A leghibbantabb római császárt és Leslie Nielsent is elbűvölte a fingópárna

Bár a mai értelemben vett fingópárnákat csak a múlt század harmincas éveiben kezdték el gyártani, a vicces és felreérthető hangokat produkáló eszköz gyökerei jóval korábbra nyúlnak vissza: állítólag egészen az antikvitásig.

Szabó Sz. Csaba

2021. Július 16.

Tény, hogy a fingópárna nem a kifinomult humor csúcsa, ám mégis egy igazi klasszikus, amitől azért kicsit jobb hely lesz a világ; ugyanez egyébként elmondható Wagnerről, Montesquieu-ről vagy Ibsenről is, szóval ebből a szempontból még csak nem is egy afféle magányos tüneményről van szó. És akárcsak az európai kultúra jelentős hányada, úgy a fingópárna is alapvetően az antik műveltségben gyökeredzik. Legalábbis így mondják.

Ugyanis az első darabot, avagy az ős-fingópárnát állítólag maga az ifjú Heliogabalus, minden idők messze leghibbantabb, legperverzebb és legszórakoztatóbb római császára alkotta meg valamikor az i. u. 3. század legelején. Noha mindösszesen csupán három éven át uralkodott, és 19 éves korában megölték, majd a holttestét stílszerűen a szennyvízcsatornába hajították, hajmeresztő és emlékezetes húzásainak puszta felsorolásával is oldalakat lehetne megtölteni: eleve valami bizarr, közel-keleti napkultuszt akart bevezetni Rómában, aztán feleségül vett egy Veszta-szüzet, időnként prostituáltnak öltözött, négy meztelen fiatal lánnyal húzatta a kocsiját (ilyenkor egyébként ő maga is meztelen volt), hatalmas péniszű férfiakat gyűjtött maga köré, igazgyönggyel és aranyporral ízesített ételeket fogyasztott, egyszer megparancsolta a szolgáinak, hogy kerítsenek neki tízezer patkányt, és más hasonlók – de hát ki ne csinált volna ilyesmiket 14-18 éves korában?! A fiatal imperator különösen nagy örömét lelte az ugratásokban (mármint abban, ha ő ugrathatott másokat): lakomáin viaszból és márványból készült ételeket szolgált fel, vagy éppen (szelídített) oroszlánok elé vetette a tökrészeg vacsoravendégeket, esetleg saját fejlesztésű fingópárnáira ültette őket. Ahogy Ráth-Végh István írja

„Az is megtisztelő évődése volt, hogy parazitáit ebéd közben széllel bélelt párnákon hevertette. Intésére a szolgák kirántották a dugaszt, a levegő kisüvöltött, a vánkos összelapult, s a vendég úr a földre hemperedett.”

Így kezdődött tehát ennek a nagyszerű találmánynak a története (bár azért a Heliogabalus fantasztikus életéről szóló anekdoták többségét talán nem muszáj feltétlenül készpénznek venni). Később, a 10. században aztán állítólag III. Ziyadat Allah, Ifríkija utolsó emírje is hasonló, kezdetleges fingópárnákkal viccelte meg vendégeit, és bizonyos források szerint a középkori Európában is gyakran mókáztak felfújt disznóhólyagokkal az ilyesféle humorra fogékony elődeink, azonban a valódi folytatásra még elég sokat kellett várni: csaknem pontosan egy teljes évezredet.

Heliogabalus és udvartartása Alma-Tadema festményén (Forrás: Wikipedia)

A modern, mai értelemben vett fingópárnát (angolul: whoopee cushion) egy torontói vállalat, az azóta már megszűnt JEM gumigyár dobta piacra a huszadik század 30-as éveinek elején, azzal a reklámszöveggel, hogy „Olyan zajokat bocsát ki, amiket jobb elképzelni, mint leírni”. A kanadaiak alighanem már a termék fejlesztési időszakában is tisztában voltak azzal, hogy valódi kincset tartanak a kezükben (vagy a seggük alatt). Szóval felvették a kapcsolatot az ugratások nagymesterével, a tüsszentőpor, a konzervdobozból kiugró kígyó, az elektromos kézrázó (vagy a jó ég tudja, mi ennek a magyar neve) és számos más hasznos találmány megalkotójával és forgalmazójával, a dán-amerikai S.S. Adamsszel, egy esetleges közös üzlet reményében, ám némileg meglepő módon a befolyásos tréfapápa visszautasította az ajánlatot: tudniillik – ki tudja, miért – ízléstelennek találta a terméket.

Egy klasszikus fingópárna (Fotó: Getty Images)

Szóval JEM végül műhányással és a röntgenszemüveggel korábban már bizonyító Johnson Smith Companyval társult, és a leginkább kamasz fiúkat célzó magazinokban hirdetett fingópárna természetesen azonnal hatalmas sikert aratott Észak-Amerikában. De annyira, hogy hamarosan S.S. Adams is visszavett az arisztokratikus távolságtartásból, és inkább előállt egy saját, Razzberry Cushion névre keresztelt fingópárnával.

Talán meglepő, de az első fingópárnákat valamiért egy skótszoknyát viselő, puskával felszerelt kisfiú portréja díszítette; hogy ennek figurának pontosan mi köze volt a szellentéshez, azt nem tudjuk, de hát nem is kell, hogy a fingópárnák csodálatos univerzumában mindennek értelme legyen. A mai (tegnapi) darabok egyébként valamivel már kisebbek, és többnyire rózsaszínek. Bár az elmúlt évtizedek során a fingópárna számos komoly kihívót kapott az aprócska, elektronikus finggépektől az Apple Ifart alkalmazásán át egészen a pooter nevű kis hengerig, népszerűségét többé-kevésbé a mai napig meg tudta őrizni.

Híres rajongói, sőt apologétái közé tartozott például a filmjeiben is hasonlóan minőségi humort művelő Leslie Nielsen, aki időnként előszeretettel vetette be élesben is a párnát; egy ízben például akkor, amikor a Grace Kelly férjeként is ismert III. Rainier monacói herceggel golfozott. Whoopi Goldberg – született Caryn Elaine Johnson – pedig egyenesen a whoopee cushiontől köcsönözte a művésznevét: a kollégái szerint ugyanis a színpadon, nyilván idegességében, gyakran olyan hangokat hallatott, akár egy emberi fingópárna.