Az ún. augustusi aranykor talán legnagyobb és legünnepeltebb költője, Publius Vergilius Maro kapta a feladatot, hogy – a görög nagyeposzok mintájára – hőskölteménybe foglalja Róma dicsőséges felemelkedésének történet: a nagy mű, az Aeneas fantasztikus kalandjait megörökítő Aeneis egy teljes évtizeden át készült, de végül befejezetlen maradt, mivel a szerző közben sajnos elhunyt. Az Iliász afféle spin-offjaként is felfogható eposz azonban így is az európai irodalom megkerülhetetlen klasszikusának számít, kultusza végigvonult a késői antikvitáson, a középkoron, de kiemelkedő jelentőséget tulajdonítottak neki a reneszánsz korában és a későbbi évszázadokban is.
Vergiliust és a mű státuszát is jól jellemzi, hogy az írót sokáig valóságos látnokként vagy prófétaként tisztelték, az Aeneist meg úgy tekintették, mintha isteni kinyilatkoztatások vagy útmutatások gyűjteménye lenne. Így alakult ki az a különös gyakorlat (latinuls: Sortes Vergilianae), hogy akiknek jó tanácsra vagy eligazításra volt szükségük, esetleg kicsit bele akartak pillantani a saját jövőjükbe, azok véletlenszerűen fellapozták az Aeneist, majd hasonló céltudatossággal ráböktek az egyik sorra, és a továbbiakban ahhoz tartották magukat, amit ott olvastak (vagy ha nem tetszett nekik az idézet, esetleg túl semmitmondó volt, akkor meg újrapróbálkoztak). Persze, jósoltak más könyvekből, szövegekből is hasonló módszerrel (ezt nevezzük bibliomanciának), de valószínűleg az Aeneist használták erre a legtöbbször. A Vergilius-féle irodalmi szerencsesütiket még a római császárok is előszeretettel fogyasztották. Fel is idézünk néhány esetet.
Aeneas legyőzi Turnust (forrás: Wikipedia)
Hadrianus Kr. u. 117-ben lett Róma császára, azonban a trónra vezető útja korántsem volt nyílegyenes, ugyanis csak távoli – másod unokatestvéri – rokonságban állt elődjével, Traianussal, aki ráadásul hivatalosan soha nem nevezte meg utódját, csupán a halálos ágyán mondta ki állítólag másodunokaöccse nevét; de ezt sem hallotta senki a feleségén, Pompeia Plotinán kívül, szóval vagy igaz, vagy nem.
Habár az tény, hogy Traianus igen nagyra becsülte fiatal rokonát, Hadrianust mégis gyötörte a szorongás, hogy vajon méltó lesz-e a feladatra, ha netán eljön az idő. Ezért – legalábbis a nem túl megbízható Historia Augusta c. ókori császáréletrajz-gyűjtemény szerint – tett egy próbát az Aeneissel. Az anekdota úgy tartja, hogy ebbe az idézetbe futott bele:
„Ám szent áldozatát hozván, olajágkoszorúsan,
Most ki jön? Ősz haja, bajsza királynak lenni mutatja,
Rómainak hozzá – aki törvényekkel alapját
Megveti várának, s akit ily roppant hatalomba
Ültet a csöppnyi Curés.”
Hadrianust alighanem megnyugtatta a válasz, hisz igen látványos arcszőrzetet viselt; igaz, nem bajuszt hanem szakállt, mivel valósággal rajongott a görög divatért és kultúráért. Így aztán ő lett az első igazi szakállas uralkodó Róma történetében (ha a félig borotvált Nerót nem számítjuk).
Hadrianus császár mellszobra (fotó: Wikipedia)
Egy másik római császár, a Kr. u. 222-235 között uralkodó Severus Alexander két alkalommal fordult a vergiliusi szövegekhez, hogy megpróbálja kifürkészni, mit tartogat számára a jövő. Az első esetben egy híres jóst keresett fel, aki az Aeneisből idézett a leendő császárnak: hogy pontosan mit, azt sajnos nem tudjuk, de arra figyelmeztette, hogy a sorssal szembeszegülni igen veszélyes. A másik eset már sokkal jobban dokumentált. Ez körülbelül akkor történt, mikor az ifjú Severus Alexander számára elérhető közelségbe került a trón, mivel nagybátyja, Heliogabalus, az akkori császár – aki minden idők egyik legőrültebb és legkiszámíthatatlanabb római uralkodójaként vonult be a történelembe – addigra már túl sok befolyásos ellenséget szerzett magának különféle hajmeresztő húzásaival, így hatalma meglehetősen ingatag lábakon állt. Severus Alexander anyja ekkor arra biztatta fiát, hogy hanyagolja művészeti, illetve filozófiai tanulmányait, és inkább készüljön fel arra, hogy egy hatalmas birodalmat kell kormányoznia. A megerősítés természetesen ismét az Aeneisből érkezett:
“Más faj – elismerem – élethűbb ércszobrokat alkot,
S arcot olyant farag, úgy, hogy szinte beszél az a márvány,
Jobb ügyvéd is akad, s ki leírja a csillagok útját
Mérőbotjával, vagy számontartja kelésük:
Ám a te mesterséged, római, az, hogy uralkodj,
El ne feledd – hogy békés törvényekkel igazgass,
És kíméld, aki meghódolt, de leverd, aki lázad!”
Bár Severus Alexander csak 13 éves volt, amikor Heliogabalust összeesküvők egy csoportja eltette láb alól, őt pedig császárra koronázták, egészen jól boldogult a posztján; legalábbis addig, amíg 26 évesen meg nem gyilkolták (az anyjával együtt). Sajnos erről úgy látszik, semmit nem írt Vergilius.
Severus Alexander mellszobra (fotó: Wikipedia)
A Kr. u. 268-ban trónra lépő II. Claudius Gothicus valósággal megszállottja volt a vergiliusi jóslatoknak. Bizonytalansága érthető, hisz ebben az időben a szakadár Gall Császárság, valamint a Palmürai Birodalom különutassága miatt Róma súlyos válságba süllyedt, határait pedig számos ellenség fenyegette: germán törzsek, gótok és vandálok. Claudius tehát az Aeneisben kereste a megváltást. Először arra volt kíváncsi, hogy meddig fog majd uralkodni. A válasz, bár kecsegtetett némi reménnyel a barbár invázió leverését illetően, összességében mégis csalódást keltőnek bizonyult: „Vad népét letöri s törvényt alkot, falat állít, s három nyáron tart Latiumban uralma”. Később azt tudakolta, hogy utódai hány száz évig kormányozzák majd Rómát. Az Aeneis ezúttal sokkal kegyesebb volt: „Nem szabok akkor időt, se teret birodalmuk elébe, minden uralmat örökre nekik fogok adni.” Na, ez már jó hír! Végül bátyjáról, Quintillusról kérdezett, akit valamiféle társuralkodónak akart megtenni. Sajnos ebben az esetben Vergilius kifejezetten aggasztó prognózissal szolgált: „Őt a világra csupán mutatóba ereszti a végzet,s nem hagy időt neki.”
Claudius esetében egyébként a Sortes Virgilianae meglepően pontos előrejelzésekkel szolgált: a császár eredményesen háborúzott a gótok, a germánok és a gallok ellen, azonban nem három, csupán egy (vagy másfél) nyáron keresztül uralkodhatott,mivel 270-ben pestisben elhunyt. Quintillus sem húzta sokáig, állítólag mindösszesen 17 napig (más források szerint kb. fél évig) irányította Rómát, mielőtt meghalt; talán öngyilkos lett, talán a saját katonái ölték meg. Viszont az is igaz, hogy Claudius és Quintillus utódai közül senkiből nem lett császár, szóval az Aeneis itt tévedett.
François Rabelais portréja (forrás: Wikipedia)
De meglepő módon nemcsak az ókori római császárok fordultak útmutatásért Vergiliushoz: a 16. század egyik legjelentősebb francia írója, François Rabelais szintén kipróbálta ezt az ősi módszert. Történt ugyanis, hogy a radikális egyházellenes nézeteiről ismert, rendíthetetlen szabadgondolkodó hírében álló Rabelais fiatalon belépett a ferencesek közé, mivel tanulni vágyott. Azonban a kolostori életet túlságosan szigorúnak és merevnek találta, így hamar komolyan fontolóra vette, hogy inkább megszökik. Az utolsó lökést a találomra felcsapott Aeneis adta, amelyben, mit ad isten, pont azon a soron akadt meg a szeme, hogy „Fuss e kegyetlen földről, fuss, jaj, e kapzsi vidékről.” Így Rabelais végül átment a bencésekhez; döntésében alighanem az is szerepet játszott, hogy utóbbiaknál ógörögül is lehetett tanulni, míg a ferenceseknél csak latinul.
(Az Aeneist magyar fordításban itt lehet virtuálisan lapozgatni, ha valaki esetleg szeretne magának egy vergiliusi jóslatot)