A filmet szoros együttműködésben csináltad a feleségeddel, ráadásul A szenvedély íze is egy olyan párról szól, akik az élet minden területén szorosan együttműködnek.
A szenvedély íze egy love story, de nem a szerelem fellángolását mutatja be, hanem azt, hogy milyen szerelemben együtt élni a másikkal. Milyen az élet egy jól működő házasságban. A filmek jellemzően konfliktusokról, nem pedig harmóniáról szólnak, én viszont harmóniát szerettem volna bemutatni. Filmesként kihívást jelent izgalmasan mesélni egy harmonikus kapcsolatról, megmutatni ennek az emberi oldalát. Természetes, hogy ennek megteremtésében a feleségem inspirált. Mindössze tizenhét éves volt, amikor találkoztunk, és azóta együtt vagyunk és közösen alkotunk.
Anh Hung Tran és felesége Nu Yen Tran a januári Bafta-gálán (fotó: Frazer Harrison/Getty Images for BAFTA)
Juliette Binoche szerint A szenvedély íze az egyik legfranciább film, amit valaha forgatott. Ez szándékos volt részedről?
Igen, azzal a határozott céllal álltam neki, hogy egy nagyon francia film legyen az eredmény. Mióta itt élek, folyamatos örömöt jelent számomra a francia kultúra felfedezése. Rá kellett jönnöm, hogy a kultúrájuk középpontjában a mértéktartás áll. A franciák sosem tolják túl a dolgokat, a maguk módján elég visszafogottak. Nézd csak meg mondjuk a zenéjüket abból a korszakból, amikor a film játszódik. Mindent kontroll alatt tartanak, és számomra ez nagyon szimpatikus. Talán azért, mert jól illeszkedik az ázsiai természetemhez. Szerintem sok a közös pont a távol-keleti és a francia kultúrákban. Például ahogy a filmben az évszakok változásáról beszélnek az nagyon japán, de közben mégis francia.
A filmed a francia konyhaművészet ünnepe. Hogyan hasonlítanád össze a francia konyhát a vietnámival?
Egy francia és egy vietnámi család étkezése nagyon távol áll egymástól. Az, hogy pálcikát használunk az evéshez, azt jelenti, hogy minden erőszak a konyhában marad. Evéskor nem használunk kést, nem vagdosunk, nem erőltetjük meg magunkat, csak élvezzük az ízeket. Nem tálalunk nagy szelet húsokat, amiket aztán fel kell vagdosni, mert eleve apróra vágva kerülnek tálalásra. A pálcikával evés egyik szépsége, hogy nem rögtön elvesszük az ételt, hanem előtte rámutatunk, hogy mit fogunk elvenni. Rámutatsz arra, amire vágysz, majd csak ezután veszed el, de finoman. A pálcikát sosem veszed a szádba, csak a rajta lévő ételt. Az asztalnál ülve ügyelsz arra, hogy a pálcikád mindig lefelé mutasson, és sosem használod arra, hogy rámutass vele másra, mert az nagyon barátságtalan gesztus.
Egy vietnámi asztalnál nem hallasz sok beszédet. Mi evéskor tényleg az ételre fókuszálunk, és ha meg is szólalunk, csak triviális dolgokról esik szó. Az izgalmas dolgokat sosem evés közben beszéljük meg. Ezzel szemben a franciák vagy akár az európaiak végigdumálják az étkezéseket, a legfontosabb témákat is megbeszélve az asztal mellett. És közben időről időre megszakítják a beszélgetést olyanokkal, hogy „Ó, ez a vörösbor fantasztikusan finom”, és akkor elkezdenek hosszan beszélgetni arról, épp milyen bort isznak.
Anh Hung Tran a film sztárjaival, Juliette Binoche-sal és Benoit Magimellel a párizsi bemutatón (fotó: Stephane Cardinale – Corbis/Corbis via Getty Images)
Mesélnél arról, milyen volt, amikor először találkoztál a francia étkezési kultúrával?
Nagyon fiatalon jártam először Franciaországban, és ez elsőre eléggé megijesztett. Voltak itt barátaim, akik meghívtak az otthonukba a családi étkezéshez. Kissé félelmetesnek találtam, ahogy falatozás közben beszélgettek kultúráról, politikáról, pletykákról és mindenféléről, egy ponton pedig a szülők megkérdezték a gyereküktől, hogy milyen könyvet olvasnak éppen. Iszonyatosan féltem attól, hogy engem is megkérdeznek majd, és akkoriban nem álltam még készen arra, hogy próbáljak okos dolgokat mondani egy ilyen szituációban. Volt akkoriban egy barátom, akinek a nagybátyját miniszternek nevezték ki. Náluk aztán rengetegen ültek az asztalnál ebédidőben, én meg ültem ott elveszve, és próbáltam kitalálni, melyik fogáshoz melyik evőeszközt kellene használnom, vagy melyik pohárból mit szabad innom.
A filmben a száz évvel ezelőtti francia konyhaművészetet mutatod be. Ezzel hogyan ismerkedtél meg?
Rengeteget egyeztettem egy történésszel, akinek ez a szakterülete, hogy amit látunk autentikus legyen, és természetesen volt egy ragyogó séf, Pierre Gagnaire a forgatáson, aki segített mindezt megvalósítani. Valójában a filmem nem az ételekről, hanem az ételhez való viszonyunkról szól, ezt szerettem volna bemutatni, és erre akár a kínai, a japán vagy az olasz konyha is alkalmas lett volna.
Jelenet A szenvedély íze című filmből (forrás: Cirko Film)
A kameramozgás a filmben már-már táncra emlékeztet, olyan könnyed eleganciával járja körbe a konyhát. Nehéz volt ezt a látványvilágot megtervezni?
Igen, mert szembe ment azzal, ahogyan általában dolgozni szoktam. Én nem szoktam tervezni, hagyom, hogy a jelenetek ott és aznap szülessenek meg a kamera előtt, de ennél a filmnél ezt nem engedhettem meg magamnak. Dodin és Eugénie közös főzésével a köztük lévő harmóniát akartam bemutatni úgy, mintha ez egy gyönyörű balettelőadás volna, ehhez azonban alapos koreográfiára volt szükség, ebben az esetben nem lehetett rögtönözni.
Mit gondolsz, miért szeretik az emberek nézni, ahogy mások főznek?
Mert van abban valami spirituális, ahogy a két kezünkkel teremtünk valamit, különösen a mai digitális világban. Nekem is szükségem van rá, ugyanis a filmkészítés sem jár igazi kézzel fogható eredménnyel. Rendben, a végén kapok a kezembe egy DVD-lemezt, de ez nagyon csúnya, nem ezért csinál filmet az ember. Ezért is szoktam két film között kerámiával foglalkozni. Készítettem is a kerámiáimnak egy saját Instagram-oldalt, ha érdekel, keress rá.
A szenvedély íze már látható a magyar mozik műsorán.
