A Jöjj és lásd! című háborúellenes film története

Tucatnyi hadifogoly könyörög az életéért, ki térden állva, ki észérvekkel, de mind ugyanazt mondja: nem is ők voltak, nem úgy gondolták, parancsot teljesítettek. Nincsenek illúzióik, pár órája még a pálinkásüveget egymásnak adogatva égettek fel egy egész falut, annak összes lakójával, legfeljebb azokat hagyták életben, akiket megerőszakolásra, vagy fényképezőgép előtti pózolásra alkalmasnak ítéltek. Csak az egyikük mer őszintén válaszolni az egyetlen kérdésre, amit ebben a helyzetben fel lehet tenni: miért?

Amikor azt hisszük, hogy az ilyesmi már csak háborús filmekben hangozhat el, jön Vlagyimir Putyin és pont ugyanezzel a szöveggel – legfeljebb kicsit szofisztikáltabban fogalmazva – megtámadja Ukrajnát. Nem szeretnénk erőltetett párhuzamokat vonni, de két és fél hónappal a háború kitörése után – és úgy, hogy nem látjuk a végét – ideje megismerkednünk a világ talán legszörnyűbb filmjével, vagy, ha ismertük, újra megnéznünk azt. A Jöjj és lásd! című háborús drámáról van szó, amely, ha önmagában nem lenne elég aktuális, történetesen egy igazi szovjet remekmű, orosz-fehérorosz koprodukcióban, 1985-ből, azaz „felszabadulás” negyvenedik évfordulója alkalmából mutatták be.

Amilyen rettenetesen hangzik az előző mondat, olyan erőteljes és időtlen műalkotás a film, úgyhogy ne menjetek sehová. A Jöjj és lásd! erős idegzetűeknek ajánlott, így aztán egy kicsit ez a cikk is, de a téma, maga a film és a megszületésének története annyira erős, hogy érdemes vállalni pár álmatlan éjszakát.

Forrás: Criterion Collection

Bár a második világháborúban, 1943-ban játszódik, az áldozatok fehéroroszok, az agresszorok pedig természetesen a nácik, 2022-ben mégsem lehet nem Ukrajnára gondolni közben. A németek nem meghódítani, behódoltatni akarták a javarészt tanyákból és falvakból álló, elmaradott országot, hanem megalázni és elpusztítani az egészet, mindenestül. Szó szerint sportot űztek a tömeggyilkosságokból, kizárólag a saját szórakoztatásukra irtottak ki több ezer falvat, hiszen valódi ellenállással szedett-vedett partizánseregen kívül nem kellett számolniuk, az egész ország a játszóterük volt.

Ebből az alaphelyzetből persze nehéz olyan forgatókönyvet írni, amelyben győz a jó, vagy legalábbis megmutatja az elnyomó, gonosz ellenfélnek az erkölcsi fölényét, a Jöjj és lásd! pedig szerencsére meg sem próbálkozik ilyesmivel, és éppen ezért nagyon fontos film. Még története sincs igazán, legalábbis abban az értelemben, ahogy megszoktuk. Egy izgága parasztfiú, Florya addig turkál a földben, amíg nem talál egy elrejtett fegyvert, és rögtön be is áll a partizánok közé, akik inkább hátrahagyják, nyilván nem akarják a halálba küldeni. Az erdőben rövid, bizarr, de megható és ártatlan viszonyba keveredik egy szenvedélyes lánnyal, hazaviszi, ám a falu addigra kiürült, a holttesteket egy roskadozó épület mögé hányták. Florya kezd megőrülni, úgy érzi, az ő hibája az egész, visszamegy a partizánok közé, végül egy másik faluban megmentik az életét, befogadják, gyorsan új személyazonosságot kap, hogy a bevonuló náciknak ne tűnjön fel, hogy ellenálló.

A nácikat persze ez az egész nem érdekli, és egy rögtönzött zenés-táncos fesztivál keretein belül tartják rettegésben, majd irtják ki a falut, még a szép számmal jelentkező kollaboránsoknak sem kegyelmeznek, sőt, őket talán még áldozataiknál is jobban megvetik. A terror és a tömeggyilkosság a két és negyed órás film második fele, hosszan, pontosan, fegyelmezetten, az eseményeket szinte katalógusszerűen felsorolva mutatja be, hogyan zajlott az ilyesmi, nem csak a filmben, a valóságban is, úgy, hogy a sokkoló képek egy pillanatra sem öncélúak. Végül a nácik sem kerülik el a sorsukat, de ez már szinte mellékes, feloldozást ez sem ad, tanulság és egyéb mély üzenet sincs – és ettől lesz szinte tökéletes film a Jöjj és lásd!.

Forrás: Criterion Collection

Alighanem ez a filmtörténelem egyetlen alkotása, amely tényleg semennyire sem romantizálja a háborút, és amelyben még még csak nem is sugallja, hogy minden szörnyűség ellenére megvan azért ennek a maga szépsége. A világ legjobb háborús filmjének kikiáltott Ryan közlegény megmentése sokkal véresebb és akciódúsabb, mint a Jöjj és lásd!, mégis sokkal inkább szólt a bajtársiasságról, a háború kovácsolta férfias kötelékekről, mint az értelmetlen pusztításról. Még az olyan véres, pesszimista, sötét filmeknek, mint A szakasz és az Apokalipszis most! is megvan a maguk hőstörténete küzdelemmel, reménnyel, katarzissal és – még ha nem is mindig pozitív – tanulsággal, és még a fantasztikus Acéllövedéknek is fanyar humorra volt szüksége, hogy a háború értelmetlenségét bemutassa.

A Jöjj és lásd!-ban az ilyesminek nyoma sincs. Elem Klimov filmje a teljes nihilről szól, ebben a „történetben” semmi nem ér és nem jelent semmit, az emberi élet a legkevésbé. Éppen ezért

Itt ugyanis tényleg nincs semmi, de semmi nemes, hősies és becsülendő abban, hogy az ember fegyvert fog és harcolni megy, főleg, ha a „harc” vagy azt jelenti, hogy védekezni képtelen parasztokra gyújtja rá a házukat, vagy azt, hogy képzetlen, beteg, túl öreg vagy túl fiatal partizánok közt nézi végig mindezt tehetetlenül.

Forrás: Criterion Collection

Elem Klimov, az akkor már elismert, de a szovjet pártvezetés által mérsékelten kedvelt rendező már 1977-ben megkezdte volna a forgatást, írótársa, Alesz Adamovics és a mellé kiküldött fehérorosz párttitkár is lelkes volt, hiszen a második világháború ezen fejezetét még sosem mesélték el, a hatalom pedig mindig örült az antifasiszta, az orosz népet hősként és áldozatként bemutató, vonalas filmeknek. A baj csak az volt, hogy Klimov nem gondolta, hogy az oroszok ártatlanok lettek volna, és úgy általában sem volt lelkes kommunista: őt úgy kell elképzelni, mint a szovjet Bacsó Pétert, aki már a hatvanas években szatírát készített a hatalom hülyeségeiről (ez volt a Hurrá, nyaralunk!, és akárcsak A tanút, ezt is betiltották), később pedig II. Miklós cárt és Raszputyint is emberként merészelte ábrázolni Agónia című filmjében. Amikor a párttitkár beteg lett, helyettese mindent megtett, hogy a film ne születhessen meg; Klimov a cenzorok követeléseit látva feladta, ám közben a téma megszállottja lett, később idegösszeomlást is kapott, olyan mélyen beleásta magát a szörnyűségekbe.

Éppen akkor, amikor a szintén filmrendező felesége is meghalt egy autóbalesetben. Klimov sosem tért magához a tragédia után, és végképp elengedte a háborús filmtervét. A Szovjetunió azonban nem: közeledett a győzelem 40. évfordulója, a párt pedig dicsőséges háborús filmeposzt szeretett volna látni erre az alkalomra. Meg is kérték az író Adamovicsot, hogy keressen egy (Klimovnál lehetőleg vonalasabb) rendezőt a már kész forgatókönyv megfilmesítésére, ám ő közölte, hogy vagy vele készíti el, vagy senkivel, és ha már itt tartunk, ezúttal a cenzúra sem szólhat bele semmibe, sem a forgatás alatt, sem később. Azóta sem tudni, miért, de belementek, a két filmes pedig olyan szabadságot kapott, mint soha senki azelőtt.

Forrás: Criterion Collection

A baj csak az volt, hogy az eredeti tervek óta eltelt hét év, a kiszemelt főszereplő pedig túl idős lett a szerephez, hiszen a film egy kamaszfiú szemén keresztül mutatta volna be a háborút. Nem volt mese, új színészt kellett találni a megerőltető szerepre, országos felhívást tettek hát közzé. Alekszej Kravcsenko egyszerű, ártatlan, 14 éves moszkvai fiú volt, nem is érdekelte a színészkedés, tapasztalata sem volt, csak egy barátját kísérte el a meghallgatásra. A szereplőválogatásért felelős stábtagnak azonban megakadt rajta a szeme, és azt kérte,

Egy percen belül az egész stáb zokogott.

Kravcsenko annyira intenzíven játszott – ha ugyan még színészi játéknak lehet nevezni, amit művelt –, hogy a rendező komolyan aggódott a mentális egészségéért. Annyira, hogy felbérelt egy hivatásos hipnotizőrt (a Szovjetunióban nem volt divat az ügyeletes pszichológus a forgatásokon), hogy juttassa transzba a fiút a jelenetei előtt, hogy később ne is emlékezzen semmire. Szerencsére kiderült, hogy erre semmi szükség, Alekszej értette, mi történik, és képes volt feldolgozni a helyzetet. Igaz, később elmesélte, hogy abból a jelenetből, amikor a kiürített templomba zárt több száz falubéli között vergődött, tudva, hogy perceik vannak hátra, sosem állt talpra végleg. Nem csoda:

Forrás: Criterion Collection

Nem csak az érzelmek voltak hitelesek. Mai szemmel, főleg Alec Baldwin tragikus botránya után abszurdnak tűnik, de a szovjet filmművészet nagyjai nem zavartatták magukat a biztonsági előírások ügyében, ha úgy érezték, egy-egy képsor nem eléggé realisztikus. A Jöjj és lásd! stábja tényleg lebombázott egy fél erdőt úgy, hogy fiatal színészei közben a fák között szaladgáltak, és egy emlékezetes jelenet kedvéért éles lövedékekkel lőtték a főszereplőt. (És egy tehenet, akit el is találtak és meg is öltek – a rendező később azt mondta, így tervezték, és az állat eleve beteg volt). A szerep kedvéért 14 évesen tíz kilót fogyó Kravcsenko valóban fuldoklott a mocsárban és tényleg majdnem agyonnyomták a tömegjelenetben, de senkiben fel sem merült, hogy ez azért túlzás, ő sem érezte annak. Kilenc hónapig kellett kibírnia a brutális forgatást (ez háromszor annyi idő, mint egy hollywoodi szuperprodukció esetében), amely többek között azért tartott eddig, mert a jeleneteket nem praktikus egymásutánban, hanem a történet időrendjének sorrendjében vették fel, a rendező ugyanis abban bízott, hogy így még meggyőzőbb lesz a fiú játéka. Igaza lett.

A Jöjj és lásd! nemcsak nehéz, fojtogató, hanem gyönyörű film is. Csodálatosan komponált, hosszan kitartott képek, néha Tarkovszkij, néha Jancsó Miklós és Tarr Béla jut a néző eszébe, néha egyenesen Stanley Kubrick, már csak az arcok miatt is: a film nem a vért és a kiontott beleket mutatja, hanem azt, ami ezekből a rettegő, hisztérikusan nevető, vagy éppen kiégett, katatón arcokon tükröződik, nagyon sokáig és nagyon-nagyon közelről. A főszereplő Florya szó szerint átalakul a szemünk előtt, a film két és negyed órája, illetve a forgatás kilenc hónapja alatt tizenöt évet öregedett, és nem a smink miatt. Az pedig végképp próbára teszi a nézőt, hogy a szereplők rendszeresen megszegik a filmezés egyik legfontosabb szabályát, és belenéznek a kamerába, így végképp nincs menekvés a tekintetük elől.

Forrás: Criterion Collection

Alekszej Kravcsenko csak évekkel a bemutató után tanult színészetet, de még másfél évtizedig nem játszott semmiben, úgy érezte, ezek után semmi értelme. A rendezőnek pedig ez volt az utolsó filmje; Elem Klimov később a filmunió elnöke lett, fiatal, mellőzött rendezőket segített, és egy Mester és Margarita-feldolgozást dédelgetett. El is készíthette volna, hiszen gond nélkül megítélhette volna saját magának a megfelelő összeget az állami keretből, kollégái meg is tették volna, ám őt nem vitte rá a lélek. A Szovjetunió összeomlása után pedig végképp elengedte a filmkészítést. Tíz évvel később csak annyit mondott, „amit elmondhattam, már elmondtam”.