Kritika A szupermodellek című dokumentumfilmről

A nagy hatos. A kilencvenes években így nevezték a divat világában a Cindy Crawford, Christy Turlington, Linda Evangelista, Naomi Campbell, Claudia Schiffer és Kate Moss által alkotott hatosfogatot. Bár ők hatan hivatalosan sosem voltak egy csapat tagjai, mégis ők testesítették meg a szupermodellség fogalmát. Ha pedig már ennyire együtt szokás emlegetni őket, számomra kissé furcsa volt, hogy az Apple TV+ új, négy egyórás epizódból álló, csodásan részletgazdag dokumentumfilmje miért feledkezett meg szinte teljesen a névsor utolsó két tagjáról. Rendben, Moss azért kap egy nagyjából 3-4 perces etapot, de Schiffer csak néhány, a főszereplőkkel közös divatfotón tűnik fel, a többiek pedig megemlítik, hogy Claudia is az ő generációjukhoz tartozott, de ennyi.

Jó helyen, jó időben

Próbáltam utánajárni annak, ők miért hiányoznak, de ezt sehol sem indokolták meg az alkotók. Mossnál még bizonyos szempontból érthető, hogy valamivel fiatalabb a többieknél, és ő már részben a következő generációt képviselte, de Schiffer kimaradása totálisan érthetetlen. És akkor még olyan kortársaikat még nem is említettem, Helena Christensen vagy Elle Macpherson. Ám ezt leszámítva szinte tökéletes négy órát kapunk, ami nemcsak a négy híres modell életébe enged betekintést, hanem rajtuk keresztül a divatvilág két évtizedéről is átfogó képet ad.

A sorozat felépítése olyan szempontból mindenképp tradicionális, hogy nagyrészt kronológiai sorrendben ismerkedhetünk meg a fejleményekkel nagyjából a modellé válásuktól napjainkig. A keretet ehhez az biztosítja, hogy újra összehozzák a négyest egy közös fotózásra az egyik kedvenc fotósukkal. Az sajnos nem derül ki, mi kell ahhoz, hogy valakiből a földkerekség egyik legfoglalkoztatottabb modellje váljon, csupán annyi, hogy rengeteg dolognak kell összeállnia.

Linda Evangelista, Christy Turlington, Naomi Campbell és Cindy Crawford (Fotó: Misan Harriman/Apple TV+)

Kell valaki, aki felfigyel az ember szépségére, kell a megfelelő elhivatottság, jó helyen kell lenni jó időben, a megfelelő emberekkel kell együtt dolgozni (Linda Evangelista karrierjét például három éven át hátráltatta, hogy nem volt elég jó a portfóliója) és persze az sem árt, ha a család nem ellenzi az egészet. Egyszerre vicces és szomorú, amikor a karrierjük kezdeti éveiről elevenítenek fel történeteket.

Turlington például elmondta, hogy nagyon furcsa volt, amikor 15 évesen menyasszonyi ruhákba bújtatták fotózásokhoz,

Naomi Campbellt pedig az egyik első amerikai fotózásán egy régi rabszolgatartó ültetvényre vitték, ahol hat fehér ember között fotózták egyetlen feketeként.

Kezdők szerencséje (?)

Szinte csak a vakszerencsén múlt, hogy egyikük sem élt át súlyos zaklatást a kezdő éveiben, mivel a szavaikból azért kiderül, hogy a modellek ilyenkor sokszor kiszolgáltatottan kerülnek kapcsolatba náluk sokkal nagyobb hatalommal rendelkezőkkel. Persze ez nem jelenti azt, hogy minden kellemetlenség elkerülte őket. Cindy Crawford például elmondja, hogy egy fiatalkori traumája miatt maradt egész életében hosszú hajú. Még kezdőként ajánlottak fel neki egy európai fotózást, de a megrendelő szerette volna rövidre vágatni a haját hozzá. Ő és az ügynöke erre kategorikusan nemet mondott, végül így is őt kérték. Aztán közvetlenül a fotózás előtt a fodrász bement hozzá egy kis igazításra, majd egy „upsz” után simán levágta a hosszú haját. Crawfordot az eset egy életre traumatizálta, és talán ennek az esetnek a következménye, hogy négyük közül ő lett az, aki a legtudatosabban terelgette a karrierjét.

Naomi Campbellen keresztül pedig a korszak rasszizmusába is bepillanthatunk. Elmeséli, hogy New Yorkban sokszor a fehér modell barátnői intették le neki a taxikat, mivel neki nem akartak megállni, mert azt gondolták, hogy ő úgyis biztosan Brooklynba tart, ahová ők nem hajlandók behajtani. Azt is felidézik, hogy többször is összefogtak, hogy egy-egy divatbemutatóra vagy fotózásra Campbellt is magukkal vigyék, ahová őt amúgy nem tervezték hívni: volt, hogy egyenesen megfenyegették a megbízót, hogy ha Campbell nem jöhet, akkor ők sem jönnek.

Naomi Campbell (Fotó: Misan Harriman/Apple TV+)

Freedom

A filmben megszólalnak (archív felvételek és új interjúk is bőven akadnak) a divatvilág ikonikus figurái, tervezők, stylistok, divatmagazinok főszerkesztői, a világ legmenőbb divatfotósai, és rajtuk keresztül nemcsak a négy nőn lesz a hangsúly, hanem kapunk egy kis divattörténeti áttekintést is. Izgalmas például, ahogy bemutatják, hogy régebben a divatbemutatók még egyáltalán nem számítottak nagy eseménynek, leginkább a szakmának szóltak és viszonylag szűk körűek voltak.

Akkoriban kétfajta modell volt: azok, akiket a magazinoknak fotóztak, és azok, akik a kifutón lépkedtek, és a kettő között viszonylag kevés volt az átjárás. A divatbemutatók pedig azután lettek nagy showműsorok és események, miután a magazinok sztármodelljei – például a fenti négyes – is elkezdett ott megjelenni, hatalmas sajtófigyelmet generálva.

Christy Turlington (Fotó: Misan Harriman/Apple TV+)

A négy nő közvetlenül, nem kevés önkritikával mesél, nem tagadva a hibáikat, hibás döntéseiket sem. Christy Turlington például elmondja, hogy eleinte nagyon örült, majd gyorsan csapdában érezte magát a Calvin Kleinnal kötött exkluzív szerződése után, mert abban az időszakban Klein kampányain kívül semmi másban nem vehetett részt. Cindy Crawford pedig mosolyogva gondol vissza az olyan bukásaira is, mint a Tiszta játszma című film, mert akkoriban kísérletező kedvében volt, és szeretett volna mindenfélét kipróbálni.

Külön fejezetet kap George Michael Freedom című klipje, amelyben mindannyian szerepeltek, és elmondásuk szerint onnan számolják a szupermodellé válásukat. Innentől ugyanis nemcsak erős nőknek látszottak, hanem már el is hitték magukról, hogy azok. Turlington például elmondta, hogy hihetetlen luxus volt modellként megengednie magának, hogy nemcsak a munkák között válogathatott, hanem még azt is megmondhatta, hogy csak akkor vállal el egy címlapfotózást, ha az általa ajánlott fotós készíti azt.

Nagy hatalom, nagy felelősség

Láthatjuk, hogy a Music Television és a kábelcsatornák kifutós műsorai mekkora hatással bírtak a divat világára, de A szupermodellek bemutatja azt is, hogy egy idő után több tervezőnek egy kicsit elege lett ebből, hogy a modellek fontosabbá váltak a ruháknál. Ők négyen tényleg mindenütt ott voltak, elképesztő munkabírással uralták le a bolygót, és egy idő után abba is beleszólásuk lehetett, melyik új tervező futhat be a szakmában. A legtöbb fiatal tervező nem engedhette meg magának az ő csúcsgázsijukat, ám ők sokszor ingyen vagy áron alul is vállaltak ilyen munkákat, csakhogy ráirányítsák egy-egy tervezőre a figyelmet. De ez azonban kétélű fegyver volt. Ahogy egy szakember szájából is elhangzik: „Ha a kifutódon négyük közül egyikük sem volt jelen, esélytelen voltál a figyelemre.”

Ebben az időszakban már haragosokra is leltek. Miután Naomi Campbell visszamondott egy egyéves együttműködési ajánlatot, mivel kevesellte a gázsit, szándékosan terjeszteni kezdték róla, hogy nehéz eset, akivel nem könnyű együtt dolgozni, és a többiek is tudtak hasonló sztorikkal szolgálni. A közhangulat a kilencvenes évek közepe felé kicsit megváltozott az irányukba. Míg korábban csodálták őket azért, mert az erős, hatalommal bíró nők mintapéldáivá váltak a nyilvánosságban, hirtelen rengeteg kritikát kaptak, mondván, hogy egyszerűen túlzottan tökéletesek, amivel komoly önbizalomproblémákat okoznak a nőknek, akik bárhogy is próbálkoznak, sosem lehetnek olyanok, mint ők. És valójában mindkét megközelítés igaz volt.