Amikor Apolonia Sokol beleegyezett a találkába, azt mondta Golb, hogy jöjjön a párizsi underground színház épülete elé, kiáltsa el magát, hogy „Apolonia, Apolonia!”, ő pedig majd ledobja neki a kulcsot az ablakból. A rendező, Lea Golb rögtön tudta, hogy egy izgalmas, és kétségtelenül teátrális személyiséggel áll szemben, de mit is várhatott volna egy olyan lánytól, aki a gyerekkora nagy részét egy alternatív színházban töltötte, és fiatal felnőttként is ez a hely jelenti az otthonát?
Bemutatkozik Apolonia
Golb két hetet töltött Apolonia otthonában. Megismerkedett a lány furcsa művészlelkekből álló baráti körével, és felfedezte, hogy Apolonia a lehető legizgalmasabb interjúalany. Természetes érzéke van a kamerához, egyáltalán nem jön zavarba tőle, közvetlen, nyitott és a magánéletében rendkívül magabiztos. Ugyanakkor amennyire magabiztos a magánéletben, annyira bizonytalan a saját művészetében.
Az útját keresi, folyton elbizonytalanodik, mások véleménye alapján ítéli meg magát (amikor a filmben egyszer azt mondják neki, hogy a személyisége izgalmasabb, mint a művészete, saját szemünkkel láthatjuk a mondat önbizalom-pusztító erejét) és közben szeretne valahogy megélni a művészetéből. Amíg ez nem sikerül, matracokon alszik a lepukkant színházában, és attól retteg, hogy a helyet bármikor elvehetik tőle. Ideális alany egy dokumentumfilmhez.
Eleinte természetesen maga Golb sem tudta, mekkora projektet indít útjára ezzel. Az egyik találkozó követte a másikat, Apolonia egy időre a tengerentúlra költözött, küzdött önmagával és a művészetével, a művészethez való viszonyával, de változott közben a rendező élete, valamint a kettejük kapcsolata is.
A legtöbb dokumentumfilmnél a rendező a háttérbe tolja magát és kizárólag a filmje alanyára fókuszál, ám Lea Golb szerencsére felismerte, hogy ennek a sztorinak ő is a szereplőjévé vált, és az Apoloniaval való kapcsolata nagyban befolyásolta a saját életét is.
Ennek köszönhető, hogy nemcsak narrátorként, hanem a sztoriban előre haladva szereplőként is viszontláthatjuk a rendezőt, főképp miután egy személyes tragédiája még közelebb hozza őt az útját kereső Apoloniához.
Az élet maga
A dokumentumfilmek területén egyáltalán nem számít ritkaságnak, hogy a filmes az alanyát hosszú éveken át kövesse a kamerájával, bár talán a 13 éves időtartam azért már itt is megsüvegelendő teljesítmény. Ha valaki ennyi időt próbál átfogni a szereplője életéből, ott már nem beszélhetünk valódi történetről, hiszen maga az élet válik a történetté, valamint annak változásai. Az Apolonia, Apolonia nagyjából három nagyobb szakaszra bontható.
Az első a párizsi szakasz, amelyben megismerhetjük Apoloniát, aki küzd azért, hogy életben tartsa az underground színházát – ami akkor már leginkább stúdióként, művészek-alkotók kreatív hubjaként és hostelként funkcionál –, és közben megteszi az első komolyabb lépéseit a művésszé válás útján. Megismerhetjük az Ukrajnából az oroszok elől elmenekülő feminista Oxanát, aki Apolonia partnerévé – és valószínűleg szerelmévé, bár a film ebbe nem megy mélyebben bele – válik, és fontos része lesz a lány életének, illetve archív felvételek segítségével itt ismerhetjük meg Apolonia szüleit is, hogy általuk kicsit jobban megértsük ezt a bohém párizsi lányt.
A második szakasz már Apolonia Sokol Amerikába költözésére fókuszál. Elhiszi, hogy az ottani lehetőségek által művészként is kiteljesedhet, és a festményei eladásaiból végre tisztességes jövedelemre is szert tehet. Ehelyett azonban egy olyan pártfogót talál, aki nem törődve a művészi igényeivel és alkotómódszerével, gyakorlatilag sorozatgyártásra állítja át őt, havi tíz új festmény elkészítését elvárva tőle. Az iparosított művészetben Apolonia hamar csalódik és kiég, hogy aztán visszatérjen Európába, hogy immár kicsit jobban tisztába kerülve a művészetével a harmincas évei elejére érve már kiforrott(abb) művésszé váljon.
Ez adja a harmadik szakasz alapját, amiben Lea Golb is előtérbe kerül. Miután a rendező a szülése során a kórházban súlyos fertőzést kap, kis híján belehal a megpróbáltatásokba. Újra kell tanulnia mozogni és járni, emellett pedig anyává is kell válnia az újszülött kisfia mellett. Az Apoloniaval való kapcsolatából és a film befejezésének szándékából merít erőt: nem rest Isztambulba is Apolonia után menni a kamerájával, miközben saját bevallása szerint néhány lépés után már pokoli fájdalmat érez, és még a kamera emelgetése is komoly fizikai kihívást jelent számára.
Intim pillanatok között
Bár a rendező szépen lekerekíti a történetét azzal, hogy két ereje, nőiessége és kreativitása teljében lévő nőtől búcsúzhatunk el a végén, az Apolonia, Apolonia erejét nem annyira a nagy egész, inkább az apró, életteli részletek bemutatása jelenti. Csodás, ahogy megismerhetjük Apolonia szüleit, a francia művészt, valamint a Lengyelországból jött, fehérorosz gyökerekkel rendelkező feleségét, akik teljesen más módon nevelték a lányukat, mint az szokás.
Fantasztikus pillanat, amikor a családi videók nézegetése közben egy „18 éves korod előtt nem nézheted meg!” feliratú kazettát találnak Apoloniáék, amibe belenézve kiderül, hogy gyakorlatilag a szülei házi szexvideóját tartalmazza. És Apolonia látszólag még csak zavarba se jön ettől.
Golb csodás és intim pillanatokban mutatja nekünk Apoloniát és Oxanát, akik kiegészítik egymást és még a legnehezebb pillanatokban is mindig ott vannak egymásnak.
Láthatjuk az alkotói válságba kerülő művészt, aki iszonyatosan elszégyelli magát, amikor szembesítik azzal, hogy az utóbbi munkái mintha félkészek lennének, és nem dolgozna eleget azon, hogy befejezze őket.
De emlékezetes momentum az is, amikor egy teljesen pucér performanszt ad elő egy sok-sok méteresre fújt, óriási buttplug mellett Amerikában, miután figyelmeztetik, hogy nem szabadna levetkőznie, mert ez nyilvános helynek számít. Intim beszélgetésekből, apró, emberi pillanatokból áll össze nekünk nemcsak egy fiatal nő (a 13 éves forgatási idő ellenére Apolonia még mindig csak a harmincas évei közepén jár) és művész portréja, hanem egy igazán mély barátság története is.
Amikor egy pódiumbeszélgetés során Lea Golbot arról kérdezték, miért épp tizenhárom év után fejezte be a forgatást, hiszen Apolonia története még nem ért véget, először nagyon praktikus választ adott: azért, mert a film finanszírozása már megkövetelte a befejezést. Ugyanakkor volt ennek egy személyes oka is: bár a filmet nézve sosem érezzük, hogy a kamerák jelenléte bármikor gondot okozna Apolonianak, a rendező állítása szerint a fiatal nő eljutott arra a pontra, amikor már kamera nélkül szeretné tovább élni az életét. Mára Apolonia Sokol egy keresett, felkapott festőművésszé vált, aki rátalált a saját hangjára, és boldog, kiegyensúlyozott életet él. Hát kell ennél szebb befejezés?
Az Apolonia, Apolonia magyarországi premierje a Pont Csopak június 24-i Nők és művészet című rendezvényén lesz, az év későbbi részében az HBO Max kínálatában lesz látható.