Kritika a Wonka című filmről

Hollywoodtól lassan már megszoktuk, hogy mindent folytat, mindenhez csinál előzményfilmet, saját filmet kapnak olyan mellékszereplők, akikre sosem voltunk igazán kíváncsiak, és akkor a remake- és reboot-lázat még nem is említettem. Amikor hallottam, hogy Roald Dahl teremtménye, a Charlie és a csokigyár Willy Wonkája kaphat egy saját filmet a fiatalkorára fókuszálva, azt gondoltam, hogy ez sem lesz több a szokásos ihlettelen pénzhajhászásnál, valami édes sziruppal leöntött, látványos giccsnél. Csakhogy a bejelentésnek egy másik része is volt, méghozzá az, hogy a rendezést Paul King vállalta magára.

Paul King? Az meg ki? Kedves olvasó, a kérdés jogos. Paul King nem egy agyonsztárolt rendező, pedig annak kéne lennie. Amit a Paddington-filmekben művelt, arra nincsenek szavak. Ha pedig valaki úgy olvassa ezt a cikket, hogy még sosem látta a Paddington második részét (az első is szuper, de a második maga a megahiperszupergyönyörűség), akkor az olvasás után azonnal kezdje el nézni. A köszönetnyilvánító leveleket és képeslapokat az ajánlásért a szerkesztőség Montevideo utcai címére kérem küldeni. Szóval ha Paul King csinál valamit, arra oda kell figyelni. Márpedig Paul King megint megcsinálta. A Wonka az év családi moziélménye!

Timothée Chalamet a Wonka című filmben (Fotó: Profimedia)

Régimódi, de nem poros

Hát lehet egy film rossz, amiben a mosodatulajdonos gonosztevőket Suvicknének és Hipó úrnak hívják? Lehet nem szimpatizálni egy filmmel, amiben a pap a halottbúcsúztató mise kellős közepén a „Halló, szentszék!” mondattal veszi fel a megcsörrenő telefont?

Lehet nem rajongani egy filmért, amiben a korrupt rendőrt folyton csokoládéval fizetik le? Lehet bármi rosszat gondolni egy filmről, amiben Hugh Grant narancssárga arccal és zöld hajjal, törpe méretben énekel és táncol?

Hugh Grant az Umpa-lumpa (Fotó: Profimedia)

A Wonka maga a kirobbanó kreativitás, amiből az irónia és a szarkazmus csírája is hiányzik: az első pillanattól kezdve könnyedén megkülönböztethetők egymástól a jók és a rosszak, a szereplők érzelmes dalokban éneklik ki magukból a fájdalmukat, az örömüket és az álmaikat, a film vizuális világa színes, bombasztikus és a bemutatott világ szándékosan kissé díszletszerű. A csoda és a varázslat pedig itt van, létezik, és még csak nem is kell megmagyarázni, mert a jelenléte annyira természetes. Paul King filmje ugyan sok szempontból nagyon régimódi, mégis frissnek hat, és aki porosnak meri nevezni, azt rögvest kihívom egy csokievőversenyre.

Egy dickensi világ, csak könnyedebb kivitelezésben

A Wonka Willy Wonkája még nem befutott csokigyáros, hanem egy csóró, de mágikus csokikészítési képességekkel bíró srác, aki néhány tallérral a zsebében érkezik meg a nagyvárosba, hogy befutott csokikészítő legyen. Csakhogy a csokikartell ellene fordul, mert megijednek a tehetségétől, és a szállásadói is csúnyán kihasználják az írástudatlanságát, és gyakorlatilag a szobáért cserébe egy rabszolgasági szerződést íratnak alá vele. Timothée Chalamet ragyogó a szegény, de nagy álmokkal bíró és az álmait soha fel nem adó fiú szerepében, aki egyszerre naiv és ravasz, és akinek fiatalon még jó a szíve.

A gazdag-szegény ellentét például a Wonkában is kiemelten fontos, amit jól jellemez, hogy az egyik gonosztevő már a pórnép szó hallatán is rögtön öklendezni kezd. A film ugyan nincs túlzenélve, de a musicalbetétek gyönyörűen simulnak bele a prózai jelenetek sorába, és kicsit fura is musicalnek neveznem a filmet – pedig az –, mert nem musicalélményt adott a látványos, fantasztikus koreográfiák és fülbemászó dalok ellenére sem.

Chalamet a király

King részben a Paddington receptjét követi: egy naiv, jószívű, egyszerű lelkű hőst állít a középpontba, akit körbevesz szórakoztatóan gaz gonosztevőkkel, valamint kedves, szerethető és emlékezetes mellékszereplőkkel. Nála jobban senki nem használja a mesegonoszokat: amit Olivia Colman és Tom Davis művel Suvickné és Hipó úr szerepében, tökéletes iskolapéldája ennek. Igazán ripacs, kicsinyes és színpadias gonosztevők ők, de csodálatos az is, amit Keegan-Michael Key bemutat a korrupt, a sok felzabált csokoládétól egyre csak hízó rendőrfőnök szerepében, aki a végére már annyira kövér, hogy alig bír kiszállni a kocsiból.

Timothée Chalamet a Wonka című filmben (Fotó: Profimedia)

A Wonka egyik legfőbb erőssége, hogy Paul King képes hihetővé varázsolni a mesevilágát. A képeinek erős hangulata van, és a humora annyira bájosan gyermeki, hogy azzal bárkit képes öt perc alatt levenni a lábáról. Timothée Chalamet újfent bizonyítja, hogy okosan választ szerepeket. A sok független mozi után a Dűnével már kipróbálta magát a nagy hollywoodi stúdiófilmekben, de ott még sok-sok sztárral osztozott a felelősségen. A Wonka azonban már egyértelműen az ő filmje – hiszen címszereplő –, aminek sikere nagyrészt az ő vállán nyugszik. Olyan sármmal, bájjal és jó értelemben vett lazasággal játszik, hogy egészen biztos: nemcsak a lányokat képes levenni a lábáról. Az biztos, hogy ha ott állna előttem csokival, kilószámra venném tőle. A film után pedig érdemes célba venni egy jó kis kézműves csokiboltot.

A Wonka december 14-től látható a magyar mozik műsorán, de premier előtt már most is számos moziban vetítik.