Az angolszász nyelvterületen csak Carol of the Bellsként ismert (hivatalos magyar címről egyébként nem tudunk, de aki szeretné, hívhatja Harangok énekének is) kórusmű az egyik legismertebb, legkedveltebb és legtöbbet feldolgozott karácsonyi dal az egész világon: a többség talán a Reszkessetek, betörök első részében találkozhatott vele, de tényleg annyiféle verzió készült belőle az accapellától a metalig, és annyi helyen szól (nyilván elsősorban karácsony idején), hogy gyakorlatilag lehetetlen kikerülni.
Bár a karácsonyi slágerek jellemzően olyanok, hogy hajlamosak egy idő után az ember idegeire menni, a Carol of the Bells tényleg minden túlzás nélkül egy nagyon szép dal, amelyet az éteri, légiesen szárnyaló és cseppet sem banális vagy giccses kórus tesz különlegessé. A végeredmény meg kicsit (vagy nem is kicsit) olyan, mintha valami Dickens-mese aláfestő zenéje lenne, amiről valószínűleg mindenkinek azok a bizonyos hajdanvolt, békebeli karácsonyoknak jutnak eszébe, amikor az egész falut belepte a hó, a határban csilingelve siklottak a lovas szánok, az emberek pudingot falatoztak a kandalló előtt és a kis Tommy szenteste varázslatos módon kigyógyult a tuberkolózisból – vagy valami ilyesmi. Szóval az egész tagadhatatlanul nagyon-nagyon angol és nagyon-nagyon viktoriánus.
Vagy hát, akár ezt is gondolhatnánk. Pedig a Carol of the Bells a legkevésbé sem angol és még csak nem is karácsonyi dalnak készült. Ráadásul 1914-ben (más források szerint 1916-ban) íródott, egy bő évtizeddel Viktória királynő halála után.
A szerzemény eredetije tulajdonképpen egy pogány (vagyis inkább pogány gyökerű) ukrán népdal, a Scsedrik, amelyet rendszerint újévkor énekeltek a parasztok, és afféle szerencsehozó naphimnusz lehetett. Ezt dolgozta fel a Nyugat-Európában időnként „az ukrán Bach” néven emlegetett zeneszerző, Mikola Dmitrovics Leontovics zeneszerző; a szöveg (amelyet például itt lehet elolvasni magyar fordításban) egy kis fecskéről szól, amely berepül egy családhoz, és felsorolja, micsoda bőségben lesz részük az új évben. Aztán a dal hamarosan egészen más tartalommal telt meg.
1917-ben, a februári forradalom után alakult meg a független Ukrán Népköztársaság, amelynek helyzete meglehetősen bizonytalan volt, így az új elnök, Szimon Vasziljovics Petljura úgy vélte, hogy nem ártana az ukrán nemzeti törekvéseknek és autonómiának külföldi támogatókat szerezni. Ezért többéves világkörüli turnéra egy ukrán zenészekből és népviseletbe öltözött énekesekből álló együttest, a Köztársaság Kórusát, amely természetesen hazafias ukrán zeneművekkel – egyebek mellett a Leontovics-féle Scsedrikkel – szórakoztatta a Prága, Bécs, Párizs és a többi nagyváros hangversenytermeiben összegyűlő közönséget. Az Alexander Koshetz karmester vezette küldöttség 1922-ben lépett fel New Yorkban, a Carnegie Hallban, ahol óriási sikert arattak.
Mikola Dmitrovics Leontovics családja körében 1890-ben (fotó: Wikipedia)
Bár az együttes több amerikai városba is eljutott, Koshetz és néhány énekese a turné 1924-es hivatalos befejezése után ismét New Yorkban kötött ki. Továbbra is rendszeresen koncerteztek, egyik fellépésüket pedig Peter Wilhousky, egy ukrán származású amerikai zeneszerző is megtekintette. Egy új dalt keresett egy készülő NBC-s rádióműsorhoz, és miután meghallotta a Scsedriket, annyira megtetszett neki, hogy egy karácsonyi témájú angol szöveget is írt hozzá, amiben már szó sem volt kis fecskékről, vagy pogány napkultuszról.
Az ukrán zenei misszió, mint tudjuk, nem járt sikerrel: a Szovjetunió a húszas évek elején bekebelezte Ukrajnát, Mikola Leontovicsot pedig merénylet áldozata lett. Ahogy a Wikipedia is írja, 1921. január 22-ről 23-ra virradó éjszaka Leontovicsot a csekista (szovjet állambiztonság) ügynök, Afanaszij Griscsenko meggyilkolta. Leontovics a szüleinél tartózkodott, akiket a keleti ortodox karácsony alkalmából látogatott meg. Az álcázott csekista is kérte, hogy a házban tölthesse az éjszakát, és egy szobát osztott meg Mikolával. Hajnalban lelőtte a zeneszerzőt (aki néhány órával később belehalt a vérveszteségbe), miután kirabolta a családját. Több tény is arra utal, hogy a merénylet mögött politikai indíték állt. Leontovics a függetlenségi mozgalomban való részvétele, például része az Ukrajnai Köztársaság Kórusának megszervezésében, amelynek célja Ukrajna független államként való népszerűsítése volt, sok ellenséget szerzett neki.