Egy apáca története

Múlt héten egy hosszabb cikkünkben már megállapítottuk, hogy a 17. századi Európa – és pláne annak egyik központja, Franciaország – korántsem volt olyan modern és felvilágosult hely, mint ahogy azt általában gondolni szokás: ugyanis ekkoriban egyáltalán nem számított olyan szokatlannak, ha valaki fekete mágiával vagy okkultizmussal próbált kísérletezni, boszorkányhoz vagy boszorkánymesterhez fordult, netán magával az ördöggel kezdett cimborálni, mikor el akart érni valamit (pénzt, hatalmat, szerelmet, miegymást), és a hagyományos módszerek már csődöt mondtak. Ahogy az ún. fekete miséktől, emberáldozatoktól (sőt: a csecsemőáldozatoktól) és egyéb sötét és bizarr praktikáktól sem igazán riadt vissza a kor embere. A zeitgeist vad hullámai pedig különösebbnél különösebb figurákat dobtak a felszínre: például  Élisabeth de Ranfaing-t, a démonok által megszállt szentéletű, misztikus apácát, aki egyebek mellett arról nevezetes, hogy máglyára küldte saját orvosát, mert túlságosan vonzónak találta.

Na, de ne szaladjunk előre. Élisabeth de Ranfaing (akinek a vezetéknevét nagyjából úgy kell ejteni, hogy Ranfa vagy Ranfá) 1592-ben született a lotaringiai Remiremint-ban, kisnemesi családban. Apja elviselhetetlen, erőszakos fráter volt, aki elől anyja az ájtatosságba menekült. Egyetlen, imádott lányát szinte a világtól elzártan nevelte fel, és folyamatosan a pokolról, a bűnről és a kárhozatról szóló, apokaliptikusan mennydörgő prédikációkkal szórakoztatta, ami meglehetősen komoly hatással volt a kis Élisabeth jellemfejlődésére. Ahogy a korszak szakértője, Claude Dulong történész írta: „Élisabeth már zsenge fiatalságában túlzott szemérmességről tett tanúságot, ami kétségkívül a korai és heves szexualitás álcázása.”

Olyan erényes volt, hogy állítólag még a saját testét sem igen érintette meg; a szolgálók pedig a meztelen lábfejét sem láthatták, annyira takargatta magát. Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy már gyerekkorától kezdve apáca akart lenni, és még szüzességi fogadalmat is tett. Csakhogy az anyja – írja Dulong – aki nyilván halálra rémült, hogy a lánya elszakad tőle, minden elkövetett, hogy szándékától eltérítse. Elvette, és tűzre dobta ájtatos könyveit, a lehető legkedvezőtlenebb színekben tüntette fel előtte az apácákat és a zárdai életet, azt hangoztatta, hogy meg fogják utáltatni vele a vallást, és majd ledér nő válik belőle. Végül ez a gyermekét rajongva szerető anya úgy megverte a lányát, hogy az belebetegedett, azután pedig arra kényszerítette, hogy rongyokban járjon, és toprongyos öltözékben rángatta végig a város utcáin.

Élisabeth de Ranfaing egy korabeli metszeten (forrás: Wikipedia)

Szülei akarata ellenére férjhez kényszerítették egy idősebb, jómódú úrhoz, bizonyos Francois Dubois-hoz; igaz, ez nem ment olyan egyszerűen, mivel Élisabeth, miután hírét vette, hogy ki akarják házasítani, megszökött, és egy kolostorban keresett menedéket, ahonnan úgy kellett hazatoloncolni. Végül aztán beadta a derekát, és hozzáment Dubois-hoz. Szült neki három gyereket (pontosabban hatot, de csak három maradt életben), majd valamikor a húszas évei derekán meg is özvegyült, ami bizonyára nem volt ellenére. Élisabeth ekkor megfogadta, hogy többé férfi őt nem érintheti. 1618-ban zarándokútra ment, ahová vele tartott Poirot nevű orvosa is, aki gyengéd törődéssel vette körül a gyönge, törékeny egészségű özvegyet. A nő itt döbbent rá, hogy reménytelenül beleszeretett a doktorba. Ezt a furcsa, váratlan érzést, amelytől valósággal irtózott, és mély rettegéssel töltött el, valamiféle varázsitalnak tulajdonította; úgy vélte, orvosa titokban ezzel mérgezte őt heteken-hónapokon át.

Talán csak véletlen, talán nem, de állítólag ugyanebben az évben szállta meg az ördög is: különös, már-már a tébollyal határos, zavarodott tudatállapotba került, amelyben hosszú évekre benne is ragadt. Ez idő alatt több ördögűzést is végeztek rajta, amelyekre mindig igen szélsőségesen reagált (mondjuk ez annyira azért nem meglepő): trágárságokat kiabált, akrobatikus mutatványokat végzett (bármit is jelentsen ez), megjósolta a jövőt, teológiai és démonológiai fejtegetésekbe bocsátkozott és olyan nyelveket szólalt meg, amilyeneken soha nem is tanult.

Az egyik ördögűzésen, amelyen Poirot doktor is jelen volt, Élisabeth transzba esett, és azzal vádolta meg nyilvánosan a férfit, hogy ő gonosz mesterkedései miatt jutott ilyen állapotba. Egy másik orvos, a megrögzött szkeptikus Claude Pithoys szintén úgy vélte, hogy Poirot praktikái okozták Élisabeth állítólagos megszállottságát; ugyanis szerinte a nőt folyamatosan kábító hatású gyógyszerekkel tömte az orvosa (valószínű egyébként, hogy Poirot ártatlan volt ebben az ügyben, ám ez már soha nem fog kiderülni). A doktor 1622. április hetedikén máglyán megégették. Élisabeth de Ranfaing meg sem próbálta szólni az érdekében.

Máglyahalál Oroszországban (forrás: Wikipedia)

Inkább ismét hosszú zarándokútra indult, és útközben megmentette egy angol prostituált életét, akit gennyedző, bűzös sebei miatt messziről elkerültek az emberek. Ekkor a fejébe vette, hogy életét a prostituáltak jó útra térítésének szenteli: apáca lett, majd 1631-ben (más források szerint 1629-ben) megalapította a Menedéket, amelyből a harmincas évek közepére hivatalosan – azaz pápai jóváhagyással – is apácarend lett: a szervezet élén természetesen Élisabeth de Ranfaing, vagy ahogyan akkoriban ismerték, Marie Élisabeth de la Croix de Jesus fejedelmasszony állt. Élisabeth a beszámolók szerint rátermett vezetőnek bizonyult, és érdekes módon innentől kezdve sose volt hajlandó komolyan venni a zárdának azon lakóit, akiket állításuk szerint megszállt az ördög.  

Amint azt Claude Dulong is megjegyzi, időnként túlságosan is elragadta a színpadias miszticizmus: eksztázisból eksztázisba esett, látomásai voltak, egy ízben a két kezében érezte a keresztre feszíttetés gyötrelmeit, és betegeket gyógyított érmékkel, amelyeket „őrzőangyala előzőleg nyújtott át a Szentháromságnak”. Nancyban és Pont-á-Moussonba a jezsuiták áhítatosan tisztelték, érméket kértek tőle, amelyeket aztán ők osztottak szét. Róma végül is nyugtalankodni kezdett, és három jezsuitát büntetésként arra kötelezett, hogy minden kapcsolatot szakítson meg a Menedék főnöknőjével. Ettől a megpróbáltatástól mélységesen lesújtva Élisabeth 1649-ben meghalt.