Jelenleg közel kétszáz ország létezik a bolygónkon, ezek közül pedig negyvenhárom számít monarchiának. Európában a számuk az I. világháború után radikálisan csökkent, de továbbra is találunk tizenkét, a monarchia államforma valamelyik típusába sorolható államot az öreg kontinensen. A megmaradt monarchiák egy részében is jelentősen csökkent a királyi/hercegi családok hatalma. A világ leghíresebb monarchiájában, az Egyesült Királyságban a királyi család például már nem tényleges irányítója az államhatalomnak, inkább csak afféle soft power. Elsősorban protokolláris szereppel bír, emellett a nemzeti büszkeség és egység építésében bizonyul hasznosnak.
Azonban sok százévnyi lét királyok, királynék, hercegek, hercegnék, grófok és grófnék árnyékában nálunk sem múlik el nyomtalanul. Az uralkodók és főnemesek nemcsak a történelemkönyveink lapjain vannak jelen. Kijelenthetjük: sokan ma nosztalgiával tekintenek rájuk. És ez sok mindennek nevezhető, de jó hírnek biztosan nem.
Egyszerű, de nagyszerű?
Kétségtelen, hogy a monarchiáknak megvannak a maguk szépségei: például az egyszerűségük. Adott, hogy ki irányítja az országot, adott, hogy ki következik utána a sorban, és ha nem következik be valamilyen váratlan esemény (gyermektelenség, hirtelen haláleset, merénylet…), az élet mondjuk egy királyságban viszonylag eseménytelenül tud telni. Nem kell végig néznünk az egyre terhesebbé váló választási kampányidőszak toxikus plakátjait és Facebook-videóit, és nem akarnak meggyőzni minket lépten-nyomon arról, miért XY párt lenne a legjobb választás az ország vezetésére.
Ezt a terhet leveszi a vállunkról a mindenkori uralkodó, hiszen ő és a főnemesei irányítják az országot, és döntik el, kinek adnak hatalmat és kiktől veszik el azt. Nekünk, a pórnépnek nincs más dolgunk, mint hinni abban, hogy a koronás fő és tanácsadói a trónteremben tudják, mit csinálnak, és ha ez így van, talán egy kicsit jobb lehet az életünk. Ha idővel nagyon rosszul mennek a dolgok, talán még mindig tehetjük azt, amit a franciák 1789-ben.
Ebéd a WIndsor Kastélyban: II. Erzsébet, Fülöp herceg és a gyerekek Anna hercegnő és Károly herceg, 1969. (Fotó: Hulton Archive/Getty Images)
Az élet a királyok és uralkodók árnyékában leveszi a vállunkról a döntés felelősségét, és azt üzeni: minden előre meg van írva, minden előre eldöntetett. Vannak nálunk okosabb, felelősebb személyek, akik majd meghozzák a fontosabb döntéseket, hiszen ők erre születtek, és az ezzel járó nagy felelősség miatt megérdemlik, hogy különb életet éljenek nálunk.
Ez egy nagyon egyszerűen magyarázható világkép, ami azt üzeni, hogy foglalkozzunk csak a saját dolgunkkal, ne üssük bele az orrunkat a nagyok dolgába. Ők majd intézik, amit intézni kell, és higgyük el, a végén mindenkinek jobb lesz. És mi örömmel hiszünk nekik.
Ezt egy életen át kell játszani
Királynak vagy királynőnek, hercegnek vagy hercegnőnek lenni azért vonzó gondolat, mert egy életre szól. Nem kell négyévente választáson megküzdeni érte, és még csak eredmények felmutatása sem szükséges ahhoz, hogy valaki trónra léphessen: elég csak a megfelelő családba születni a megfelelő időben. Csakhogy mi arra a garancia, hogy mindig a megfelelő emberek születnek a megfelelő családba a megfelelő időben? Az égadta világon semmi.
A királyság eszménye nemcsak az egyszerű emberek gondolatait mozgatja meg, hanem a köztársaságok vezető politikusainak fejébe is szöget verhet. Számos – egykor vagy ma is – demokratikus köztársaságban vezettek be hatalmi korlátokat pont azért, hogy egy miniszterelnök vagy elnök ne nyerhessen királyokéhoz hasonló örök hatalmat. Az Egyesült Államokban ezt az ellensúlyt az alkotmány azon rendelkezése képezi, ami szerint egy elnök maximum két cikluson át maradhat hatalomban. Ennek ellenére a második elnöki ciklusára készülő (vagy ebben reménykedő) Donald Trump már abba a hitbe akarja ringatni a híveit, hogy egy harmadik ciklusra is bejelentkezne.
Vagy ott van Oroszország elnöke, Vlagyimir Putyin, aki az évek során addig változtatta a saját képére törvényeket, hogy az élete végéig elnök maradhasson, és bár még nem nevezte ki magát cárrá, világosan látszik, hogy az orosz cárok követőjeként tekint önmagára.
III. Károly brit királyt és Kamilla királynét üdvözlő tömeg (Fotók: Getty Images)
De nemcsak a sokáig hatalmon maradni szándékozó politikusok számára vonzó alternatíva a monarchikus berendezkedés, hanem egykori nemeseink leszármazottai is kellő nosztalgiát éreznek iránta. Szerencsére sokan akadnak köztük, akik csupán érdekes életrajzi adalékként tekintenek arra, hogy milyen nemesi család sarjai. Azonban bőven találunk köztük olyanokat, akik kimondottan szeretik hangsúlyozni a kékvérű származásukat, azt sugallva, mintha ettől ők különbek, többre hivatottak lennének azon honfitársaiknál, akik velük ellentétben egyetlen grófot sem tudnak felmutatni a családfájukban.
Popkultúra és egy életen át tartó szappanopera
A királyok, királynők, hercegek és hercegnők körül kialakuló nosztalgia fő terepét a bulvár és a szórakoztatóipar jelenti. A brit királyi család élete gyakorlatilag egy olyan szappanoperává vált, amit egy életen át nézünk. Garantálható, hogy mindig lesznek történések, sosem fullad unalomba, hiszen egy ilyen népes famíliában biztos, hogy időről időre lesz
- válás,
- megcsalás,
- házasság,
- születés,
- temetés,
- botrány,
- ünnepség
- és még ezernyi más esemény.
Ezek elvileg semmilyen módon nem érintik az életünket, mégis olyan szorosan követjük őket, hogy
gyakran még a tágabb családunk történéseiről sem tudunk annyit, mint a brit királyi család épp aktuális eseményeiről.
Nézzük az irigylésre méltó életüket, ahogy pompás paloták hatalmas termeiben és csodás parkjaiban járnak-kelnek, mindig szuperelegánsak, a világ összes híressége örömmel találkozik velük, állandóan utaznak a világ körül, mosolyok tengerében fürdenek, bejárásuk van az összes menő helyre…
És mit kellett ezért cserébe tenniük? Jó helyre kellett születniük. Esetleg a megfelelő emberrel összeházasodniuk. Lássuk be, ez igazán vonzó alternatíva. Csakhogy nem könnyű utánuk csinálni. Vagy ha nem jó helyre születtél, akkor nem is lehet.
A brit királyi család az angol magazinok címlapján (Fotó: Matt Cardy/Getty Images)
De messze nemcsak a brit királyi család szappanoperája az, ami jócskán hozzájárul a királyok és hercegek iránti nosztalgiánkhoz. Gyakorlatilag egy komplett iparág épül a herceges/hercegnős romantikus mesékre. Ezek közt megtaláljuk a Romana/Júlia magazinoktól kezdve a Disney meséken és sorozatokon át a Netflixet Valentin-nap és karácsony idején elözönlő romantikus giccsfilmek tömkelegét, és a sort hosszan lehetne folytatni. És nehogy azt higgyük, hogy ezeknek a történeteknek kizárólag a nők jelentik a célközönségét. A Marvel univerzum Wakanda királysága a Fekete Párduc-filmekben vagy épp az Aquaman filmekben látott óceán alatti királyság is ugyanezt viszi tovább.
Bölcsek és jók?
Mi a közös ezekben a történetekben? Többnyire az, hogy a fiktív országok fiktív uralkodói általában bölcsek és jók. Mintha valaki fentről egyenesen azt üzenné, hogy aki ilyen pozícióba kerül, az meg is érdemli azt. Rászolgált. Rászolgált azzal, hogy jó családba született. Persze időnként felüti a fejét egy ármánykodó testvér vagy unokatestvér, és fennáll a veszélye, hogy a monarchia rossz kezekbe kerüljön, de végül valahogy mindig győz a jó, az egyensúly helyreáll, a királyság pedig háborítatlanul működik tovább boldogságban, miközben a nép örülhet, hogy továbbra is jó kezekben van a sorsa.
Persze a lelkünk mélyén tudjuk, hogy amit látunk vagy olvasunk csak mese, csupán fantázia szüleménye. Ugyanakkor, ha egy életen át ugyanannak a mesének különböző variációit fogyasztjuk, elkerülhetetlen, hogy hatással legyen a gondolatainkra. Lehet, hogy nem akarjuk ennek hatására Magyarországot hirtelen királysággá változtatni, ugyanakkor fű alatt hozzájárulhat ahhoz, hogy könnyebben fogadhatjuk el, ha bizonyos politikusok családtagjai pusztán a rokoni szálak által hatalmi pozíciókhoz, jól fizető állásokhoz jutnak. Mert nekik ez jár. Jó helyre születtek.
Vilmos herceg, Katalin hercegné, Harry herceg és Meghan hercegné, II. Erzsébet temetésén üdvözli a tömeget (Fotó: Chris Jackson – WPA Pool/Getty Images)
A királyok és uralkodók igazságosságába és bölcsességébe vetett hit ahhoz is hozzájárulhatott, hogy valamiért
Magyarországon mindig egy erős embertől várjuk a csodát. Valakitől, akinek mindenről van véleménye, mindent irányítani akar és egymaga képes jó irányba terelni az országot. Nem programokra, tervekre vagy felkészült szakpolitikusokból álló csapatokra szavazunk, hanem erős emberekre, akik el akarják hitetni velünk, hogy ők jelentik a különbséget, ők jelentik a megoldást.
Mintha királyok lennének. Csak egyelőre még választhatjuk őket.
Amennyiben – ha képletesen is – királyokat és királynőket, hercegeket és hercegnőket helyezünk magunk fölé, azzal azt üzenjük: elfogadjuk, hogy alsóbbrendűek vagyunk. Elfogadjuk, hogy pusztán származás útján vannak és lesznek emberek, akik különbek nálunk, akik többet érdemelnek az élettől, mint mi. Lehet, hogy általuk levesszük magunkról a döntés felelősségét, de elvesszük magunktól a döntés, a választás szabadságát is.
Persze a szabad döntés, a szabad választás önmagában még nem teszi jobbá a világot – elég csak körbenézni – , és ezzel is vissza lehet élni, de legalább a jobbá tétel lehetőségét meghagyja nekünk. Az “igazságos uralkodó – boldog nép” egy olyan erős, történetek sokasága által a fejünkbe vert kép, amiben könnyű hinni, mivel nem kíván részünkről erőfeszítést. De ne feledjük: a mese nem egyenlő a valósággal.
