Ál-Nerók az ókori Rómában

Minden idők egyik legismertebb, sőt leghírhedtebb római császára, Kosztolányi és Sienkiewicz regényeinek emlékezetes antihőse, a történelem első – és talán egyetlen – színész-zenész-sportember-politikusa, vagyis Nero elsősorban úgy él a történelmi emlékezetben, mint az archetipikus, már-már karikatúraszerű őrült zsarnok; és ez a kép egyébként annyira talán nem is áll távol a valóságtól, habár az is igaz, hogy utólagos megítélését jelentősen rontotta, hogy elképesztő népszerűtlenségnek örvendett az ókori történetírók körében.

Noha a legendával ellentétben valójában nem gyújtotta fel Rómát, és nem is hegedült, miközben a várost elemésztő lángokban gyönyörködött (legfőképpen azért, mert a hegedűt akkoriban még fel sem találták, ő maga meg éppen Antiumban tartózkodott a tragédia idején), nagyjából másfél évtizeden át tartó uralkodása pedig egyáltalán nem volt olyan katasztrofális, mint azt gondolni szokás, azért a császárt aligha lehetett normálisnak nevezni.

Nero császár Jan Styka festményén (Forrás: Wikipedia)

Ha hihetünk a korabeli (vagy nagyjából korabeli) forrásoknak, Nero megölette a saját anyját, a római világ egyik legnagyobb intrikusát, Agrippinát, akinek egyébként a hatalmát köszönhette, és akivel vélhetően szexuális kapcsolata is volt; első feleségét, Octaviát először száműzte, majd egészen brutális módon ki is végeztette; második feleségét, a terhes Poppaea Sabinát dühében halálra rugdosta, utána pedig bánatában összeházasodott egy fiatal fiúval, Sporusszal, akit a rend kedvéért aztán kasztráltatott is; állítólag rendkívüli módon emlékeztette őt Poppaeára.

Az életrajzíró Suetonius egyéb rémtetteiről is beszámol: mostohafiát, Rufius Crispinust, Poppaea még serdületlen gyermekét halászat közben tulajdon rabszolgájával vízbe fojtatta, mert azt rebesgették, hogy hadvezéresdit meg császárosdit játszik; Tuscust, dajkája fiát, Egyiptom helytartóját azért száműzte, mert a császár tiszteletére előkészített medencék vízében megfürdött. Senecát, tanítómesterét halálba kergette; pedig elbocsátási kérelme és vagyonáról való lemondása alkalmából szentül megesküdött neki, hogy „alaptalan a gyanúja,és ő inkább választaná a halált, semhogy ártalmára legyen”. Burrusnak, a testőrség parancsnokának torokfájás ellen ígért gyógyszer helyett mérget küldött. Gazdag és idős, szabadon bocsátott rabszolgáit, akik őt egykor örökbefogadtatásához hozzásegítették, majd bizalmas tanácsadói voltak a hatalomban, ételükbe, italukba szórt méreggel sorban eltette láb alól.

Éjszakánként inkognitóban járta a várost, ahol üzleteket rabolt ki, részeg járókelőket támadott meg, és levezetésképpen bordélyházakat látogatott, továbbá végeláthatatlanul hosszú és csüggesztően unalmas fellépéseket tartott, amelyeken énekkel, lantjátékkal és a saját verseivel igyekezett szórakoztatni a közönséget; gyakran előfordult, hogy a nézők – akiknek természetesen tilos volt elhagyniuk a színházat a műsor alatt – rosszul lettek vagy elájultak közben, de az is megesett, valaki halottnak tettette magát, hogy minél előbb kijusson.

Ahogy nőtt a hatalma, mind gyakrabban folyamodott a különböző előkelőségek kivégzésének eszközéhez, amivel egyrészt az eltúlzott költekezés folytán keletkezett hiányt kívánta pótolni, másrészt a mind ellenségesebb senatori rendet próbálta kordában tartani: a Róma 64-es leégését követő monumentális építkezések finanszírozása érdekében új, törvénytelen adókat és illetékeket vetett ki, a régieket megemelte, templomi javakat tulajdoníttatott el, és mind gyakrabban indított vagyonelkobzással járó pereket. Az első, intézményesített keresztényüldözések az ő nevéhez köthetőek: az anekdota szerint a nagy római tűzvész után gyorsan kellett egy bűnbak, amivel le lehetett csillapítani a közhangulatot, és a császár választása erre kicsi, és akkoriban még eléggé marginális vallási szektára esett. Állítólag Péter apostol, Jézus egyik tanítványa, az őskeresztény egyház első vezetője is ennek a megtorláshullámnak esett áldozatául.

Nero császár portréja (Fotó: Wikipedia)

Nerót Kr. u. 68-ban érte el a vég: ekkor több helytartó és legatus is fellázadt a császár ellen a római nép nevében, a történtek hatására pedig a senatus bátorságra kapott, és anyagyilkossága ürügyén június 8-án halálra ítélte az uralkodót. Nero menekülés közben, másnap öngyilkos lett. Utolsó mondata Cassius Dio szerint úgy hangzott: „Jupiterre, micsoda művész vész oda velem!” Suetonius ellenben úgy tudja, hogy a földön vérében fekvő császár haldokolva megpillantott egy elfogására érkezett centuriót, ám azt hívén, hogy a megmentésére érkezett, azt dadogta: „Ez aztán a hűség!”

Ám a klasszikus populista politikát folytató császár – vélt vagy valós hatalmi tébolya és állítólagos tömeggyilkos hajlamai ellenére – továbbra is igen népszerűnek számított a közemberek körében, ennek pedig volt egy igen különös következménye is: mégpedig az, hogy a halála után időről időre szélhámos ún. pszeudo-Nerók, avagy ál-Nerók jelentek meg a birodalom különböző pontjain, akik időnként meglepően nagy tömegeket tudtak maguk mögé állítani.

Az első ál-Néró alig egy évvel Néró halála után, Kr. u. 68-ban vagy 69-ben bukkant fel Akhájában (Görögországban), ahol a néhai császárnak meglehetősen jó kapcsolatai voltak, és még Kr. u. 66/67-ben is valóságos rocksztárként turnézott a tartományban. Az imposztor külsejében meglehetősen emlékeztetett a Neróra (bár alattvalóinak, akik legfeljebb az érméken találkozhattak az arcképével, ez tulajdonképpen mindegy volt), ráadásul lanton is tudott játszani. Lehetséges volna, hogy az igazi Néró megszökött Rómából, megrendezte a halálát, és újra felbukkant a birodalom távoli provinciájában, ahol még számos híve élt? Hát, éppenséggel elképzelhető, de azért ez nem túl valószínű. Tacitus római történetíró úgy vélte, hogy ez az alak egy opportunista szélhámos, aki kihasználta a Nero halála körüli káoszt és bizonytalanságot:

„Ugyanebben az időben Achaiát és Asiát az a rémhír kavarta fel, hogy jön Nero: sok mindent beszéltek ugyanis haláláról, s épp ezért azt híresztelték s hitték, hogy életben van. A többi ál-Nero sorsát s próbálkozásaikat művünk megfelelő helyén mondjuk majd el; ezúttal egy pontusi rabszolga, vagy más hagyomány szerint lantjátékhoz és énekhez értő italiai felszabadított jelent meg: arcának hasonlóságán kívül ez is kezére játszott szédelgésének elhitetésében. Ágrólszakadt kóborló katonaszökevényeket toborzott, akiket roppant ígéretekkel vett le a lábukról; tengerre száll, és Cythnus szigetén, ahova a viharok ereje sodorta, részint megnyert néhány Keletről érkező katonát, a tiltakozókat pedig felkoncoltatta, részint kereskedőktől rabolt pénzen felfegyverezte markosabb rabszolgáit, Sisenna centuriót pedig, aki a syriai hadsereg nevében az egyetértést jelképező jobbokat vitt a praetorianusoknak, mindenféle mesterkedéssel megkörnyékezte, míg végül Sisenna titokban elhagyta a szigetet, és rettegve, az erőszaktól félve elmenekült. Ez általános riadalmat keltett: sokan figyeltek fel a hírhedt névre, akik változásban reménykedtek és gyűlölték a fennálló rendet. A napról napra terjedő szóbeszédet a véletlen oszlatta semmivé.”

Tacitus leírja, hogy a helyi helytartó, Calpurnius Asprenas két emberének sikerült beszivárognia a lázadók közé, majd megvesztegették a kapitányokat, hogy árulják el a szélhámos Nerót, aki végül ki is végeztek.

„A hajóparancsnokok – akár bizonytalanságból, akár cselből – kijelentették, hogy beszélniük kell katonáikkal, és majd ha megnyerték valamennyiük hajlandóságát, visszatérnek. Valójában mindent híven jelentettek Asprenasnak: az ő felszólítására megrohanták a hajót és végeztek az illetővel, bárki volt is. Fejét, melyet a szem, a haj és a vad arckifejezés tett feltűnővé, Asiába, majd onnan Rómába vitték.”

Így lelte halálát az első ál-Nero, akinek még csak az igazi nevét sem tudjuk; talán valamiféle kalózkapitány lehetett, aki az Égei-tengeren garázdálkodott. A császár halála után 10 évvel, Titus uralkodásának idején (Kr. u. 39-81) feltűnt második pszeudo-Nérót azonban már név szerint ismerjük: egy Ázsiából származó szélhámos volt, bizonyos Terentius Maximus, akit a birodalomban egy re nagyobb befolyásra törő pártusok támogattak.

Nero szobra szülőhelyén, Anzióban (Fotó: Wikipedia)

 „Mind megjelenésében, mind hangjában (mert ő is lantkísérettel énekelt) hasonlított Neróra. Ázsiában szerzett néhány követőt, majd az Eufrátesz felé való előrenyomulása során sokkal több hívet toborzott magának, és végül Artabanusnál, a pártusok vezérénél keresett menedéket, aki a Titus elleni haragja miatt befogadta, majd hozzálátott, hogy Rómába vitesse.”

A pártusok ravasz terve kudarccal végződött; az ál-Nerót leleplezték, és a császár parancsára hamarosan ki is végezték.

Az utolsó ál-Néró alig volt több egy lábjegyzetnél. 20 évvel az eredeti császár halála után, valamikor Domitianus uralkodása alatt jelent meg a színen, de szinte semmit nem tudunk róla. Suetonius is csak egy mondatot szentel neki:  „… amikor még fiatalember voltam, megjelent egy homályos származású személy, aki azt állította, hogy ő Nero, és a név még mindig olyan nagy népszerűségnek örvendett a pártusoknál, hogy nagy erőkkel kezdték támogatni” , vagyis eszerint Nero neve és öröksége még így két évtizeddel később is komoly vonzerővel bírt keleten.