A La Cocina új színt jelent az éttermi konyhán játszódó filmek között. Persze ezt senki ne vegye szó szerint, ugyanis a La Cocina végig fekete-fehér, miközben mégis az egyik legszínesebb film, amit az utóbbi időben láttam. A konyhával és a főzéssel kapcsolatos filmeket szokás összekötni az élet élvezetével és a hedonizmussal: nem csoda, ha ezekben a filmekben az érzékiség és a szerelem általában komoly szerepet kap. Bizonyos szempontból a La Cocina sem kivétel e szabály alól, más szempontból mégis radikálisan más, mint bármely más éttermi/főzős mozi, amit valaha láthattunk.
Raúl Briones és Rooney Mara (Forrás: Berlinale)
Szerelem és gályázás
A hasonlóság abból adódik, hogy a három főszereplő közül kettő, Pedro és Julia egy szerelmespárt alkot. Mindketten egy nagybani turistaetető helyen dolgoznak New Yorkban, a Times Square közelében: Julia (Rooney Mara ragyogóan finom alakítást nyújt még úgy is, hogy a karaktere motivációi sokáig homályban maradnak) pincérnő a Grillben, míg a tesztoszterontúladagolásban szenvedő Pedro (Raúl Brionest nyugodtan nevezhetjük bespeedezett Petőfinek) a konyhán gályázik és a nagy pofájával szórakoztatja/idegesíti a nagyrészt illegális bevándorlókból álló kollégáit. Ők ketten félig titokban alkotnak szerelmespárt, csakhogy Julia amerikai, Pedro pedig mexikói, és bár Julia várandós Pedrótól, nem igazán érzi úgy, hogy készen állna a gyerekvállalásra.
Ahogy a legtöbb éttermi/főzős filmben, a szerelem itt is fontos szerepet kap, de azért nem úgy, ahogy megszokhattuk. A főzés pedig itt tényleg csak a hátterét adja a történéseknek. Az, hogy a film egyetlen másodpercre sem fordul át kajapornóba, részben a fekete-fehér képi világnak is köszönhető: a kajákból kivett színek gondoskodnak arról, hogy ne azokra figyeljünk, még véletlenül se találjuk őket olyan ínycsiklandónak. A Grill amúgy sem egy fine dining étterem, gyorsan összecsapott tucatételekkel etetik a turistákat.
Egyetlenegyszer láthatjuk az étel készítését ínycsiklandónak: amikor Pedro szendvicset készít a szerelmének. Pontosan azért, mert ez tényleg szeretettel készül.
A Grillben nem azért dolgoznak az emberek, mert imádnak főzni, hanem azért, mert papírok nélkül csak az ilyen és ehhez hasonló helyeken tudnak elhelyezkedni Amerikában. A főzés és a felszolgálás itt nem élvezet, csak egy eszköz a boldoguláshoz és a túléléshez. Merő gályázás az egész.
A La Cocina posztere (Forrás: Wikipedia)
A táncoló kamera esete a Cherry Coke-kal
A Grillt a film elején először a Mexikóból érkező, angolul nem beszélő harmadik főszereplő, Estela (Anna Díaz) szemén át látjuk, és a látvány már elsőre sem idilli. Az étterem elé ledobált szemeteszsákok alatt éhes patkányok lakmározzák a maradékot, és a hely olyan hatalmas és annyian dolgoznak ott, hogy igazából elsőre inkább emlékeztet egy gyárra, mint étteremre. A mexikói rendező, Alonso Ruizpalacios (akinek a zseniális Zsarufilm című mozija fent van a Netflixen) részben saját fiatalkori élményei alapján dolgozott, amikor ő is bekerült egy londoni étterem konyhájára, részben pedig Arnold Wesker angol drámaíró 1957-es híres színdarabját, A konyhát dolgozta fel meglehetősen szabadon.
A fenti szerelmi szálon és az új dolgozó, Estela első napjának alakulásán kívül a film további közel húsz szereplőt mutat be és zsonglőrködik velük, a kamera pedig a legnagyobb természetességgel vegyül el köztük a konyhai forgatagban. Az étterem épületét csak pillanatokra hagyjuk el, akkor is jobbára csak a mellette lévő sikátorba nézhetünk be egy hosszú cigarettaszünet erejéig.
A külvilág egyáltalán nem hiányzik, hiszen odabent amúgy is rendkívül sűrű az élet, igazi kis mikrotársadalom ez, ahol a szereplők közti kapcsolatok és konfliktusok ábrázolása miatt a film első látásra soknak tűnő 139 perces játékideje villámgyorsan lepörög.
Az éttermi káosz megjelenítése természetesen elképesztő koreográfiát kívánt. Juan Pablo Ramírez kamerája láthatatlanul vegyül el a konyha dolgozói között, olyan finoman kerülgeti a pincérnőket, mintha csak táncolna velük, ráadásul mindezt gyakran hosszú perceken át tartó, vágatlan snittekben teszi. Formai bravúr ez, különösen abban a jelenetben, amikor odalent az üdítőautomata elromlása után az egész konyha Cherry Coke-ban úszik, a káosz pedig egészen elképesztő méreteket ölt.
A La Cocina szereplői és alkotói a Berlinale sajtótájékoztatója előtt (forrás: Getty Images)
Forradalom a konyhában
A La Cocina óda a konyhák láthatatlan dolgozóihoz, akik a nyugati államokban gyakran messzi országokból jönnek, és papírok nélkül, illegálisan dolgoznak. New Yorkba az amerikai álom miatt érkeznek, ám helyette egész nap és egész héten robotolhatnak egy ablaktalan konyhában, elrejtve őket azok elől, akik az általuk készített ételeket fogyasztják. Mivel többnyire minimálbérért, vagy még annál is kevesebbért dolgoznak, egyről a kettőre jutniuk szinte képtelenség, miközben csúnyán kihasználják őket.
A hely tulajdonosa, Rashid (Oded Fehr) ugyan szóban olykor szimpatizál velük, és úgy tesz, mintha értékelné őket, valójában azt hiszi, hogy még ő tesz nekik szívességet az alkalmazásukkal. Hogy mennyire semmibe veszi őket, jól jelzi, hogy amikor a leltárban egy 800 dolláros (nagyjából 280 ezer forintos) hiány mutatkozik, képes az összes dolgozóját gyanúsítottként kezelni és kihallgatni, még azokat is, akiknek esélyük sem volt hozzáférni a pénztárhoz. És gond nélkül fenyegeti őket a rendőrség kihívásával, miközben jól tudja, hogy az esetükben ez egyenes utat jelent a kitoloncoláshoz.
A film folyamatosan fokozza a feszültséget, a tempót csak egyetlen, hosszúra nyúló nagymonológ erejéig csavarja vissza, és tényleg olyan az egész, mintha egy akciófilmet néznénk, amiben a végső, nagy robbanás felé tartunk. A feszültség egy idő után már nem tartható kordában, és egy egyszerre komikus és drámai, kaotikusan gyönyörű nagyjelenetben csúcsosodik ki, amikor Pedro megelégeli az egész napos – egyébként általa is generált – stresszt és reménytelenséget, és kicsiben ugyan, de forradalmat csinál a konyhában. Ezzel pedig a La Cocina beáll azon filmek sorába, melyek bemutatják, hogy hová vezet, ha az egyik réteg végtelenül gazdagodik a többieken élősködve, miközben még az álmaiktól is megfosztja őket. Ilyen szempontból a film olyan mozik párdarabja, mint az Élősködők, a Joker vagy az Új világrend, csak sokkal realistább és földhözragadtabb azoknál. Csúcs moziélmény egy mexikói mozimágustól. Az Alonso Ruizpalacios nevet pedig jól jegyezzük meg.
