Nem tudom, hogy én vagyok- e az egyetlen, aki ilyesmiken gondolkozik, miközben a városban sétál, de előszeretettel merengek arról (az utca emberének nagy örömére, aki kénytelen kikerülni), hogy milyen épületek álltak Budapesten egykor, milyen emberek lakhattak ott, milyen volt az egész miliője. Így találkoztam Ungár Margit, az első magyar ügyvédnő történetével, akinek a Szent István körúton van kihelyezve emléktáblája, vagy Pilisy Rózával is, aki az egyik leghíresebb magyar kurtizánként híresült el, miközben egy rendkívül intelligens nő volt, aki szenvedélyesen szerette a művészetet. Nem mellesleg pedig a Károlyi-kert mellett, a Magyar utca 20-ban volt otthona.
Nemrég megismerkedtem a Szent István Bazilika elődjének történetével is, a hatalmas területen ugyanis korábban egy aréna állt, ahol véres állatviadalokat tartottak.
Hetz-Theater, avagy heccszínház
Az állatviadalok története egészen hosszú múltra tekint vissza, hiszen az ókorban is a szórakozás egyik kedvelt formájának számított, de népszerűségéből még a 18. századra sem veszített a barbár szokás. Sőt, a spanyol örökösödési háború után – az 1700-as évek eleje – még inkább felvirágzott, és a bikaviadalok ihletésére Bécsben megépítették az első Hetz-Theatert.
A német hetze szó hajtóvadászatot jelentett, amikor a vadat kutyákkal riasztották és üldözték, innen jött a „frappáns” elnevezés is, amit a magyarok is átvettek, amikor az 1780-as években megépítették az első heccszínházat. Budapest kifinomultnak gondolt lakói éltek-haltak a véres mulatságért, ahol medvéket, kutyákat, farkasokat, szarvasokat, ökröket és bikákat engedtek neki a heccmesternek – mint a bikaviadalokon –, de a vidéki emberek nem nézték jó szemmel a színház működését. Ők sokkal többre becsülték az állatokat ennél.
Fotó: Wikipedia
Cirkuszt a népnek
Schmallögger József, illetve Lehner Tóbiás színházi vállalkozók voltak az elsők, akik heccaréna építésbe kezdtek a Deák téren. Egy cirkuszhoz hasonló, sokszögű épületet kell elképzelni fából, ahol két méter magas deszkapalánkkal övezett porondot állítottak, innen emelkedett lépcsőzetesen a nézőtér. Az előadások hihetetlenül népszerűek voltak, hétvégén szinte folyamatos telt házzal működtek, és a többi színházi előadás kezdett perifériára szorulni.
Tuschl Sebestyén a pesti színház akkori bérlője – és egyébként az éjszakai élet egyik minden hájjal megkent figurája –, igencsak nehezményezte a történeteket, ezért elintézte, hogy Schmallögger–Lehner páros elveszítse az engedélyét, és ő legyen az egyetlen, aki heccszínházat üzemeltethet. Mondjuk mentségére szóljon, hogy legalább kártalanította őket, megvásárolta az állataikat és a felszerelésük nagy részét, de ez csak azután történt meg, hogy Lehner jogi útra terelte a történteket.
Az éhezők viadala ehhez képest lányregény
Tuschlnak nagy tervei voltak az üzemeltetési engedéllyel, épp ezért nem a korábbi helyszínt vette be, hanem új – jobb – heccszínház építésébe kezdett 1786-ban, és inspirációnak az ókori arénákat használta. Az amfiteátrumot a mai Szent István Bazilika területén húzta fel, és ez már kétezer ember befogadására volt alkalmas – sőt, páholyokat is helyeztek el benne –, de sok esetben még ez sem volt elég a tömeg befogadására. Hogy mennyien szorultak be az épületbe, és mennyire sokrétű volt a közönség, az kiderül Keresztesi József, az érmellékiek királyi követének naplójából, aki ezt írta: „elmentünk a heczbe, vagy a vadállatok veszekedésének szemlélésére, [és]… az összetódult sokaság között [némelyek] hozzám közel furván magokat, egy azok közül a zsebemben lévő szép és drága órámat… a lánczán függő arany jegygyürümmel együtt… álnokul ellopta a nagy tolongásban.”
Egy fennmaradt leltári jegyzékből pedig az is kiderül, hogy milyen állatok képviseltették magukat a porondon: „2 nagy verekedő és ragadozó medve, 2 kis verekedő és ragadozó medve, 1 ragadozó medve, 1 erdélyi hecc medve, 1 verekedő és táncoló medve, 4 ragadozó farkas, 2 hecc farkas, 1 nagy erdei szarvas, 1 dán szarvas, 3 ló, 1 szamár, 1 fekete extra tűzkutya, 9 medvefogó kutya, 4 bikafogó kutya, 2 farkasfogó kutya, 7 disznó- és ökörfogó kutya, 4 közönséges csaholó kutya.”
Fotó: Wikipedia
Összesen 43 állatot vett át Tuschl az elődeitől, a lovakat és szamarakat csak teherhordozónak használták. Azt, hogy szegény állatoknak mit kellett kiállniuk, arról a hazánkon átutazó német Lebprecht írt kendőzetlen őszinteséggel:
„Nem hízelgő a pesti és budai lakosokra az, amit mondok, de ez az igazság: ezt a kegyetlen és szívet durvító színjátékot szorgalmasan látogatják. Vasárnapokon véget nem ér… a kocsik, lovasok áradata… Mindenki arra-felé igyekszik, minden rendű és rangú ember; gyenge nőszemélyek, akik elájulnak ölebük egyetlen vakkantásától, rosszul lesznek egy nyomorék koldus láttára: …hidegvérrel nézik végig, hogyan tépik szét vérszomjas ebek szegény bikának és ökörnek a fülét, hogyan marcangolja szét a medve… a védetlen, gyönge bárányt, és tapsolnak, sőt hahotáznak a szerencsétlen, elgyötört állatok fájdalomkiváltotta üvöltésén.”
Persze nemcsak az állatokra jelentett veszélyt a hely, heccmester is vesztette életét a színpadon, amikor nem tudott elég gyorsan kitérni a feldühödött ökör elől… Utólag cáfolták a halálhírt, állítólag csak súlyosan megsebesült, de sosem derült ki az igazság.
A végnapok
Úgy tűnhet, hogy a heccszínház támogatói sokan voltak, ám valójában rengeteg ellenzője is akadt. A korabeli sajtóban például élesen kritizálták a műsort. Egy 1791 őszén keltezett írásban arra kérték az Országgyűlést, hogy töröljék a viadalokat, a Magyar Hírmondó 1796-os évfolyamában állatkínzást emlegettek, teljesen jogosan. Végül, miután a bécsi Hetz-Theater leégett 1796-ban, a városi tanács úgy gondolta, hogy most jött el az idő a bontásra: tűzveszélyesnek állapították az épületet, és az utolsó szögig visszabontották. A heccszínház 1796-ban végleg megszűnt.
Fotó: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára/Klösz György
Később, 1817-ben plébániatemplomot építettek a helyére – ez volt a lipótvárosi plébánia –, ez azonban nem sokáig állt itt, a ma ismert bazilikát 1846-ban kezdték építeni. Valójában szentimentális okok miatt húzták fel, az 1838-as nagy árvíz idején sokan találtak itt menedéket földrajzi elhelyezkedése miatt, és a túlélők kezdtek adományozásba, hogy megmenekülésük helyszínére templomot építsenek. A bazilikát 1905. november 9-én szentelték fel, a zárókő elhelyezésére pedig az uralkodó jelenlétében került sor 1906. december 8-án.
