Az 1932-ben alapított és még ma is létező brit Sight and Sound filmmagazin 1952 óta tízévente összeállítja a világ száz legjobb filmjének listáját. Nem csak úgy a hasukra ütve, hanem igazán komoly munkát beletéve. Idén minden eddiginél több, 1639 filmkritikus, akadémikus és filmfesztivál-szervező top 10-es szavazatát gyűjtötték be, és egyáltalán nem csak angol nyelvterületről. Erre bizonyíték, hogy például e sorok szerzője is szavazhatott.
A 2012-es szavazáson Hitchcock Szédülése vitte a pálmát, előtte pedig öt évtizeden át Orson Welles rendezése, az Aranypolgár volt a győztes. Ezért is ragadt rá oly sokáig a világ legjobb filmje titulus.
Magyarországon mosogat Jeanne Dielman
Hogy miért írok most egy olyan szavazásról, melynek eredménye másfél évvel ezelőtt látott napvilágot? Azért, mert a 30 éves Cirkó mozi úgy döntött, hogy a jubileumát azzal ünnepli, hogy sok más program mellett elkezdi vetíteni a Sight & Sound szavazásán 2022-ben diadalmaskodó Jeanne Dielman, 1080 Brüsszel, Kereskedő utca 23.-at, egy filmet, amit a kora ellenére még nem láthatott korábban legális formában a hazai közönség. Itt volt az ideje, hogy a világ legjobb filmje a magyar mozikban is fusson egy kört.
Bár tudom, hogy a torrent és a nemzetközi streaming korában már nincs olyan, hogy beszerezhetetlen film, a Jeanne Dielmannak (mindenkitől elnézést, de mostantól ezt a rövidített címverziót használom) egyszerűen kell a mozivászon. Ez a film ugyanis sok szempontból ellene megy mindannak, amit egy filmélménytől várunk.
Jeanne Dielman, 1080 Brüsszel, Kereskedő utca 23
Ahogy azt a film első hazai, zártkörű vetítésén bevezetőt tartó Gyenge Zsolt filmkritikus elmondta, a Jeanne Dielman olyan jelenetek gyűjteménye, melyeket más filmekből simán ki szoktak vágni. Azonban itt ez a sok, máshol kivágásra ítélt jelenet mégis összegyúródik egy nagy egésszé, és ha a néző képes megadni neki a türelmet és figyelmet, igazi élmény lesz a jutalma. A Jeanne Dielman ugyanis a mindennapok rutincselekedeteiből képes valódi drámát gyúrni.
Ha a Psycho megváltoztatta azt, ahogy a zuhanyzásra gondolunk, akkor Chantal Akerman filmjének megtekintése után a krumplihámozás, a cipőpucolás és a fasírozott gyúrása kaphat új jelentést.
Lassan, nagyon lassan
A film szánt szándékkal, mégsem öncélúan teszi próbára a nézők türelmét. Semmi baj nincs azzal, ha valaki fél-, egy- vagy másfél óra után kiviharzik a moziteremből, netán bealszik a székében, ugyanis a Jeanne Dielman befogadásához az kell, hogy teljesen ki tudjunk kapcsolni és át tudjuk adni magunkat annak, amit látunk.
Ez a film nem szórakoztatni akar, nem azért készült, hogy kellemes kikapcsolódást nyújtson.
Egyfajta meditatív állapot, a megfigyelés élvezete szükséges ahhoz, hogy az ember be tudja fogadni a Jeanne Dielmant, és képes legyen meglátni a szépségét, és erre a legtöbb ember nem képes bármikor.
Jeanne Dielman, 1080 Brüsszel, Kereskedő utca 23
A film a slow cinema egyik kiemelkedő alkotása. Ebbe a kategóriába azokat a filmeket soroljuk, melyek mellőzik a hagyományos történetmesélést, nincs, vagy csak nagyon minimális a sztorijuk. Hosszú felvételekben, minimalista módon mesélnek és a legfőbb eszközük, hogy a nézőt megfigyelővé teszik. A Jeanne Dielmanban például nincsenek kameramozgások, nincsenek közelik, nincs filmzene (zenét akkor hallhatunk, amikor Jeanne bekapcsolja otthon a rádiót), a „cselekmény” pedig nagyrészt a brüsszeli lakásban bontakozik ki, illetve a kamera a környező utcákra is kimerészkedik néha, amikor Jeanne bevásárolni megy.
Ezt az eseménytelenséget odahaza a laptop vagy a tévé képernyőjét nézve szinte lehetetlen kibírni: ehhez tényleg nagy mozivászon, a moziterem csendje és sötétsége kell, valamint a tudat, hogy sok más nézővel unatkozunk együtt.
Mert az együtt unatkozás is közösségi élmény. És mint kiderült, művészet születhet belőle.
A nő, aki soha nem áll le
Jeanne (az egyáltalán nem hétköznapi háziasszonyos, inkább dívás külsejű Delphine Seyrig alakításában) tesz-vesz a lakásában. Megágyaz, mosogat, megfürdik a kádban, vacsorát készít és mellékesen délutánonként meglátogatja egy férfi – napjában változik, hogy kicsoda -, akivel lefekszik. Pénzért. Jeanne sok évvel ezelőtt megözvegyült, és bár nem egyedül él – a kis brüsszeli lakását megosztja a kamasz fiával – , mégis elképesztően magányos. Hogy a fia és ő semmiben ne szenvedjenek hiányt, örömlányként szerez pénzt, de ezt is csak visszafogottan, szigorú rend szerint. Napjában csak egy kuncsaft, kizárólag abban az időszakban, amikor a nagy fia biztosan iskolában van. És ezt senki sem tudhatja meg.
Jeanne Dielman, 1080 Brüsszel, Kereskedő utca 23[sc_cts_position slug="roadblock030" clear="1"]
Jeanne nem beszél sokat magáról, minden, amit megtudunk róla apró, elejtett információmorzsákból áll össze. Egy fia kérdésére adott válasz, egy nővére által írt, hangosan felolvasott levél, egy beszélgetés a szomszédasszonnyal. Bár az özvegynek hagyományos értelemben vett munkahelye nincsen, egy percre sem képes leállni. Egyfolytában tesz-vesz, húst paníroz, kávét főz, babára vigyáz, ruhát javít, elrohan a boltba, cipőt pucol, levest főz, mosogat, megágyaz a fia után, megágyaz a szex után és amikor nagy ritkán lenne az életében egy-egy üres pillanat, amikor lepihenhet, akkor elkezd kötögetni. A lényeg, hogy mindig csináljon valamit. Talán fél leállni. Szándékosan terheli magát, hogy ne legyen ideje gondolkodni. Amikor a filmben először áll meg hosszabban, akkor látjuk csak, hogy itt valami komoly baj van.
A mindennapi rutinok
Jeanne napi rutintevékenységei szigorú rend szerint zajlanak. Az őt alakító Delphine Seyrig olyan határozott, rutinos mozdulatokkal tisztít kádat vagy csukja össze az ágyat, mint aki már ezerszer csinálta ezt, és mindig pontosan ugyanúgy. A film pedig nem spórol az idővel.
Ha a Jeanne Dielmanban levest esznek, az evést az első kanáltól az utolsóig végignézzük, méghozzá vágás nélkül. Ha krumplit pucolnak, a teljes folyamatot végigkövethetjük, a konyhai köpenyében tányérokat és edényeket mosogató Jeanne-t pedig olyan sokszor és olyan sokáig láthatjuk, hogy egy idő után már óhatatlanul a csempék mintáit tanulmányozzuk a háttérben, netán elgondolkodunk azon, hogy a kis konyhai köpenye elég csinos ruhadarab ahhoz, hogy akár még ma is árusíthatnák.
Nem véletlen, hogy a film három nap eseményeit mutatja be. Az első két nap még arról szól, hogy megismerjük Jeanne rutinok szerint zajló életét. Ez a szakasz nemcsak azért fontos, hogy közelebb hozza a nézőhöz a címszereplőt, hanem azért is, hogy lássuk: gyakorlatilag a rutinjai örökös ismétlésével tartja egyben az életét. Ahogy egy beszélgetés során mintegy mellékesen megjegyzi: a kamasz fia köré épített élete, a róla történő gondoskodás nélkül nem tudja, mi lenne vele.
A rutinok megismerése azért fontos, hogy aztán felismerjük, milyen az, amikor Jeanne eltér tőlük. A mindig gondosan lezárt pénzes porcelánedény egyszer csak nyitva marad. A máskor gondosan főzött vacsora odaég. A jó előre kiporciózott, termoszban lévő kávé megromlik. A mindig gondosan megcsinált frizura egyszer csak kócossá válik. A megállíthatatlannak tűnő Jeanne pedig egyszer csak megáll. Először csak egy rövidebb időre egy kávézóban. Majd valamivel hosszabb időre a konyhában, később pedig a nappalijában ül. Nem csinál semmit, csak néz hosszan maga elé.
Nem tudjuk, hogy mi, de érezzük, hogy valami baj van. Jeanne elmerül a gondolataiban. Hirtelen rászakad az a magány, ami ellen annyi formában próbál tenni. És ekkor – a korábbiak alapján elég váratlanul – érkezik a film egyetlen igazi, filmbe illő történése, amit vétek lenne elspoilerezni. Majd megint néma csend: Jeanne visszasüpped a magányába.
Társadalomkritika a konyhából
Egészen hihetetlen, hogy Chantal Akerman rendező mindössze 24 éves volt, amikor megrendezte a Jeanne Dielmant. Jeanne alakjához a saját holokauszt-túlélő édesanyja szolgáltatta a mintát, érződik is az a csendes szeretet és megértés, ahogy a karakter felé fordul. Jeanne egy olyan korszak szülöttje, amikor luxus volt szerelemből házasodni. Azért kellett férjhez menni, mert ezt diktálta az anyagi szükség. Mert egy egyedülálló nő a szerény fizetéséből nem tudta eltartani magát. A II. világháború után feldúlt Európa sokszor inkább a túlélésről szólt a boldogság keresése helyett.
De mi történik velünk akkor, ha a saját szükségleteinket, vágyainkat és boldogságunkat mindig a háttérbe szorítjuk? Meddig lehet ezt bírni? És mi lesz, ha hirtelen elszakad a cérna?
A Jeanne Dielmant a filmtörténet az egyik legfontosabb feminista filmként tartja számon. A női nézőpont, a női szemszög végig érvényesül, ráadásul a filmet néhány kivételtől eltekintve egy kizárólag nőkből álló stáb készítette. Nemcsak a női önfeláldozást és a nők, mint a család egyben tartó ereje témakört járja alaposan körbe, hanem azt is elemi erővel mutatja be, hogy a házimunka igenis valódi munkának számít. Elég csak Jeanne mindennapi erőfeszítéseit nézni, és már attól elfáradunk.
Nem szájbarágósan, de mégis rávilágít, hogy egy férfiközpontú társadalomban egy gyermekét egyedül nevelő nő csak úgy képes anyagi értelemben tisztes életet biztosítani magának és a gyerekének, ha valamilyen formában odaadja magát egy vagy több férfinek. A társadalom kiszolgáltatottá teszi a nőket a férfiakkal szemben.
Jeanne Dielman, 1080 Brüsszel, Kereskedő utca 23
A világ legjobb filmje?
A végére marad a legfontosabb kérdés: valóban a Jeanne Dielman a világ legjobb filmje? Természetesen nem az. Igazából már maga a fogalom is marhaság.
Nyilván nem létezik olyan, hogy a világ legjobb filmje, hiszen hogyan lehetne összehasonlítani például egy gyermekeknek szóló animációt egy világháborús drámával vagy egy szerelmi történetet egy vérben tocsogó horrorral?
Akkor viszont miért készülnek olyan listák, mint amit a Sight & Sound is készített? Elsősorban azért, hogy felhívják a világ figyelmét fontos, kiemelkedő minőségű filmekre. Ajánlatot tegyenek azoknak, akiket érdekel a filmtörténet és annak egyre gazdagabb kincsesládája. Az értékeléssel értéket akarnak teremteni.
A lista megjelenésekor a Sight & Soundot az a vád érte, hogy pusztán politikai megfontolásokból került a lista élére a Jeanne Dielman. Ez egyrészt marhaság, ugyanis a lap készítői csak összesítik a szavazatokat, de semmilyen ráhatásuk nincs a szavazókra, másrészt abból a szempontból mégis lehet némi igazsága, hogy az elmúlt évek során a filmipar és filmművészet fontos témája volt a női hangok felemelése, és az, hogy a női nézőpont is ugyanolyan erővel jelenhessen meg a filmekben, mint a férfi.
Amikor egy téma hosszú ideig a közbeszéd része, az hatással lehet a szavazók döntésére. Ettől függetlenül nem értem, miért lenne baj, ha a lap a listával ráirányította a világ figyelmét egy fontos, formanyelvében és üzenetében izgalmas és aktuális filmre, amiről annyi év után végre beszélni kezdett a világ. Jobb lett volna, ha az Aranypolgár megnyeri hatodjára is? Aligha.
Biztos vagyok benne, hogy a Jeanne Dielman, 1080 Brüsszel, Kereskedő utca 23.-at nézve nagyon kevés olyan néző lesz, aki azt fogja mondani, hogy ez az új kedvenc filmje. Viszont abban is biztos vagyok, hogy akik végignézik, azokban örökre nyomot hagy. Erre pedig tényleg csak egy nagyon-nagyon jó film képes.
A Jeanne Dielman, 1080 Brüsszel, Kereskedő utca 23. a 30 éves Cirkó mozinak köszönhetően lesz látható a mozikban ősztől, de a terv szerint már a nyár folyamán is szerveznek belőle premier előtti vetítéseket.
