A családi legendárium szerint még óvodába jártam, amikor édesanyám hétköznap, az ovi után elvitt a moziba. Életemben először jártam ott, és már csak azért is lehetett ez merész lépés anyám részéről, mert a volt Csehszlovákia területén éltünk, a filmet (E.T. – A földönkívüli), amire jegyet váltott pedig cseh szinkronnal vetítették. Márpedig ötévesen még nem beszéltem a magyaron kívül más nyelven. A legendáriumhoz az is hozzá tartozik, hogy anyukám állítólag folyamatosan tolmácsolta nekem a filmet, és válaszolgatott a felmerülő kérdéseimre. Nem lettem volna a mellettünk ülő helyében. (Anyum szerint telt házzal ment a film.)
Ha olykor előkerül a téma, anyu meg szokta jegyezni, hogy soha nem látott még annyira csillogó szeműnek és lelkesnek, mint aznap, amikor kisétáltunk a délutáni matinévetítésről. Azon a héten még két alkalommal jött el velem megnézni az E.T.-t, és ha a film tovább van műsoron, biztosan nem állunk meg ennyinél. A családi legendárium szerint valószínűleg ez volt az a pont, amikor rátaláltam az utamra.
Az E.T.-hez vezető út
Mielőtt a kedves olvasó valami igazán nagy dologra gondolna: nem lett belőlem sem filmrendező, sem operatőr, sem színész, sőt még csak UFO-kutató sem, és soha nem dolgoztam telefonboltban, ahol elsüthettem volna az
E.T. telefon haza
poént. Mezei filmkritikus lettem, vagy pontosabb meghatározással filmes újságíró, és így vagy úgy, az akkor a moziban szerzett élmény életre szólónak bizonyult.
Az első magyar E.T. mozi poszter
Nem sokkal később kezdődött a videokazetta-gyűjtő szenvedélyem, ami odáig fajult, hogy kamaszkoromban már az enyém volt a kisvárosunk – állítólag – legnagyobb filmgyűjteménye. Ma is vicces emlék, hogy a szüleim barátai jártak át hozzánk kazettákat kölcsönkérni, és én, a kis taknyos magyaráztam a felnőtteknek arról, melyik film micsoda, és melyiket kellene mindenképp megnézniük. Egy idő után aztán a barátaim is elkezdtek átjárni filmekért, én pedig úgy lettem alkalmi tékás, hogy valójában sosem dolgoztam tékában, de több filmem volt odahaza, mint a közeli tékákban összesen. Üzleti érzékem persze soha nem volt, így a kölcsönzésért sosem kértem pénzt.
A gyűjteményem egyik ékköve volt az E.T. – A földönkívüli, amit a megszerzése utáni pár éven át rongyosra néztem, és nem is olyan régen jöttem rá, hogy azóta se néztem újra. Ez különösen azért érdekes, mert hosszú évek óta megvan a hazai blu-ray kiadása. Minimum 25 éve már, hogy utoljára láttam.
Újranézni vagy nem nézni, ez itt a kérdés
Persze, ha az E.T.-t nem látod, így vagy úgy akkor is megjelenik az életedben. A Stranger Things például sosem születhetett volna meg az E.T. nélkül. A bicajozó, kormányügynökök eszén túljáró és egy rejtélyes teremtményt védelmező (ott Tizi, itt E.T.) gyerekek és kiskamaszok egyértelműen Spielberg világából érkeztek, sőt már az is egy óriási tiszteletadás az E.T. előtt, hogy amikor megismerjük a gyerekszereplőket, itt is és ott is épp D&D szerepjátékkal játszanak. De nem létezne E.T. nélkül WALL-E, a szeméttakarító Pixar robot sem, akinek elég ránézni a formájára és a hatalmas szemeire, hogy eszünkbe jusson E.T. De a film hatása még egy olyan horroron is egyértelműen kimutatható, mint Jordan Peele Nemje.
Fotó: Universal Pictures – Amblin Ente/Collection ChristopheL via AFP
Hogy miért nem néztem ennyi időn át újra az eredetit, miközben annyira szeretem? Talán, mert féltem a csalódástól. Tartottam attól, hogy a film, aminek köszönhetően megszerettem a mozit, felnőtt fejjel nézve csalódást okoz majd. Átéltem ezt már párszor, legutóbb például az első Szellemirtókat újranézve. Elég rossz érzés. A gyerekkori, tágra nyílt szemű naivitással vegyes nyitottságod eltűnik, és a felnőttkori, cinizmussal vegyes racionalizmusod már nem engedi, hogy lásd benne a csodát. Sőt, ami még ennél is rosszabb: megkérdőjelezed magad, hogy valóban csoda volt-e, amit akkor, gyerekfejjel átéltél, vagy csak hibás, az éretlenségből adódó értékítélet.
Lehet, hogy kimondatlanul is attól féltem, hogy ha újranézve nem tetszene az E.T., elveszíteném azt a keveset is, ami a gyerekkoromból megmaradt. Tudom, 43 évesen, kétgyerekes családapaként ideje ezeken túllépni, de az E.T. – A földönkívüli egy olyan tiszta, ártatlan, minden cinizmustól, kikacsintástól és iróniától mentes, őszinte érzéseket keltő, nagy érzelmek kiváltására építő, de mégsem giccses filmélményként él bennem, amilyeneket ma már nem szokás csinálni. Nem tudtam, hogy a mostanra kicsit megkérgesedett szívem nyitott lenne-e rá.
A nagy terv, és ami utána jött
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az évek során egyszer azért kacérkodtam az E.T. megnézésének gondolatával. Nem is volt ez olyan rég, nagyjából egy éve. Elhatároztam, hogyha a fiam már elég érett lesz, hogy élőszereplős filmet nézzen, az E.T. lesz az első, amit közösen nézek meg vele. Hatéves volt, amikor sort kerítettünk rá, izgalmasnak találta, hogy apával nézheti apa gyerekkori kedvenc filmjét. Ám a közös kanapémozizásunknak nagyon hamar vége szakadt. A jelenet, amiben E.T. megérkezik Elliotték házához és elbújik a kerti fészerben, hogy aztán a sötétben a kisfiú felfedezze, a fiam számára túl ijesztőnek bizonyult. Odabújt hozzám, és azt mondta, hogy „Apa, kapcsold ki, ez félelmetes”. Kikapcsoltam. Nem az E.T. lett az első élőszereplős film, amit megnéztem Boldival.
Tudom, a 42. évforduló nem igazán kerek jubileum, viszont így is kiváló apropót jelentett ahhoz, hogy betegyem a lejátszóba a lemezt. A régi Universal stúdió logó kapásból megadja az alaphangot, John Williams zenéje pedig egyenesen arra termett, hogy elhitesse az emberiséggel: csodák márpedig léteznek, és ha nyitott szemmel járunk, mi is részesülhetünk bennük.
Fotó: Universal Pictures – Amblin Ente/Collection ChristopheL via AFP
Egy családi film
Steven Spielberg az Indiana Jones és az elveszett frigyláda fosztogatói forgatása idején találta ki az E.T. alapötletét. Sok nagy volumenű, komplikált és nehéz film (Cápa, Harmadik típusú találkozások, Meztelenek és bolondok) után valami egyszerűségre vágyott, egy tiszta, egyszerű, érzelmes filmet akart készíteni, melynek középpontjában a gyerekkor és a gyerekkori barátság tisztasága áll. Spielberg szerint egy rendezőnek nem szabad fülig beleszeretni a saját filmjébe, de ő elkövette azt a hibát, hogy beleszeretett az E.T.-be. Ha ma megkérdeznénk tőle, melyik a kedvenc filmje a sajátjai közül, a Schindler listája után jó eséllyel ezt mondaná.
A filmnek nemcsak az a személyes vonatkozása, hogy az a fajta kaliforniai gyerekkor, amit bemutat, sok-sok saját élményből táplálkozik, hanem az is, hogy a rendező saját bevallása szerint a forgatás során érzett először apai érzelmeket. Szorosan dolgozott együtt a három gyerekszereplővel (Henry Thomas, Robert Macnaughton és Drew Barrymore), akik mind közel kerültek hozzá, különösen a kis Drew Barrymore, akivel a forgatás után is megmaradt a szoros kapcsolata. A film húszéves évfordulója alkalmából tartott reunion során Spielberg elmondta, hogy akkoriban a kis Drew egy időre gyakorlatilag a családtagja lett.
Ezek a srácok indítottak el az apává válás útján, nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy úgy döntsek, akarok gyereket
– mondta erről később. És tényleg nem várt nagyon sokat: három évvel az E.T. – A földönkívüli után megszületett a rendező első gyereke, Max Spielberg.
Spielberg és Barrymore (Fotó: Aaron Rapoport/Corbis/Getty Images)
Ez a fajta mély személyesség és szeretet mai szemmel nézve is érződik az E.T.-n. Spielberg nem akar hollywoodiasan tökéletes családot mutatni nekünk. Az itt bemutatott famíliát mélyen traumatizálta, hogy apu egyszer csak fogta magát, és mindent és mindenkit hátrahagyva Mexikóba költözött a szeretőjével, kiírva magát a gyerekei életéből. Az ebből következő érzelmeket a rendező nem sumákolja el: ha a férfi említésre kerül a filmben, a gyerekek anyja egyből zokogni kezd.
Spielberg, az örök gyerek
Spielberg titka leginkább abban rejlik, hogy nem lealacsonyodik a gyerekekhez a film kedvéért, hanem maga is gyerekké válik. Gyakorlatilag végig gyerekmagasságból filmez, a képek nagy részét egy gyerek szemszögéből láthatjuk. Az édesanyán kívül más felnőttnek nem jut valódi hely ebben a világban, amit a rendező azzal is nyilvánvalóvá tesz, hogy az anyát alakító Dee Wallace-on kívül nagyon sokáig nem mutatja más felnőtt arcát. Az anya egy szilárd pont, akire számítani lehet, de ezek a gyerekek már olyan fiatalon csalódtak a felnőttek világában, hogy nem onnan remélik a segítséget. A felnőttek az E.T.-ben az arroganciát, a gyerekek lenézését képviselik: amikor hirtelen nagyobb szerep jut nekik a sztoriban, akkor nem működnek együtt a gyerekekkel, hanem az első adandó pillanatban félreállítják őket.
Az E.T. egyik központi konfliktusa a gyerekkor és a felnőttkor összecsapása, a végét nézve pedig egészen nyilvánvaló, hogy Spielberg, az örök gyerek melyik oldalra állt. A szárnyaló fantáziájáról ismert rendező nem engedi, hogy a felnőtt racionalitás megmérgezze a mesemondását, ez a szakasz jóval később jön csak el a karrierjében.
Spielberg azért lett annyira népszerű, mert képes arra, hogy univerzális témákról meséljen, de átélhető módon. Az E.T. – A földönkívüli az ő barátságfilmje. Egy film egy barátról, akire mindannyian vágytunk gyerekkorunkban. Aki feltétel nélkül szeret és támogat minket, de azért neki is szüksége van ránk. Aki megért, és aki mindig mellettünk van, amikor egy kis bátorításra szorulunk. Azáltal, hogy E.T. egy kissé rusnya békára emlékeztet, Spielberg azt is üzeni, hogy a barátság nem ismer határokat. Több dolog köt össze bennünket, mint ami elválaszt.
Az E.T. – A földönkívüli egy jóval naivabb világba érkezett az 1982-es bemutatásakor. Egy világba, amikor néhány labda lebegése egy világító ujj vagy néhány repülő bicikli egy megfelelő rendező kezében elég volt a mozivarázslat megteremtéséhez.
Néhány trükkje mai szemmel nézve talán kissé ódivatúnak hat, de ami a legfontosabb: maga E.T. felnőtt szemmel nézve is működik. A kacsaszerű totyogása, a változó méretű nyaka, a hosszú ujjai, a hatalmas feje, a ragyás bőre és a testén áttűnő, vörösen világító szíve ellenállhatatlan elegyet alkot. Bár csak egy báb volt, olyan szemeket teremtettek neki, amik melegséget sugároztak. Elhitetik veled, hogy él. A jubileumi találkozón a szereplők is elmondták: bár tisztában voltak azzal, hogy E.T. csak egy báb, sosem így tekintettek rá. Ő is családtag volt. Amikor a film emlékezetes jelenetében úgy tűnik, hogy elveszítjük őt, a gyerekek könnyei valódiak voltak. Drew Barrymore egyenesen úgy gondolja, hogy E.T. volt az első barátja.
A félelmeim ellenére az E.T. – A földönkívülin nem fogott az idő. Minden benne van, amiért Steven Spielberget a legnagyobb filmes mesemondók között tartjuk számon. Nemcsak arra képes, hogy gyerekként elvarázsoljon, hanem arra is, hogy felnőttként ismét gyerekké változtasson. Márpedig ezért nem lehetek elég hálás neki.
Aki az évforduló apropóján újranézné az E.T. – A földönkívülit a SkyShowtime és a Prime Video választékában is megtalálja.
