Ha nem láttál még Wes Andersontól egyetlen filmet sem, a stílusát akkor is ismered. Elég, ha tiktokozol. Mostanában ugyanis az egyik legnagyobb trend a rendező szerzői jegyeivel videókat készíteni, amit Alexandre Desplat zenéjével festenek alá. Szimmetrikus, statikus beállítások, gyönyörűen keretezett képek, pasztell színvilág. Hasonló stílusgyakorlat Wes Anderson legújabb alkotása is, az Asteroid City. Csakhogy a rendező közben megmutatja, hogy bármennyire is próbáljuk őt utánozni, a tanítványok soha nem fogják túlszárnyalni a mestert. Merthogy az Asteroid City a valaha volt legwesandersonosabb film annak minden esztétikus különcségével. Minden benne van, amire az egyszeri TikTok-felhasználó (vagy a mesterséges intelligencia) odafigyel, amikor ilyen típusú videókat csinál, melyet Anderson a maximumra pörget, és még ehhez is ad még egy kicsivel többet.
A tökéletesen megkomponált beállítások, patikamérlegen kimért ritmus és úgy általában vett precizitás jellemzi az ’50-es évek Asteroid Cityjét, a sivatagi színezésű, makett-szerű várost. Ezt töltik fel a már megszokott idioszinkratikus karakterek, akik igyekeznek legalább tizedennyi kontrollt szerezni a saját életükben.
Anderson fura figurák tablóját mutatja be, a meteorkráteréről híres Tesz-Vesz városkát, ahol egy tíz bungalóból álló motel (valójában kilenc meg egy sátor – a tizedik nemrég leégett), bisztró és olyan automaták vannak, ahol nasiktól parcellák tulajdonlapjaiig bármit lehet vásárolni. Na, meg egy tudományos labor, mely a kis tudósoknak évente megrendezett díjátadót tartja – ezért is olyan népszerű ebben a konkrét időszakban Asteroid City –, de az agyasok és szüleik mellett tanulmányi kirándulásra is érkeztek gyerekek. Így egészen nagy közönség gyűlt össze ahhoz, hogy egy váratlan és egy rövid időre mindenki életét felforgató esemény tanúi legyenek: egy űrlény surran be és ki a kráterből.
Ismeretlen vizeken
Ez azonban azonnal egy olyan csavart helyez a filmre, ami nem igazán jellemző Wes Anderson munkásságára: elveszi az irányításra vágyó szereplőktől még az esélyét is annak, hogy úgy érezzék, kézben tartják a dolgokat. A kormány karantén alá helyezi Asteroid City összes ideiglenes és állandó lakosát. Korlátozzák a mozgásterüket, nem léphetnek kapcsolatba a külvilággal, és több kör vizsgálatnak teszik ki a szemtanúkat. (A tudósok és katonák ugyan próbálják megőrizni a kontroll illúzióját, azonban ők is csak kapkodnak a kormány után.) Két főszereplőnk azonban nemcsak fizikailag, érzelmileg is talajvesztett.
Egyikük a háborús fotósként tevékenykedő Augie Steenbeck (Jason Schwartzman), aki a fényképezőgépével mindig elkapja a tökéletes pillanatot. A való életben kevésbé: három hete elhunyt a felesége, de még mindig nem találta meg a megfelelő alkalmat, hogy ezt a négy gyerekének is elmondja. Sőt, a terve valójában az volt, hogy lepasszolja őket a nagyapjuknál (Tom Hanks), hogy majd egyedül küzdjön meg a gyászával. Másikuk pedig a színésznő, Midge Campbell (Scarlett Johansson), aki szerepről szerepre sodródik, de soha nem csinálhatja azt, amit igazán akar. Képes ezerszer eljátszani az öngyilkosság tragédiáját, szerelmi vallomásokat, de ő csak komika szeretne lenni. Augie lába alól a gyász húzta ki a talajt, Midge már jó ideje tengődik: a szomszédos bungalóik ablakaiból azonban szépen lassan képesek visszaállítani egymást a megfelelő irányba.
Mindezt azonban szinte csak a sorok között olvasva érzékeljük. Mert bármennyire is tele van érzékeny, szívet melengető jelenetekkel az Asteroid City (például a boszorkányos temetés, amit a hármas ikrek a nagyapjukkal rendeznek az anyjuknak), és Anderson talán a Tenenbaum, a háziátok óta nem beszélt ilyen keserédesen a családról, mindez elveszik a sztárparádé és a csúcsra járatott wesandersonság zajában.
A felszínen ugyanis legújabb alkotásával Anderson nem a gyászról beszél, hanem a filmkészítési metódusáról. Merthogy az Asteroid City egy színdarab, amit egyébként a tévében is közvetítenek.
Tévé a moziban, színdarab a filmben
A ma esti fekete-fehér szórakoztató műsor tehát nem más, mint az Asteroid City – tudhatjuk meg a bemondótól (Bryan Cranston). A program különlegessége, hogy nemcsak a darabot nézhetjük meg, hanem a kulisszák mögé is bepillantást nyerhetünk. Hogyan született meg az író (Edward Norton) fejében a sztori? Írói válság- és vázlat-hegyek, random valóságos szereplők által inspirált karakterek. Hogyan adaptálta mindezt a rendező (Adrien Brody)? Rendezői válság, ami a házassága megromlásához vezet. És végül: hogyan alakult a darab bemutatója? Lekésett végszavak, zseniális földönkívüli-cameo, valamint a legmeghatóbb érzelemmentesen előadott (végül kivágott) párbeszéd az Augie-t és a néhai feleségét alakító színészek (Schwartzman és Margot Robbie) között.
De nem itt áll meg a sztárparádé. Tilda Swinton, Willem Dafoe, Jeff Goldblum, Maya Hawke, Matt Dillon, Steve Carell, Jeffrey Wright – és ők még csak azok, akiket egy levegővel tudnánk felsorolni. Mindegyiküknek megvan a maga kattanása, a karaktereik pedig, akik a városon belül és a színdarab kulisszái mögött is tanyáznak – Dr. Hickenloopertől Saltzburg Keitelen át Schubert Greenig –, mind kimaxolták a Wes Anderson-névgenerátort. De nemcsak az egyedi nevük miatt fogunk rájuk emlékezni. Mindannyiuk kapnak egy-egy emlékezetes jelenetet a tablón, ami azonban ezért olyan sűrű lesz, hogy csak többszöri megnézésre jegyzünk meg ténylegesen mindenkit.
A csodabogarak régen voltak ennyire furcsák, Wes Anderson-film pedig – a tévés bejátszásokkal és jelenetkártyákkal is megszakított darab a filmben stilizáltsága miatt – régen volt ennyire esszenciálisan wesandersonos
Igen, ez akár kizökkentő is lehet, amikor épp a mélyebb jelentésrétegek felé ásnánk. De ha szeretjük a rendező stílusát, akkor könnyedén elkap a kifejezetten szórakoztató Asteroid City, és csak sodor magával. Utoljára A Grand Budapest Hotelre mondhattuk volna azt, hogy ha csak egy Wes Anderson-filmet nézel meg, ez legyen az. Mert megismered a szerzői kézjegyét, az elbeszélői módszerét és a jellemző karaktereit. Most azt mondanánk, ha elmerülnél a wesandersonizmusban, az Asteroid Cityt válaszd.