Kamudíj a Barbie-nak és egy szörnyű házigazda: ilyen volt a Golden Globe-gála

A Tina Fey – Amy Poehler páros valamint Ricky Gervais után már tavaly el lehetett könyvelni egy nagy visszaesést, miután a díjátadó gálához nem igazán passzoló, erősen megosztó humorú Jerrod Carmichaelre bízták a házigazda szerepét, idén azonban sikerült rosszabbat választani.

Azt, hogy bajban van a gála, jól jelezte, hogy gyakorlatilag az utolsó pillanatban jelentették be, hogy a Fülöp-szigeteki és amerikai felmenőkkel bíró stand up komikus, Jo Koy vállalta el a hálátlan feladatot. Gyorsan meglátszott, mennyire kétségbeesett választás volt ő a Golden Globe részéről. A poénjai nagy része nem talált be, és még a jobban megírtakat is képes volt gyengén előadni.

Láthatóan megpróbálta Ricky Gervaisre venni a figurát, és beszólogatni a közönség soraiban ülő sztároknak és rendezőknek, de ami Gervaisnak (aki a legjobb stand up díját nyerte el, így még távollétében is emlékeztetni tudott rá, mennyivel jobb volt) csípőből megy, nála nagyon nyögvenyelős volt.

A nagy beszólogató

Az még működött, amikor Robert De Niro legnagyobb alakításának nevezte, hogy 80 fölött ismét apa lett („CGI?”), és azzal sem volt nagyobb baj, amikor az Oppenheimer hosszán élcelődve elmondta, hogy a tavalyi év utolsó napján kezdte el nézni a filmet, és az volt az újévi fogadalma, hogy még 2024-ben befejezi. Okozott némi derültséget a teremben, amikor megjegyezte, hogy a film legfontosabb tanulsága az volt, hogy megtudtuk: a tudósok is szoktak dugni, már ha úgy néznek ki, mint Cillian Murphy.

Annál kínosabb volt a Bradley Cooper Maestro-béli műorrát péniszhez hasonlító viccelődés, és látszólag sem a közönség, sem Kevin Costner nem vette a poént, amikor Jo Koy elmondta, hogy mennyire nagy dolog, hogy a sztár itt van a teremben, mert amúgy állandóan a teheneivel lóg a hegyek között. Igazán kellemetlen pillanatokat azonban akkor okozott, amikor feltette a kérdést:

Ezzel arra utalt, hogy Swift a szerelme miatt az utóbbi időben gyakori meccslátogató lett, de a vicc annyira nem talált be, hogy nemcsak a nevetés hiánya volt feltűnő, hanem az is, hogy az asztalánál ülő énekesnő az italából való fintorgással kísért kortyolással vette tudomásul, hogy egy gyenge poén céltáblájává vált.

Egy ponton Jo Koy már annyira kellemetlenül érezte magát a nevetések hiányától, hogy maga jegyezte meg: mindössze tíz napja volt felkészülni a bulira, a felelősséget pedig úgy próbálta másokra hárítani, hogy hozzátette: nem minden poént ő maga írt.  

Megváltoztak?

Az idei Golden Globe-gála egyik nagy kérdése az volt, vajon betartották-e a szervezők az ígéreteiket és valóban megváltoztak? A korábban sokat támadott szervezet híres volt arról, hogy a szavazóik a lelküket is eladták azért, hogy filmsztárokkal pózolhassanak, és sokszor érte őket a vád, hogy nem a legjobb alakításokat jelölik, hanem inkább a legnagyobb sztárokat próbálják magukhoz édesgetni azzal, hogy jelölik őket. Idén feltűnő volt, hogy egy új kategóriát, a szabad fordításban Legjobb sikerfilm díját is létrehoztak, hogy olyan filmeket jutalmazhassanak, amikre ömlött a közönség, de egy átlagos filmes díjátadón valószínűleg aligha rúghatna labdába.

A kategóriának köszönhetően tudták például elhívni vendégnek a szupersztár Taylor Swiftet, akinek a koncertfilmje nagy sikert aratott az ősz folyamán. Végül a díjat arra használták, hogy mindenképp adjanak valamit az év slágerfilmjének, a Barbie-nak, mert Greta Gerwigéknek e díj nélkül meg kellett volna elégednie a legjobb betétdal (Billie Eilish) szobrával. A díjat végül Margot Robbie azzal a szöveggel vette át, hogy „Köszönjük a Golden Globe-nak, hogy létrehozott egy díjat, ami a filmrajongókat ünnepli”. Magyarul: az év legsikeresebb filmje kapott egy szobrot, amire az van ráírva, hogy az év legsikeresebb filmje volt. Bravó!

Hasonlóan visszás volt az Egy zuhanás anatómiájának díjazása is a Legjobb nem angol nyelvű film kategóriájában. Láthatóan semmiképp nem akarták fontosabb díj nélkül hagyni Justine Triet Cannesban Arany Pálmát nyert – amúgy egészen szuper – munkáját, így a forgatókönyv mellett ezt a szobrot adták neki, ami csak azért problémás, mert a film nagy részében a szereplők angolul beszélnek. Ha már van egy díj a nem angol nyelvű alkotásoknak, elég problémás ezt is egy nagyrészt angolul beszélő filmalkotásnak adni…

Részeg köszönőbeszédek, hol vagytok?

Ahogy a bevezetőben már említettem, idén feltűnően siettették a gálát, sokaknak alig adva időt a köszönőbeszédre. Ezt már csak azért sem lehetett nem észrevenni, mert a színpadon állva többen is megjegyezték, hogy mindjárt lejár az idejük, ezért nagyjából csak annyira futotta tőlük, hogy felsorolták az összes nevet, akinek köszönettel tartoznak. Ez, valamint néhány technikai baki a közvetítésben sokat tett azért, hogy a show sótlanná váljon, és még szerencse, hogy még így is akadt néhány ügyesen beszúrt okos/vicces mondat, ami gondoskodott arról, hogy ne aludjunk el a tévé előtt ülve.

Bár idén a Barátnőt felveszünkért jelölt Jennifer Lawrence csak mellékszereplő volt a buliban, az egyik legviccesebb momentum mégis hozzá köthető. Amikor egy pillanatra őt mutatta a kamera a közönség soraiban, ezt kihasználta arra, hogy eltátogja a „Ha nem én nyerek, léptem” szavakat.

A díjazottak közül többen is lefagytak kissé. A Balhéért jutalmazott Steven Yeun szóba is hozta a Frozen című filmet ennek alátámasztására, Billie Eilish pedig arra hivatkozott, hogy a színpadon állva kissé zavarba jött a sok előtte ülő filmsztár láttán.

Persze voltak hűvös profik, akiket sem a szorító idő, sem a válogatott közönség (idén feltűnően kevesen maradtak távol) nem hozott zavarba. Robert Downey Jr. üdítően önironikus hangulatban saját magán és a valódi színészi teljesítményei hosszas hiányán élcelődött, az Utódlásért jutalmazott Kieran Culkin pedig poénkodva beszólt a kategóriája legesélyesebbjének tartott Pedro Pascalnak („Suck It, Pedro”), jelezve, hogy legyőzte őt.

Az Oppenheimerért díjazott Cillian Murphy teljesen összerúzsozott arccal vette át a díját, mivel a felesége a díj bejelentése után összepuszilgatta őt, a legszívhezszólóbb köszönőbeszédet pedig a Téli szünet című filmért jutalmazott Paul Giamatti mondta. A filmben a színész egy tanárt játszik, és elmondta, hogy tanárcsaládból származik, a családtagjai generációkra visszamenőleg tanárok voltak:

A díjakat átadók általában csak a kötelezőt hozták, néhány kivételtől eltekintve. Mérsékelten vicces volt a poénkodás a viccelődés arról, milyenek lennének a beszédek, ha írók helyett a stúdióvezetők írnák őket, ahogy szintén megütötte a mérsékelten vicces szintet Keri Russell és Ray Romano viccelődése Hollywood igazsághoz való viszonyáról.

Igazi telitalálatnak bizonyult, hogy elhozták a Suits sztárjait díjat átadni, akik jó poénnal utaltak arra, milyen érzés, amikor a munkádért csak sok-sok évvel a bemutatója után kapsz elismerést (a sorozat másodvirágzását éli a Netflixen). Kimondottan vicces lett Will Ferrell és Kristen Wiig zenés-komikus felvezetője, az est meglepetését azonban a zenei díjakat átadó Andra Day és Jon Batiste páros okozta, akik egyrészt természetesen viselkedtek a színpadon, másrészt piszok viccesek voltak, mindenféle megjátszás és erőltetettség nélkül.

A díjakról

Ha a Barbie-nak kitalált saját díjjal nem foglalkozunk, idén teljesen vállalható díjazások születtek, bár azt talán fel lehet róni kritikaként, hogy leginkább biztonsági játék folyt a Golden Globe részéről. A sorozatok között az Utódlást, A mackót és a Balhét árasztották el díjakkal, és maximum az okozott meglepetést, hogy e három széria mellett a többi labdába se rúghatott, miközben a közvélekedés azért legalább egy Last of Us díjban is reménykedett.

A filmek esetében az Oppenheimer a drámai, míg a Szegény párák a komédia kategóriát uralta le, és meglepetésként maximum arról beszélhetünk – bár az utóbbi hetekben már nekik állt a zászló –, hogy a színészei, Da’Vine Joy Randolph és Paul Giamatti révén a Téli szünet című szuperkedves és hangulatos karácsonyi film (nálunk február végén kerül mozikba) két díjat is hazavihetett, és még Lily Gladstone-nak is jutott egy Golden Globe a Megfojtott virágokban nyújtott teljesítményéért. Nemigen tudunk itt mibe belekötni, habár az Előző életek teljes hanyagolása kissé fájdalmas, de nem lehet mindenkinek a kedvére tenni.

Legjobb dráma

Oppenheimer

Legjobb vígjáték vagy zenés film

Szegény párák

Legjobb női mellékszereplő filmben

Da’Vine Joy Randolph (Téli szünet)

Legjobb férfi mellékszereplő filmben

Robert Downey Jr. (Oppenheimer)

Legjobb filmforgatókönyv

Justine Triet és Arthur Harari (Egy zuhanás anatómiája)

Legjobb nem angol nyelvű film

Egy zuhanás anatómiája 

Legjobb filmzene

Oppenheimer 

Legjobb betétdal

Billie Eilish: What Was I Made for (Barbie)

Legjobb filmrendező

Christopher Nolan (Oppenheimer)

Legjobb színésznő musicalben vagy vígjátékban

Emma Stone (Szegény párák)

Legjobb színész musicalben vagy vígjátékban

Paul Giamatti (Téli szünet)

Legjobb színész drámában

Cillian Murphy (Oppenheimer)

Legjobb színésznő drámában

Lily Gladstone (Megfojtott virágok)

Legjobb sikerfilm

Barbie

Legjobb női színész minisorozatban vagy tévéfilmben

Ali Wong (Balhé)

Legjobb férfi színész minisorozatban vagy tévéfilmben

Steven Yeun (Balhé)

Legjobb női mellékszereplő sorozatban

Elizabeth Debicki (A korona)

Legjobb férfi mellékszereplő sorozatban

Matthew Macfadyen (Utódlás)

Legjobb férfi szereplő zenés- vagy vígjátéksorozatban

Jeremy Allen White (A mackó)

Legjobb női szereplő zenés- vagy vígjátéksorozatban

Ayo Edebiri (A mackó)

Legjobb férfi szereplő drámasorozatban

Kieran Culkin (Utódlás)

Legjobb női szereplő drámasorozatban

Sarah Snook (Utódlás)

Legjobb minisorozat vagy tévéfilm

Balhé

Legjobb zenés- vagy vígjátéksorozat

A mackó

Legjobb drámasorozat

Utódlás

Legjobb stand up

Ricky Gervais: Armageddon

Legjobb animációs film

A fiú és a szürke gém