Több tucatnyi színpad, majd’ száz helyszín, egy hét alatt félmillió, egy-egy nap alatt kis híján százezer látogató. A Nagyszínpadon olyan koncertek, amelyek kedvéért már aznap reggel letáboroznak a legelvakultabb rajongók, a kisebbeknél belefér némi kultúrmisszió, de mindig igyekeznek megfelelni a legújabb nemzetközi zenei trendeknek. Egy dobozos alapsör 1900, egy korsó egy tisztességes minőségű kisüzemiből 2300, hamburgermenü 8 ezer.
Ott voltunk, élveztük, mint minden évben, írtunk róla – mint minden évben. Ideje volt tehát, hogy végre megnézzük a Sziget tökéletes ellentétét. Így keveredtünk el a Fekete Zajra. Szó szerint onnan mentünk: Kedden még Billie Eilish koncertezett 50 ezres tömeg előtt, szerda este már Los Angeles-i indusztruális noise rockot hallgattunk-néztünk ötszáz másik emberrel a Mátra alaptáborának számító sástói kempingben.
Ez a Sziget-léptékkel mérve (szerencsére) alig ismert fesztivál tud valamit, amit egyik másik sem: hardcore rajongótábora van, konkrétan százak várják minden évben, mint a megváltót, utána pedig ugyanők panaszkodnak hetekig, hogy üres az életük, és csak az vigasztalja őket, hogy jövőre ugyanitt találkoznak. Természetesen muszáj volt megnéznünk, mi ez a – mint kiderült, a szó legjobb értelmében vett – őrület.
Fotó: Neményi Márton
Ebből persze még semmi nem derült ki arról, hogy
mi az a Fekete Zaj?
Egy – területileg és létszámilag is – rendkívül kicsi, négy éjszakán át tartó, metál, rock, noise, dark- és synthwave és ezek alműfajaira szakosodott, egyébként rendkívül sokszínű zenei és természetjáró fesztivál Mátrafüredtől pár kilométerre, a festői Sástó mellett. Biztosan lesznek az elkötelezett hívek közt, akik nehezményezik a műfajok összemosását és azt, hogy fontos címkéket kihagytam. Ezért elnézést, vállalom, hogy nem vagyok szakértő, a fentiekhez is csak azért konyítok egy kicsit, mert pár éve megőrült a Spotify-algoritmusom, és azt hitte, balkáni és török synthwave-rajongó vagyok, és telepakolta ilyen zenékkel a heti kalandomat. (Azóta egyébként balkáni és török synthwave-rajongó vagyok.)
Maradjunk tehát annyiban, hogy
a mérsékelten életvidám zenék, ruhák és kiegészítők fesztiválja is, de, mint mindjárt kiderül, akadnak kivételek.
Húsz éve még azt mondtuk volna, underground, ennek a szónak azonban ma már nem sok értelme van; maradjunk abban, hogy nem szól mindenkihez és nem is akar mindenkihez szólni. Az – mint kiderült – nem feltétel, hogy az ember metálos/darkos legyen, vagy bármilyen hasonló identitással büszkélkedjen, a nyílt szív és ész viszont elengedhetetlen.
Fotó: Neményi Márton
Számokban például a következőképpen néz ki a Fekete Zaj:
- 1000 fő körüli létszám;
- nagyjából annyiba kerül egy bérlet, mint egy szigetes napijegy;
- 5 színpad, ebből egy nagy, és csak három található a kemping területén, a másik kettő a tó egy kis szigetén, illetve a közeli kilátó tövében, a két legtávolabbi gyalog két percre van egymástól;
- 2 ezer forintos reggeli, 3500 forintos (hatalmas) főétel, a nagyszerű, csak a fesztivál kedvéért gyártott kisüzemi sör korsója 1300 forint;
- Olyan koncertek, amelyekkel ebben a formában (vagy bárhogy) máshol nem találkozhatunk.
Arról azonban, hogy milyen érzés megélni a Fekete Zajt, a számok semmit sem mondanak el, és szöveggel is lehetetlen visszaadni. Szerencsére végigfotóztuk, így van esélyünk megmutatni. A befogadhatóság kedvéért – és mert mégiscsak magazin vagyunk – listát írtunk, haladjunk is eszerint!
A divat
Bőrdzsekik, szegecsek mindenütt, obskúrus metálegyüttesek neveivel (természetesen gótikus vagy simán olvashatatlan betűtípussal) ellátott fekete pólók, bakancsok és BDSM-áthallások… Ezeket a kliséket várod? Ha igen, csalódsz majd: a Zaj ennél jóval sokszínűbb, a teljesen (már-már lázadó gesztusként) átlagosan öltözködő normie-któl a hippiken át a Hellraiser-filmekből megidézett cenobitákig van itt minden, pontosabban mindenki.
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Úgy, hogy közben senkinek nem rebben a szeme sem, és ez így van jól. A hétköznapi szemmel extrém módon öltözködőkön érződik, hogy most végre kiélhetik a vágyaikat, amelyeket 80 kilométerrel odébb, a hivatalokban, buszmegállókban, szupermarketekben ferde szemmel, beszólásokkal büntetne a többségi társadalom. Éppen ezért a legsötétebb és baljósabb szettben flangálók voltak a legboldogabbak.
A nyugalom
Tudom, unalmas mindig az előítéletekkel jönni (be is fejezem mindjárt), de tényleg nem gondoltam, hogy a nyugalom lesz az első és az utolsó szó, amely eszembe jut a fesztivál után. Jó, nem gondoltam, hogy folyamatos hatlábdobos vérhányás meg démonidézés lesz, az viszont tényleg meglepett, hogy
a közönség harmada még a legsúlyosabb koncerteket is csukott szemmel, átszellemült arccal, lassan dülöngélve élvezte végig.
Bárki bármit is mond tehát, számomra ez a Csukott Szemek Fesztiválja.
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Headbengelés, táncolás volt, pogó és mosh pit csak elvétve, metálos reszelés ide vagy oda, ide a többség – a szó legnemesebb értelmében – pihenni jött. Az Entrópia Architektúra, a Thy Catafalque, a The Ocean, de még a zaklatott és idegbeteg HEALTH is azért jött ide, hogy átmossa az agyakat, nem azért, hogy lázadást szítson. (Azt megtette a Laibach.)
A zene
Azon túl, hogy széles körben nem túl ismertek, és a többségük inkább spirituális élményt kínált és nem felhőtlen bulit (arra tényleg ott a Sziget), szerencsére nem volt sem műfaji, sem hangulati, sem dresscode-ügyi megkötés. Elfért – a fesztivál méretét tekintve szó szerint – egymás mellett a Vágtázó Halottkémek sámánmetálja és a Tudósok szexuálisan túlfűtött egzisztencialista eszmefuttatása, az Aranyélet főcímdalából ismert SONYA posztrockja és a Siketfajd kistérségi Ian Curtisként mozgó énekese. Muszáj kiemelnünk a Terra Profondát, amelynek énekese, a palermói születésű, de magyarul tökéletesen beszélő Lo Buglio Vincenzo egy ponton a mikrofont félretéve, hangosítás nélkül énekelte tele a tavat, ami – és ez nagy szó tőlem, higgyétek el – spirituális élmény volt.
Elizabete Balčus (fotó: Neményi Márton)
Siketfajd (fotó: Neményi Márton)
The Ocean (fotó: Neményi Márton)
SONYA (fotó: Neményi Márton)
Cryptic Bodies (fotó: Neményi Márton)
Anchorless Bodies (fotó: Neményi Márton)
Terra Profonda (fotó: Neményi Márton)
HEALTH (fotó: Neményi Márton)
Tudósok (fotó: Neményi Márton)
Én laikusként kifejezetten helyzeti előnyben éreztem magam, hogy nincsenek „kötelező” koncertek, elég tennem pár kört és hagyni, hogy – megint csak szó szerint – belebotoljak az érdekes, ijesztő, vicces, komoly, dilis performanszokba. Főleg, hogy nem csak a színpadokra kellett figyelni: simán megesett, hogy
az utolsó nagyszínpados koncert után az argentin büfé multikulti személyzete kiszolgálás helyett trashdiszkót rendezett a merchpultból beszerzett BURN YOUR LOCAL CHURCH feliratú egyenpólóiban.
A Laibach
A zenekar, pontosabban inkább művészeti csoport, amelyet a nyolcvanas évek eleje óta nem lehet hova tenni, amely minden egyes megmozdulásával zavarba ejti azt a pár millió embert, aki ismeri őket, és aki fellépett Észak-Koreában és majdnem Kijevben is, a háború kitörése után egy évvel, csak aztán az utolsó pillanatban egy félreérthető mondat miatt visszatáncoltak. A Laibach következetes és elszánt békepárti együttes, amely militarista és önkényuralmi jelképekkel, színpadi mozgással és ütemekkel provokál, persze ironikusan; ezt persze nem mindenki érti, így
koncertjeik előtt általában fel kell hívni a közönség figyelmét, hogy senki ne öltözzön SS-egyenruhába és a neonácik se nagyon éljék bele magukat a látvány és a dalszövegek keltette hangulatba, ez nem az a buli.
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Katonás diszkó, szerelem és megváltás Putyin árnyékában, robothangon előadott átvezető szövegek, düh, szomorúság, irónia: a Rammstein akart valaha ilyen lenni, és lehetett is volna több arányérzékkel, ésszel, kevesebb pirotechnikával és a nőket egy kicsit jobban tisztelő frontemberrel.
A természet
A Mátra egyszerűen alkalmatlan arra, hogy dühös fesztivált tartsanak rajta, és ezt pontosan tudták a szervezők is. Elég, ha ránézünk a színpadok neveire:
- Fanyűvő
- Delta
- Osztálykirándulás
- Kacsatónia
- Kilátó
Utóbbi kettőt ráadásul a kemping területén kívül építették meg, ami egyrészt azt jelentette, hogy viccesen vegyültek a Decathlonból öltözködő kiránduló családok a bőrszerkós metálosokkal, másrészt azt, hogy előadás közben veszekedő kacsákkal kellett versenyezniük az egzotikus hörgéseket produkáló énekeseknek.
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Fotó: Neményi Márton
Azon túl, hogy Mátra-specifikus nappali programokat is szerveztek a gombatúrától a jógán és a szerepjátékon át a (horror)irodalmi workshopokig, ezt a fesztivált egyszerűen nem lehetne megszervezni máshol – és így, hogy itt szervezik, egyszerűen nem lehetne másmilyen.