Még a 17. században is áldoztak fel embereket

A 17. század: Pascal, Descartes és Spinoza százada, a kor, amelyben az értelem, a racionalizmus és a tudomány lassan végre felülkerekedett a középkor sötét babonaságain, hogy aztán beköszöntsön a felvilágosodás, a történelem pedig dicső és fényes véget érjen. Vagy valami ilyesmi. Persze, van ebben némi igazság, de a fenti állítás azért nem mindenben állja meg a helyét: egyrészt – a nagyon tágan vett – középkor korántsem volt olyan sötét, mint ahogy azt gondolni szokás, másrészt a felvilágosodásnak, illetve az abból kiinduló különféle eszmeáramlatoknak is számos borzalmat, katasztrófát és komplett világégéseket is köszönhetünk, melyeknek részletezésétől most inkább eltekintenénk. Harmadrészt meg: a 17. század átlagembere – aki nem volt Pascal, Descartes vagy Spinoza – a valóságban többnyire nem igazán gondolkodott és viselkedett felvilágosultan semmilyen szempontból, de még csak különösebben jó keresztényként sem. Sőt! Ekkoriban éppenséggel egyáltalán nem számított olyan szokatlannak, ha valaki fekete mágiával vagy okkultizmussal próbált kísérletezni, boszorkányhoz vagy boszorkánymesterhez fordult, netán magával az ördöggel kezdett cimborálni, mikor el akart érni valamit (pénzt, hatalmat, szerelmet, miegymást), és a hagyományos módszerek már csődöt mondtak.

René Descartes, a felvilágosodás egyik legfontosabb előfutára (forrás: Wikipedia)

Ráadásul nem csak a közönséges pórok hittek a sötét varázslatok hatalmában, hanem az előkelők, az arisztokraták, a fényes királyi udvar apraja-nagyja is; legalábbis a felvilágosodás őshazájában, a művelt Nyugat-Európa egyik központjában, Franciaországban biztosan ez volt a helyzet. Még maga Medici Mária királyné (férje halála után: régenskirálynő), XIII. Lajos zsarnoki természetű anyja is foglalkoztatott udvari boszorkányokat, mágusokat és jövendőmondókat. A leghírhedtebb közülük egy Leonora Galigali nevű itáliai nőszemély volt, aki a királyné első számú kegyenceként és tanácsadójaként óriási vagyont halmozott fel, amelyet egészen addig élvezhetett, amíg királypárti összeesküvők el nem távolították a hatalomból a régenskirálynőt, őt magát – mármint Galigalit – pedig ki nem végezték. A teljes képhez azért az is hozzátartozik, hogy Medici Mária a kortárs beszámolók szerint nem volt egy kifejezetten éles elméjű asszony, így érthető, hogy egy ravasz talján szélhámos hosszú éveken át az orránál fogva tudta vezetni.

De hogy is nézett ki mondjuk egy hétköznapi szerelmi varázslat? Nos, nagyjából így: „aki kényszeríteni akar egy személyt, hogy a kedvére tegyen, egy juh szívét is felhasználhatja erre a célra, de előzőleg öt tűvel egymás után át kell szúrni, s minden egyes alkalommal elmondani közben a varázsigét, majd a szívet olyan fazékba rakni, amelynek három lába fényezett, s egy negyed font sóval, fél icce liszttel és egy pint ecettel pástétomot készíteni belőle; a hozzávalókat alku nélkül kell megvásárolni, és bal kézzel fizetni a Pokol Három Fejedelme nevében. Miután a hozzávalók bekerültek, a fazekat jól bedugaszoljuk, hogy a napvilág bele ne hatoljon, és fedőt rakunk rá. Majd kilenc órakor tüzet gyújtunk, a fazekat nagy lángra tesszük, s éjfél után egy fertály egyig forraljuk. Éjfélkor ne döbbenjünk meg, ha a fazék a levegőbe repül; nem törik el. Egy fertály egy órakor a fazekat a kandalló sarkába állítjuk, amíg az a bizonyos személy el nem jön, hogy a kedvünkre tegyen. És utána kidobjuk a fazekat az árnyékszékre.”

Emberáldozat Hawaiin (forrás: Wikipedia)

Bár ez a sátáni főzöcskézés joggal tűnhet kissé bizarrnak, az ilyesféle szerelmi varázslás alapvetően mégiscsak egy ártalmatlan hóbort maradt. Azonban előfordultak olyan mágikus praktikák is, amelyek sokkal-sokkal súlyosabb következményekkel jártak. Ilyen volt például a gyermekáldozat (igen, továbbra is a 17. századi Franciaországban járunk, és nem az ókori Mezopotámiában). Ahogy Claude Dulong francia történész, a korszak egyik elismert szakértője írta: XIV. Lajos uralkodása idején akadtak olyan eszelős vagy elvetemült egyének, akik ártatlan kicsinyeket áldoztak fel; akadtak anyák, akik lemészároltatták saját magzatukat, mert egy szerelmi ügy sikerét várták tőle. 1681-ben az orléáns-i Saint-Mesmin plébánosa egy hároméves kisfiút ölt meg; a vádirat megállapította, hogy vadonatúj késsel metszette le hímvesszőjét.  

A szerencsétlen kisgyereket nagynénje szolgáltatta ki egy Joly nevezetű nőszemélynek, aki ily ódon akart nyélbe ütni egy házasságot. Ellenszolgáltatás fejében ez a Joly kétszáz livre-t kapott, a felét a plébánosnak adta. Más esetekben a nyakát vágták el a gyerekeknek, hogy vérük a kehelybe ömöljön. Utána kitépték a szívüket és a belső részeket, hogy szerelmi varázsporokat készítsenek belőlük. A felszentelésnél ezt vagy ilyesfajta fohászokat mondtak: „Astarót, Asmódi. Hozzátok, a hajlandóság fejedelmeihez könyörgök, fogadjátok el a nektek bemutatott gyermekáldozatot, és adjátok meg, amit kérek tőletek”. Akadtak nők, akik magzatukat, mielőtt még a világra jött volna, az ördögnek ajánlották. Ilyen esetekben a fekete misét rögtön a szülés után, a méhlepény felett tartották meg.

Egy fekete mise (forrás: Wikipedia)

Időnként ezek az ún. fekete misék is tragédiába torkolltak. Maga a fekete mise – szintén Claude Dulong leírása szerint – egy nő testén mondott fordított mise. A szertartás valamelyik pincében, olykor egy kápolnában folyt le, amelyet nem átallottak erre az alkalomra megszentségteleníteni; bizonyos rossz hírű helyeken, Quinze-Vingts (amely egy régi kórház Párizsban a vakok számára) közelében, Goninnál volt egy oltárkő, amelyet fekete misékre használtak. Máshol az oltárt székekre helyezett matrac helyettesítette. A színhelyet fekete gyertyával világították meg. A nő, akiért a misét mondták, matracon hevert, meztelenül vagy felemelt szoknyával. A pap a nő testén misézett, miután a keresztet a gyomrára, a kelyhet a hasára helyezte. Úrfelmutatáskor megszentségtelenített egy szentelt ostyát, és az ördöghöz könyörgött, hogy teljesítse a nő kérését. Néha a misekelyhekbe menstruációs vért vagy ondóváladékot öntöttek, amit a fekete mise valamelyik résztvevője szolgáltatott. Az is megesett, hogy két szín alatt áldoztak. Dulong egy konkrét mise leírását is mellékeli, amely Marianne Charmillon nevű nő meztelen testén mutattak be; a nő szeretője, Sebault alszerpap szintén meztelenül celebrált a misén, a Guignard nevű pap viszont szépen-rendesen miseruhába öltözött:

„Valahányszor meg kellett csókolni az oltárt, megcsókolta Charmillon testét, az ostyát a szeméremtest felett szentelte fel, amelybe ostyadarabot dugott: a mise végén Sebault közösült a nővel. Közben Guignard és társa is közösült egy Lefebvre nevű nővel. Miután a misének vége volt, Sebault kezét a kehelybe merítve, megmosta a maga és a nő nemi szervét”. Utóbbi jelenetnél egy 14 éves kolduslány, aki részt vett a fekete misén, rémületében meghalt. Állítólag még ott helyben el is temették.