán Düsseldorfban (Fotó: Federico Gambarini/picture alliance via Getty Images)
A híres Magnum ügynökség fotósának nemrég a Műcsarnokban nyílt kiállítása a Budapesti Fotó Fesztivál részeként; ezért aztán össze is gyűjtöttünk három (plusz) egy gondolatot, amit tanulhatunk tőle.
A képnek nem kell szépnek lennie
Tegyünk egy próbát: nyissuk meg az Instagramunkat. Pörgessük egy kicsit a feedet, pöccintsünk a kis nagyítóra alul, nézzük meg, milyen képeket ajánl az algoritmus. Jó eséllyel ízléses, szexi képeket látunk gyönyörű emberekről, hasonlóan gyönyörű tájakról, itt-ott némi termékelhelyezéssel, cserébe nagyon-nagyon kevés fotóval, amely kedvéért megállsz és percekig nézed, hogy felfedezd, megfejtsd. (Kivéve persze, ha szereted az elátkozott fotókat, ez esetben nem szóltunk.) Az Instagram – és úgy általában az internetes vizuáliskultúra-fogyasztás – lényege ez: egy-két másodpercig nézed, konstatálod, hogy szép, ennél tovább tényleg csak azért időzöl egy-egy képen, hogy dobj egy lájkot, esetleg egy előre megkomponált, egypöccintéses emoji-kommentet, és mész is tovább. Bár jóval az Instagram előtt kezdte, Martin Parr képei most üdítőbbek – és fontosabbak –, mint valaha.
Az ő képei ugyanis nem szépek és nem is akarnak azok lenni.
Hát ebben aztán nincs semmi pláne, csúnya fotókat mindenki tud készíteni – mondod erre te, és ezzel nem is vitázunk. Úgy azonban, ahogy ő, senki nem tud csúnya fotókat készíteni: ezek a képek ugyanis úgy csúnyák, hogy közben mindent elmondanak a rajta szereplőkről és a világukról, amiben élnek. Zsúfolt, koszos tengerpartok, kifejezéstelen arccal kódorgás a turistalátványosságok közt, telibevakuzott ráncos, pattanásos arcok, szemét kaja és ízléstelen tapéták – Parr képeinek íze és szaga van, nem csak színei, vonalai és görbéi, Instagramja pedig kész kis oázis a szép képek sivatagában.
A legszebb, hogy így sem ítélkezik, sőt: szerinte szuper találmány az Instagram, a közösségi média és az okostelefon, A profik (bármit is jelentsen ma ez) gyakran panaszkodnak arra, hogy „ma már mindenki fotós”; Parr szerint is, csak ő mindig hozzáteszi, hogy nincs ezzel semmi baj, sőt, nagyszerű, hogy elvileg bárki képes lehet elérni az ő szintjét.
A gúny és az irónia nem ugyanaz
Gyakori vád az utcákon és egyéb köz számára hozzáférhető területeken tevékenykedő fotósokkal szemben, hogy a vicceset, a röhejeset keresik, és ezzel gúnyt űznek az egyszerű emberekből, magukat pedig piedesztálra helyezik. Ebben van is valami – elég ránézni a New York mocskában dagonyázó, a járókelőket pofátlanul szembevakuzó Bruce Gilden munkásságát –, Martin Parr azonban tud valamit, amit rajta kívül nagyon kevesen:
szereti a fotói szereplőit.
Függetlenül attól, hogy nem ismeri őket, az esetek többségében engedélyt sem kér, csak lő és továbbáll, ordít a képeiről, hogy fontosak neki mind egy szálig – turisták, munkáscsaládok, a brit alsó-középosztály műszálas inges, szandál-zoknis tagjai –, és nem gondolja, hogy több lenne náluk. „Tetszik, hogy nyílt terek, ahol lazíthatnak, önmaguk lehetnek” – mondja kedvenc helyszínéről, a tengerpartról. „Sokféleképpen fotózhatjuk a partot, kipróbáltam sok mindent az évek során; minden part más, az emberek is különböznek. A közös bennük, hogy élvezik, csak úgy fekszenek, mintha várnák, hogy lefotózzam őket. Az pedig külön tetszik, hogy ebben az országban – Nagy-Britanniában – kicsit szakadtak a partok, enyhén szét van esve az egész.”
Nem a világvége, ha nem hisznek benned
Parr gyerekkorától fotós szeretett volna lenni, első gépét a nagyapjától kapta, és rögtön neki is látott, hogy dokumentálja közvetlen környezetét, azaz a nem éppen vad bulijairól híres, főleg konzervatív középosztálybeliek lakta Surrey-t. Mint elmondta, nem különösebben emlékszik gyerekkorára, nem azért, mert valami szörnyűség történt, ellenkezőleg: nem történt semmi, így nincs is mire emlékezni. Az apja a helyi csatornázási műveknél dolgozott, a hétvégi kikapcsolódást pedig az jelentette, hogy bevitte a fiát a hivatalba, aki jobb híján a csatornák mellett kóborolt és a vonatokat leste. Ez a hétköznapiság azóta is a kedvenc témája, és megmutatta a világnak, milyen izgalmas látvány is az, amikor átlagemberek átlagos dolgokat csinálnak.
Ehhez képest az iskolában körberöhögték, amikor megmutatta fotóit. A Manchesteri Politechnikumba járt fotós szakra a 70-es években, Otthon, édes otthon című diplomamunkájában a helyi nyárspolgárok és munkások otthonait mutatta meg, belülről; mondanunk sem kell, a giccs és a rossz ízlés katalógusa volt, amit ő a szokásos empatikus, kedves stílusában prezentált. „Konkrétan ki akartad dobni az iskolából, aztán később valamiért mégis úgy döntöttek, hogy nincs velem baj. Megkaptam a papírt, de nem volt zökkenőmentes a kapcsolatom az iskolával, a tanárokkal, és senkivel sem. Nem hittek bennem: leszerepeltem a kritikai, az elméleti és a gyakorlati kurzusokon is, megbuktam szinte mindenből. Az elsőéves pártfogó tanáromnak hála éltem túl, csak ő hitt bennem. Nem voltam egy akadémikus koponya.”
Martin Parr azóta is hangoztatja, hogy ő „csak” fotós, nem tudja és nem is akarja eldönteni, melyik képe mit jelent, mit és mennyit ér; ő csak teszi a köreit az olcsó kis kamerájával és exponál, ha valami érdekeset lát. Megnyugtat mindenkit – főleg a kezdő fotográfusokat –, hogy
rettenetesen sok nagyon rossz képet lő a mai napig, sokkal többet, mint kollégái, csak éppen ügyesen válogat és szerkeszt.
Arra, hogy sok zseni bukik ki az iskolából, mindig azt mondja, hogy ez nem az oktatási rendszer hibája. „Valószínűleg mind diszlexiások vagyunk és korán kezdünk megbolondulni. Együtt megyünk lefelé a leejtőn.”
A világ kaotikus, hülye hely, és nem érthetjük meg sosem
Ezt nem szükséges kifejteni, inkább itt hagyunk még egy klasszikus Martin Parr-képet.
A fotós Strand az egész világ című kiállítása megtekinthető a Műcsarnokban június 26-ig.
