nlc.hu
Szabadidő
Sötétben világító radioaktív rókák a második világháborúban

Sötétben világító rókákkal akarta megnyerni Amerika a második világháborút

Az állatok legnagyobb háborús sikere az volt, hogy halálra rémisztettek néhány gyanútlan járókelőt egy washingtoni közparkban.

A második világháború sűrűjében, a Pearl Harbor elleni japán támadást követően William J. Donovan, vagyis közismert becenevén “Wild Bill” Donovan, a CIA közvetlen elődjének számító OSS (Office of Strategic Services – az Egyesült Államok korabeli hírszerző ügynöksége) vezetője különös megbízást adott az intézet tudósainak: arra utasította Amerika legragyogóbb elméit, hogy fejlesszenek ki különféle „piszkos kis trükköket”, amelyeket esetleg be lehetne vetni a tengelyhatalmak ellen. A tudósok pedig nem is tétlenkedtek, egyebek mellett robbanó palacsintakeveréket, élő denevérekre erősített gyújtóbombát, hadifoglyok megtörésére optimalizált igazságszérumot és elviselhetetlenül bűzös – konkrétan szarszagú – permetet kotyvasztottak a szupertitkos washingtoni laboratóriumokban. Szóval csupa olyan dolgot, ami akár a Kengyelfutó Gyalogkakukk című, méltán népszerű rajzfilmsorozatban is szerepelhetett volna (mondjuk azt csak jó 25 évvel később kezdték vetíteni). E szokatlan – és élesben valószínűleg soha nem használt – találmányok és fejlesztések közül a legszokatlanabb egyértelműen az Operation Fantasia névre keresztelt speciális művelet volt, amelynek keretében az OSS konkrétan

világító rókákkal kísérletezett.

Joggal merül fel a kérdés, hogy: de miért??? Amit mindjárt meg is válaszolunk.

Rókaszellemek gyülekeznek egy fa körül (forrás: Wikipedia)

Rókaszellemek gyülekeznek egy fa körül (forrás: Wikipedia)

Az Operation Fantasia ötletgazdája egy különc amerikai üzletember, bizonyos Ed Salinger volt, aki a hírszerzés pszichológiai hadviseléssel foglalkozó részlegén dolgozott tanácsadóként, a háború előtt pedig Tokióban üzemeltetett egy jól menő vállalkozást, és ennek köszönhetően egészen otthonosan mozgott a japán kultúrában: beszélte a nyelvet, jártas volt a szigetország művészetében és – ami a legfontosabb – jól ismerte a helyi folklórt, hiedelemvilágot és babonákat. Salinger terve (mit terve: víziója!) az volt, hogy a japán katonák (és esetleg civilek) harci morálját ún. kitsunék (vagy kicunék), azaz rókaszellemek segítségével törik meg. Ezek a mágikus-mitikus lények nem minden esetben közelednek ártó szándékkal az emberekhez (sőt, sokszor inkább segítő vagy védelmező figuraként ábrázolják őket a japán népmesékben), azonban a hatalmuk igen nagy, természetük pedig meglehetősen kiszámíthatatlan, így könnyen veszélyessé válhatnak – legalábbis a sintó vallás hívei szerint. „A japánok igen babonásak, és erősen hisznek a természetfelettiben. A javaslatom, hogy erősítsük fel és használjuk ki ezt a gyengeségüket” – írta egy 1943-as feljegyzésében Salinger, és alighanem teljesen komolyan is gondolta.

Vince Houghton, az International Spy Museum (Nemzetközi Kémmúzeum) kurátora szerint az Operation Fantasia jól mutatja, hogy „az amerikai katonai hírszerzési és politikai vezetőinek többsége mennyire rasszista, illetve etnocentrikus volt, és úgy általában mennyire semmibe vette a japán kultúrát”. Mondjuk tény, hogy ez a terv a nyugati szűklátókörűség és arrogancia egyik csúcsteljesítménye volt; és pontosan ugyanannyira röhejes, mintha az amerikaiak azt találták volna ki, hogy majd laboratóriumban kitenyésztett koboldokkal fogják ijesztgetni a náci hadsereget.

Egy kitsune Cukioka Jositosi műhelyéből (forrás: Wikipedia)

Egy kitsune Cukioka Jositosi műhelyéből (forrás: Wikipedia)

Amikor felmerült a kérdés, hogy mégis hogyan lehetne kamu rókaszellemeket létrehozni, az OSS munkatársai egy sor szenzációsabbnál szenzációsabb ötlettel álltak elő. Először róka alakú léggömböket készítettek, hogy azok a japán falvak fölött repülve halálra rémisszék a helyieket. Majd megbíztak egy sípgyártó céget, hogy gyártsanak olyan célszerszámot, amely képes rókahangokat kiadni, végül pedig, a tökéletes hatás kedvéért, még valamiféle mesterséges rókaszagot – avagy rókaaromát – is kikevertek. Salinger, ki tudja, miért, de úgy képzelte, hogy egy átlagos japán állampolgár bármilyen körülmények között képes szagról vagy hangról felismerni egy rókát (vagy rókaszellemet), és ráadásul ettől azonnal pánikrohamot kap. De hiába minden erőfeszítés, sajnos hamar kiderült, hogy ez így, ebben a formában nem túl meggyőző és még kevésbé praktikus, szóval Salinger új tervvel állt elő (pontosabban ez egy régi terv volt, csak újra bedobta): élő, hús-vér rókákat mázolnak be világító festékkel, és szabadon engedik őket a japán falvakban.

Igaz, a sötétben világító festékkel akadt némi probléma, ugyanis rádiumot tartalmazott, amelyről akkoriban már rég tudták, hogy a használata komoly egészségügyi kockázatokkal járhat (erről a témáról itt írtunk hosszabban). Ez azonban nem zavarta különösebben az OSS-t, így megkérték Harry Nimphius, a Central Park Állatkert vezető állatorvosát, hogy segítsen kikísérletezni, miként lehet jó alaposan és lehetőleg tartósan befesteni (vagy kifesteni) egy közepes méretű bundás emlősállatot. Bár Nimphius doktor még soha nem csinált ilyesmit (mondjuk miért csinált volna?), végül sikeresen megoldotta a feladatot, és foszforeszkálóvá varázsolt egy szerencsétlen állatkerti mosómedvét.

Hogy leteszteljék, a mágikus kitsunék valóban megijesztik-e majd a japánokat, az OSS-nél úgy határoztak  hogy harminc darab világító rókát  engednek szabadon a washingtoni Rock Creek Parkban, majd tudományos alapossággal kiértékelik a helyiek reakcióit. Azaz: ha a rókáktól frászt kapnak az amerikaiak, akkor a módszer a japánoknál bizonyára még hatékonyabban fog működni.

A nagy eseményre 1945 egyik szép nyári éjszakáján került sor, és úgy tűnt, hogy a trükk bevált. A járókelők ugyanis totális pánikba estek az összevissza rohangáló és ugrándozó, kísérteties, földöntúli fénnyel világító állatok látványától: egyesek a Nemzeti Parkrendészetet hívták, a gyengébb idegrendszerrel bíró polgárok meg sikoltozva szaladtak szerteszét. A dolognak ez a része tehát rendben is volt, azonban hamar felmerült egy másik probléma: hogy jutnak el a rókák Japánba? Az eredeti ötlet az volt, hogy úszva (!), ám egy újabb teszt során – ami egyébként abból állt, hogy az állatokat kidobálták egy hajóból a Chesapeake-öbölben – kiderült, hogy a rókák ugyan tudnak úszni (csak nem annyira szeretnek), viszont a festék egyáltalán nem vízálló. Szóval az OSS legfeljebb csak sima, hétköznapi, sötétben nem világító rókákat tudott volna ezen az úton Japánba csempészni. Annak meg, ugye, nem sok értelme van.

Egy egészen hétköznapi róka (fotó: Wikipedia)

Egy egészen hétköznapi róka (fotó: Wikipedia)

Az Operation Fantasiát nem sokkal később fel is függesztették, pedig a fékezhetetlen agyvelejű Salingernek volt még pár fantasztikus elképzelés a tarsolyában. Pl.:

  • Ha a róka nem elég hatékony, akkor nyesteket, pézsmapatkányokat, mosómedvéket és prérifarkasokat kell bevetni
  • Élő rókák helyett kitömötteket is lehet alkalmazni, de olyanokat, amelyeknek a fejére egy emberi koponya van erősítve, világítanak a sötétben és léggömbök segítségével emelkednek a magasba (?)
  • A szövetségesekkel szimpatizáló japánok meg eljátszhatnák, hogy megszállta őket a rókaszellem, amelynek következtében kénytelen elborult arccal, magukon kívül őrjöngeni és összefüggéstelenül üvöltözni.

Aztán hála istennek véget ért a háború, és egyik tervből sem lett semmi néhány jegyzeten kívül, amiket vélhetően hosszú-hosszú évtizedekre el is süllyesztettek a CIA egyik íróasztalának fiókjában.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top