Az interneten se szeri, se száma a „világ legrosszabb lemezborítói” listáknak. Ezek általában hatásvadász, ugyanazokat a borítókat pörgető, gyorsan összedobott, kattintékony „cikkek”, amelyek jó esetben közölnek is egy-két érdekességet az előadókról, rosszabb esetben csak gúnyolódnak rajtuk, vagy nem mondanak semmit.
Nekünk ebből elegünk van! Összegyűjtöttük azokat a lemezborítókat, amelyek minden ilyen listán kötelező jelleggel jelen vannak, és utánajártunk, melyikről mit kell tudni, és akkor már megismertetjük az olvasót az előadókkal is. Fantasztikus, vicces és sokszor megható történetek bukkantak felszínre, mi pedig soha többé nem gúnyolódunk egy béna borítón sem.
Mija Aleksic – Seks I Keks
Igen, ennek az albumnak az a címe, hogy Szex és keksz, és bizarr borító ide vagy oda, ennél menőbbet elképzelni sem tudunk. Naná, hogy 1969-ben jelent meg, igaz, a Balkánon, ahova mérsékelten jutott el a szexuális forradalom – de ami eljutott, az itt van, ezen a lemezen és főleg ezen a borítón.
Kinevetni egyébként nem ér: a művész, Mija Aleksic generációjának egyik legérdekesebb és legsokoldalúbb arca, már csak azért is, mert nagyjából az egyetlen arca. Aleksic ugyanis az 1941-es kragujevaci mészárlás nagyon kevés túlélőinek egyike, akinek sikerült elbújnia a szinte teljes várost kiirtó nácik elől. Később jogásztanoncként fedezte fel a színészetet, és ezt is művelte élete végéig; ő volt Jugoszlávia, pontosabban az egész Balkán első igazi tévé- és címlapsztárja, és a térség első szitkomjának főszereplője. Pár évvel halála után még saját bélyeget is szentelt neki a szerb posta.
Forrás: Discogs
Zenei karrierje nem olyan jelentős, leszámítva persze ezt a népzenei ihletésű, négyszámos paródialemezt, amelyet már csak a borítójáért is érdemes birtokolni, bekereteztetni, falra aggatni.
Wayne Cochran – Goin’ Back to Miami
Donald Trump egy szánalmas figura Wayne Cochranhoz képest. Jó, ezzel sokat nem mondtunk, mert Donald Trump eleve egy szánalmas figura, úgyhogy pontosítsunk: Donald Trump haja kanyarban sincs Wayne Cochran frizurájához képest. A méltán híres soulénekes és dalszerző ugyanis az egész karrierjét arra áldozta, hogy minél őrültebb szettekben és séróban jelenjen meg a közönség előtt. Egészen a hetvenes évekig, amikor is evangélikus lelkésznek állt, hogy a szószéken vesse be karizmáját; ekkor egy kicsit visszafogottabb stílusra váltott, de azért nem hazudtolta meg magát egészen öt évvel ezelőtti haláláig.
Forrás: Discogs
Egyébként nagyon komoly soulénekes volt, sokan őt tartották a fehér James Brownnak (ráadásul a legjobb barátok voltak), a kritikusok pedig a White Knight of Soul, azaz a soul fehér lovagja címet aggatták rá. Ettől függetlenül, hogy is mondjuk, rosszul öregedett ez a borító; igazán kár, mert csodálatos pattogós, ugrálós souldal ez, a műfaj egyik legjobbja, nem csoda, hogy még a Blues Brothers is elővette.
Argentina Coral – Cante Gitano
Léteznek bizonyos szabályok a fotográfiában arról, hogy hogyan kell és érdemes fotózni egy (női) arcot a világítástól a perspektíván át a látószögig. (És akkor a sminkről, stylingról még nem is beszéltünk.) Argentina Coral (aki a neve ellenére spanyol) lemezborítójának ismeretlen fotósa sorra vette ezeket a szabályokat, majd precízen, lépésről lépésre megszegte mindet. Előnytelen fények, előnytelen szög, zöldes bőrszín és olyan arckifejezés, amivel az ember a szakadó esőt nézi, miután kiteregetett az erkélyre.
Forrás: Discogs
Kár, mert Argentina Coral méltatlanul elfeledett flamenco- és bossanova-énekes, aki jelentős életművet hagyott hátra, főleg a hatvanas évekből. Erőteljes, autentikus, szóval megérdemli a gyűjtők figyelmét. Csak ezt a borítót dugjuk el valahova hallgatás közben, mert sokkal vonzóbb jelenség volt ő, mint amit ez a szerencsétlen fotó sugall.
Wolf – Wolf
– Hé, Arnold, tudnál nekünk egy farkast rajzolni? De ilyen hevimetálosat. Lemezborítóra lesz.
– Persze, simán. Mit szólnátok, ha lenne rajta egy zakó, és a karmai helyén keselyűfejek lennének?
– Nekünk tök oké, csak legyen tényleg ijesztő. Meg látsszon rajta, hogy farkas. Ez a nevünk, hogy Wolf. Meg az albumunk címe is ez lesz.
Nem tudjuk, hogy milyen események mentén lett az obskúrus svéd metálzenekar első lemezborítója olyan, amilyen, de valahogy így képzeljük a beszélgetést. Arnold, akiről nem tudunk semmit azon kívül, hogy az aláírása alapján tényleg így hívják – alighanem a zenekar egyik tagjának matekórákon ügyesen rajzolgató unokaöccse –, kifejezetten furcsa vizuális motívumokat és metaforákat választott az inkább ijedten néző, mint ijesztő farkas reprezentációjához, de nem panaszkodunk: a végeredmény úgy csúnya, hogy nem tudjuk levenni róla a szemünket.
Forrás: Discogs
Ha valaki azt hinné, hogy ez egy iskolai hobbizenekar volt, amely jól fel is oszlott az első album után, nagyot téved: a Wolf egy a metálrajongók körében jegyzett, magát és a műfajt komolyan vevő, és a hangszereiken még játszani is tudó, a 80-as éveket megidéző klasszikus heavy metál együttes Örebróból. A mai napig aktívak, kilencedik albumuk épp idén jelent meg; igaz, az elsővel nem büszkélkednek, még a Spotify-katalógusukból is kimaradt.
Scorpions – Lovedrive
Listánk legismertebb tétele egyben a legtalányosabb is. Az egyébként igényesen kivételezett fotóval nem is az a baj, hogy mai szemmel szexista – mégiscsak 1979-et írunk, nem ér számonkérni a mai normákat –, és nem is az, hogy nehéz mit kezdeni ezzel a rágós tematikával, hanem hogy az egészet furcsán kellemetlen nézni.
Nem csak ma, akkor is így gondolták. A borító a Pink Floyd leghíresebb albumait is tervező Storm Thorgerson műve, aki eleinte nem értette, miért cenzúrázták Amerikában, és cserélték ki egy semmitmondó skorpiós képre. „Lehet, hogy nem éppen politikailag korrekt; én úgy gondoltam, vicces, de a nők később elkezdték másképp értelmezni.” Mit mondhatnánk? Ezek a nők már csak ilyenek.
Forrás: Discogs
Az együttes sem értette, miért pont Amerikában lett kisebb botrány a borítóból, igaz, ők egy kicsit más oldalról közelítették meg a kérdést. „Nem tudtuk, hogy gond lesz, hiszen ez csak szex és rock and roll. Furcsa, hogy éppen Amerikában fordult elő ez, hiszen akárhányszor itt turnéztunk a nyolcvanas években, az első sorban állandóan cicit villantottak a nők. Máshol nem, csak itt. Szóval nem gondoltuk, hogy baj lesz egy ilyen borítóból” – mondta később Klaus Meine frontember, és ebbe a gondolatmenetbe nem tudunk belekötni.
A Lovedrive egyébként a Scorpions csúcsalbuma, ahol egyszer és mindenkorra kiforrt a ma ismert stílusuk, de ez most részletkérdés.
Devastatin’ Dave (The Turntable Slave) – Zip Zap Rap
Ha egy képben kellene megmutatni a 80-as évek popkultúráját az ufóknak, egyszerűen nem találhatnánk jobbat a kissé nehézkes művésznevű Devastatin’ Dave (The Turntable Slave) 1986-os albumborítójánál. Egészen konkrétan minden visszaköszön rajta, amit utáltunk és imádtunk az évtizedben, és annak ellenére, hogy egy egyszerű, fekete hátterű, minimalista fotóról van szó, olyan ingertúllövés az egész, hogy percekig nézzük, és még mindig van rajta felfedeznivaló, a csíkos ingtől a Bundesliga-sérón át a bőrnadrágon, ágyéktájon elhelyezett ZAP-ig. A bal felső sarokba biggyesztett „mondj nemet a drogra!” üzenet pedig csak hab a tortán.
Forrás: Discogs
Ehhez képest tragédia, hogy Dave egyslágeres művésznek bizonyult, ráadásul nem sokat tudni róla. Annyi biztos, hogy Los Angeles-i (legalábbis az itteni lemezboltokban bukkant fel a kislemez a semmiből), és a kokain és crack veszélyeire kissé szájbarágósan figyelmeztető szöveg alapján gyanús, hogy az egész egy kormányzati, közszolgálati projekt része. Ha ezzel a Grandmaster Flash-féle raptechnikát hűen koppintó dallal bárki is fellépett volna élőben, és arról készült is felvétel, az már rég elveszett.
The Friends – Songs that Mum and Dad Taught Us
Korábban kimerítő cikket írtunk az úgynevezett elátkozott fotókról. A jelenséget most nem fejtjük ki; a lényeg, hogy olyan (általában amatőr és családi) képekről van szó, amelyekből szándékolatlanul is baljós, nyomasztó, ijesztő hangulat árad; mintha egy furcsa, alternatív univerzumba, vagy egy rémálomba cseppentünk volna, amit nem tudunk megmagyarázni. A Friends nevű (egyébként ártalmatlan) gospelformáció 1974-es (bizonyos források szerint 1966-os), nagylemezének borítója a tökéletes elátkozott fotó: nem tudni, miért, de elfogja az embert egy furcsa, gyomortáji szorító érzés. Érti, amit lát, ránézésre csak hétköznapi tárgyak vagy emberek vannak a képen, valami mégsem stimmel.
Forrás: Discogs
Ehhez képest egy ártalmatlan, kedves gospelválogatásról van szó; magáról az együttesről nem sokat tudni, csak azt, hogy öt tagja van, bizonyos David, Dwayne, Harold, Bythel és Ricky. Nem tudni, hogy testvérek-e, vagy tényleg barátok, de az igen, hogy az album tényleg olyan dalokat tartalmaz, amelyeket a szüleiktől tanultak. Ők (vagyis legalábbis az egyikük szülei) láthatóak ezen a kedvesnek szánt borítón.
Millie Jackson – Back To The S__t!
Mindig is becsültük azokat az előadókat, akik nem akartak mindenféle művészi kifejezőeszközöket és vizuális metaforákat ránk tukmálni, egyszerűen megmutatták a borítón, miről szól az album. Ennek az albumnak az a címe, hogy Back To The Shit!, azaz Vissza a szarhoz!, ennek megfelelően az előadót, Millie Jacksont láthatjuk a címben jelzett aktus csúcspontján, azaz kakilás közben. A manapság inkább drag queeneken látható ruha, a haj, a smink, az arckifejezés és a lazán kézben tartott fél pár cipő pedig csak dob a kompozíción. Bárki is gondolta úgy, hogy ennek minden idők legrosszabb lemezborítói között a helye, üzenjük: nincs igaza.
Forrás: Discogs
Millie Jacksonon egyébként sem érdemes gúnyolódni: a hatvanas évek óta R&B- és soulistennő, a mai napig aktív (és elképesztő formában van!), a legnagyobbakkal dolgozott együtt, méltán slágerlistás dalait pedig társadalomkritikus, személyes és nagyon vicces szöveges betétekkel szakítja meg (vagy fordítva). Egy ponton azt mondták róla, valójában ő találta fel a rapet, pedig csak szeret beszélni, és ha már beszél, ritmusra teszi azt. Ezt ezen a ’89-ben megjelent „kakilós”, egyébként élő felvételekből álló albumán is bizonyítja.
The Ministers Quartet – Let me touch him
Ez az a pont, ahol elfogytak a szavak. Nem baj, mert bármit is mondanánk, csak elrontanánk. Abban azért többé-kevésbé biztosak vagyunk, hogy a címben kódolt baljós konnotáció ellenére valószínűleg Istenre gondolnak éppen.
Forrás: Discogs
