A Szülésznők című film felszínesen nézve olyan, mint egy szülészeten játszódó, hosszúra nyúlt Vészhelyzet epizód. Állandó a pörgés, a szereplők az egyik szülést végzik a másik után, sorra érkeznek az új páciensek, és mindig adódik valami izgalmas, új eset, ami gondoskodik róla, hogy a szereplők ne tudjanak csak rutinból dolgozni. Örömteli pillanatok váltakoznak szomorú, drámai momentumokkal, az élet időnként a halállal jár táncot, de Léa Fehner rendező messze nem elégszik meg annyival, hogy bepillantást engedjen egy szülészeti osztály mindennapjaiba. A Szülésznők egy társadalomkritikus film, ami mer kritikát mondani arról, mit rontottunk el már megint.
Nem lehet elérzékenyülni
A franciáknál komoly hagyományai vannak a politizálásnak még a filmekben is. Elég csak egy romantikus filmre jegyet váltanunk, a szereplők két szeretkezés között a konyhában egy pohár vörösbor mellett jó eséllyel fognak közéletről és politikáról is csevegni vagy vitatkozni, sőt pont a napokban láttam egy olyan francia szerelmi drámát (A szerelem természete), ahol a két szerelmes között az egyik legfőbb konfliktus abból adódott, hogy az egyikük egy jobboldali politikussal szimpatizált, a másik pedig liberális világnézettel bírt.
A Szülésznők ennél sokkal direktebben politikus mozi:
azt mutatja be, mi történik az egészségügyben, ha túlterheled és kizsigereled a dolgozókat, és közben nem adsz tisztességes bért nekik a megélhetéshez.
Azt gondolnánk, hogy ez a probléma inkább csak felénk létezik, de tőlünk nyugatabbra sem mindig az egészségügybe öntik a pénzt a politikusok.
Szülésznők (Fotó: KVIFF)
A Szülésznők (eredeti címe: Sages-femmes) című film két kezdő szülésznő, Sofia és Louise szemszögéből mutatja be, milyen most a helyzet a francia állami egészségügyben. Ők ketten egy albérletet bérelnek, és jó barátnők: amikor Louise megérkezik az osztályra, Sofia már ott van egy kis ideje. Louise-t azonnal bevetik a munka közepébe. Beosztják az egyik rutinosabb szülésznő mellé, aki a háta közepére kívánja az újonc betanítását. Olyan tempóban magyarázza Louise-nak a tudnivalókat, hogy vele együtt mi is belezavarodunk a sok új információba, és bár újoncként nyilván belefér egy-egy kisebb hiba, itt ezt nehezen tolerálják. Amikor a kollégája egy nehéz esetnél magyaráz a leendő édesanyának és édesapának arról, mi várhat rájuk, neki a háttérben állva együttérzőn könnybe lábad a szeme. Ezek után elképesztő lecseszésben lesz része, hiszen szülésznőként neki az a dolga, hogy tartsa a lelket az édesanyákban, ő legyen a nyugodt erő. Egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy elérzékenyüljön, miközben persze empátiát is kell mutatnia.
A kudarcot is meg kell élni
Eleinte kettejük közül Sofia tűnik a belevalóbbnak, Louise pedig a gyámoltalanabbnak. Előbbi gyorsan tör előre a hivatásában, és kifejezetten azt kéri, hogy terheljék, nem futamodva meg a legbonyolultabb esetektől sem, míg az utóbbi eleinte úgy tűnik, nehezen találja a helyét a kórházban. Aztán történik valami. Sofia egyik esete során komoly életveszélyre kerül sor, és amikor a lány először szembesül azzal, hogy a kezei között akár meg is halhat egy baba, egy kicsit megzuhan. Túl óvatossá válik, túl sokszor kéri ki a kollégák szakvéleményét, és pánikszerűen kezd viselkedni olyan helyzetekben, amikor ezt valójában semmi sem indokolná.
Eközben Louise lassan, de biztosan kezd beletanulni a szakmájába, tanul a hibáiból és fejlődik általuk, és ő tisztában van azzal is, hogy itt bizony időnként nemcsak a születés csodájában, hanem tragédiákban is lesz része. Az egyikük összeroppan a saját maximalizmusa („Mi értelme ennek az egésznek, ha közben nem menthetek meg minden babát?”) súlya alatt, míg a másik el tudja fogadni, hogy a kudarcélmények ebben a munkában sajnos elkerülhetetlenek.
Szülésznők (Fotó: KVIFF)
Sofia és Louise oldalán maradva szép lassan megismerjük az osztály többi dolgozóját is, a film pedig gondoskodik arról, hogy egy vad utazásra invitáljon bennünket az esetek tengerében. Léa Fehner rendező tökéletesen adja vissza azt a szervezett káoszt, ami a szülészet mindennapjait jellemzi, és kiválóan egyensúlyozik abban, hogy a szereplők magánéletéből is mutasson nekünk valamit, de csak pont annyit, hogy még ne érezzük azt, hogy egy szappanoperába hajló kórházsorozatot látunk. Egyszerre szívmelengető és tragikus, amikor a szereplők befogadnak egy hajléktalan anyát a babájával az otthonukba: nemes tett, de ők maguk is tudják, hogy valójában nem megoldás, hiszen ezzel is csak magukat zsigerelik ki jobban.
A legszebb hivatás vége
Ha nézőként a film szülésznőinek munkáját nézve azt érzed, hogy ez túl sok, túl nagy a terhelés, és nem érted, hogy ezek az emberek miért nem roppannak össze a munkájuk súlya és felelőssége alatt, akkor a Szülésznők című film elérte a célját. Mert ennek a munkának tényleg nem ilyennek kellene lennie. Amikor az egyik jelenetben a szülésznők (és szülészek) egymás között arról beszélnek, hogy mindegyiküknek fut három szülése párhuzamosan, de épp most jött be egy új, és ki lenne az, aki vinni tud egy negyediket is, érezzük, hogy ez így nincs rendben.
Amikor pedig megtörténik a baj, teljesen természetes, hogy próbálnak felelőst találni. Csakhogy az egyikük kimondja: biztosan terhel egyéni felelősség egy olyan szülésznőt, akit ennyire túlterhel a rendszer? Nem maga a rendszer a hibás? Lehetetlenné teszi a normális munkavégzést azzal, hogy nincs elég ember és nincs elég fizetés, de ha ebből következően egy baba vagy egy édesanya egészsége sérül, rögtön azt a szülésznőt veszik elő, aki hősiesen három-négy szülést próbált menedzselni egyszerre. Az esetet aztán elkönyvelik egyéni hibaként, a rendszer pedig lassan, de biztosan halad tovább az összeomlás felé.
Szülésznők (Fotó: KVIFF)
A film egyik legszomorúbb pillanatában még az a rutinos, vérprofi szülésznő is összeomlik, akiről korábban azt gondoltuk, hogy ha már ég a kórház és mindenki elment, ő még akkor is biztosan tovább fogja folytatni a munkát.
Amikor egy kétségbeejtő monológban elmondja, hogy azt még elfogadja, hogy keveset keres, az is rendben van, hogy csomószor enni és pisilni sincs ideje, sőt még azt az áldozatot is meghozza, hogy a kisfiával kevesebb időt töltsön a munka miatt, de azt már nem hajlandó elfogadni, hogy a körülmények miatt csak szarul tudja végezni a munkáját, akkor nemcsak a szereplőkben, hanem bennünk, nézőkben is eltörik belül valami.
Bár a film egy franciaországi problémát mutat be, nem hinném, hogy magyarként ne látnánk meg benne a saját egészségügyünk borzalmas helyzetét. „Tönkreteszik az egyik legszebb hivatást” – hangzik el a Szülésznőkben, és miközben e sorokat írom, nálunk épp megszavazta a parlament a tanárok státusztörvényét. A különbség az, hogy a franciák legalább filmet készíthetnek a problémáról. Nálunk már ezt sem lehet.
A Szülésznők című filmet a Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztivál programjában láttam. Magyarországi bemutatóról egyelőre nincs információnk.