Adott egy dél-koreai játékfejlesztő csapat, kicsi, független csoport, akik a szívüket-lelküket beleteszik az alkotásba, és a játékosok ezt meg is hálálják. Nem különösebben híresek vagy sikeresek, nem is szeretnének a nagyokkal versenyezni, tulajdonképpen egy baráti társaság az egész, ráadásul – nem szeretnénk táplálni az előítéleteket, de mit tegyünk? – pont úgy néznek ki, ahogy az ember egy kis, dél-koreai fejlesztőcsapatot elképzel: öt fiú és egy lány, igazi kockák, akik minden idejüket a gép előtt töltik.
A Dandylion stúdiónak – ez a nevük ugyanis – egyetlen játéka van eddig, a Troubleshooter: Abandoned Children, egy hosszú és összetett, körökre osztott taktikai szerepjáték; ha nem tudod, ez mit jelent, semmi baj, a történet szempontjából aligha érdekes. A lényeg, hogy egy kitalált világban kell a játékosnak felépítenie és menedzselnie egy csapat és különböző harci helyzeteket megoldania. A köztes időben a csapattagok életét is megismerhetjük, sőt, alakíthatjuk: kötődni kezdenek egymáshoz, ez pedig kihat a játékbeli teljesítményükre is, szóval a lelküket is ápolni kell. A játék eredetileg 2020-ban jelent meg, de a hattagú csapat azóta is toldozza-foltozza, és az évek során kicsi, de elhivatott rajongótábort toboroztak maguk köré.
A Dandylion honlapjának „magunkról” menüpontja
A Steam nevű hatalmas online játékbolton jelenleg 8 ezer visszajelzés érkezett a játékra, ezek többsége „nagyon pozitív” a platform átlagolása szerint. Szöveges visszajelzések is érkeznek szép számmal; nemrég például valaki azt írta, hogy izgalmasabb és összetettebb, mint a hasonló stílusú, nagy költségvetésű játékok, annyira, hogy tulajdonképpen „már csak egy waifu randiszimulátor” hiányzik belőle. (A waifu leegyszerűsítve olyan női amine/manga karakter, aki iránt a főhős és általában a néző/olvasó is érzelmeket táplál, a szó egyébként nem más, mint a wife, azaz feleség japánul kiejtve.) A felvetés nem vicc: az ilyen játékok jó részében össze lehet jönni a szereplőkkel, általában nemtől függetlenül, ha a megfelelő időben a megfelelő dolgokat mondjuk nekik. Sőt: léteznek kifejezetten randizásról szóló játékok is, amelyben nincs is más, csak beszélgetés különböző helyzetekben, majd – ha jól teljesített a játékos – szex, már amennyire az ilyesmit videojátékokban képesek a fejlesztők érzékletesen ábrázolni.
Troubleshooter: Abandoned Children
Szóval bármilyen furcsa is, ebben eddig semmi különös nincsen; a sztori ott vált érdekessé, hogy a fenti kommentre válaszolt a fejlesztőcsapat egyik tagja. Nem gyakori ez az interneten, főleg, ha ennyi komment és pontszám érkezik egy termékre, de a Dandylion a jelek szerint szereti személyesen tartani a kapcsolatot rajongóikkal. A csapat nevében író fejlesztő – azaz sajnos nem derült ki, kiről van szó –szó szerint ezt válaszolta:
A randizós játékmód… sokan szerették volna, hogy legyen benne. A csapattársaimnak azonban… nos, nincs tapasztalatuk ezen a téren, még a való életben sem. Köszönöm az értékelést.
A fejlesztő válaszát kiszúrta a GamesRadar magazin, még mielőtt eltűnt volna a süllyesztőben, az erről szóló hírük felrobbantotta az internet videojátékos szegletét, a sztori pedig, hogy a fejlesztőcsapat azért nem épített randiszimulátort a játékba, mert nem tudják, hogy néz ki és hogyan zajlik egy randi, máris mém lett. Van, aki simán kiröhögte szegényeket, van, aki szomorú kortünetet lát a jelenségben, és van, aki inkább a randizás intézményét temeti, de véleménye természetesen mindenkinek van. A legszebben talán egy X-en (ex-Twitter) posztoló felhasználó fogalmazta meg, miért abszurd az egész:
Sárkányon lehet repülni a játékban, de randizni nem, mert nincs tapasztalatunk. Ezek szerint egy randit manapság nehezebb elképzelni.
Mármint a sárkányon lovaglásnál.
A randizással, vagyis a 20-as éveikben járó felnőttek randizásával persze hatalmas bajok vannak; az az intézmény, amit az idősebbek készpénznek vettek (virág, bókok, séta, kávézó, borozó, vacsi, mozi és így tovább, adott esetben a sírig), mintha egyszerűen nem működne számukra. Ez önmagában nem baj, változik a világ; az igazi baj az, hogy nincs valódi alternatívája. Még 2019-ben készült egy átfogó kutatás az amerikai szinglik (tehát az ország lakosságának 15 százaléka) körében, akiknek kétharmada nemtől függetlenül arról számolt be, hogy nyűg és macera a randizás, tele buktatókkal és para helyzetekkel. A nők 65 százalékát legalább egyszer zaklatta a randipartnere, akár beleegyezés nélküli érintéssel, akár úgy, hogy később pletykákat terjesztettek szexuális előéletéről. (Értsd: a pasi a haverjainak sztorizott és visszajutott a lányhoz.) A férfiak fele számolt be arról, hogy kínos, megalázó helyzetbe került a randi alatt. A megkérdezettek fele szerint nehezebb randizni, 20 százaléka szerint könnyebb, a maradék úgy van vele, hogy régen is nehéz volt, most is az.
Ráadásul az is kiderült, hogy a szinglik egyre nyitottabbak: többségüket nem zavarja az sem, ha partnere máshova szavaz, tehát a demokrata nők többsége lazán találkozik Trump-támogatókkal (igaz, ezek 2019-es adatok), és fordítva, a vallás és etnikai különbözőség pedig még ennyire sem foglalkoztatja őket. Nem ezen múlik tehát, hogy nehéznek találják a randizást. A férfiak 65 százaléka panaszkodott arra, hogy az elmúlt évek zaklatási botrányai és a #metoo óta nehezebb kapcsolatot teremteni, részben azért, mert a nők is gyanakvóak, részben pedig, mert nem ismerik az „új” szabályokat. Nem meglepő, hogy erre főleg az idősebb és a konzervatívabb (értsd: republikánus) férfiak hivatkoznak.
És ekkor még be sem robbant a koronavírus, amely sokkal jobban felforgatta a randiszcénát, mint a # metoo-mozgalom legkeményebb pillanatai. Ahogy minden mást, az ismerkedést is átszervezték az online térbe. Innen már egy kicsit érthetőbb, hogy nem egyszerűen létezik, de rendkívül népszerű a randiszimulátor műfaja. Erre gondolt a Dandylion fejlesztőcsapat kommentelője, amikor azt írta, hogy „még a való életben sincs” tapasztalatuk arról, hogy milyen érzés ismerkedni: nem csak valódi emberekkel nem találkoznak, hanem randiszimulátorokkal sem játszanak, tehát végképp elképzelni sem tudják, milyen ez. Akik erre – jogosan – azt kérdezik, hogy „miért, ha csak a gép előtt randizol, talán el tudod képzelni?”, azoknak üzenjük, hogy abszurdnak tűnhet, de a helyzet az, hogy éppen most nő fel az a generáció, amelynek számára a randizás főleg online zajlik, és ha éppen nincs kivel, megteszik a randiszimulátorok is. Sőt, ha van kivel, akkor is:
a jó randiszimulátor ugyanis okos, vicces, agyament és nem hogy nem veszi el a teret és az energiát a hús-vér ismerkedés elől, hanem csodásan kiegészíti azt.
Az élmény persze sosem lesz teljes, hiszen előre megadott lehetőségek közül választhatunk és a gép reakciói szintén programozottak, éppen ezért fontosak a kreatív írók, grafikusok és az, hogy a szimulátor nyíltságra és empátiára tanítsa a játékost, ne arra, hogy hogyan manipulálja a másikat. Toxikus példákat ugyanis találunk bőven: a három epizódot megélt, és ezzel szerencsére elhalálozott Super Seducer: How To Talk To Girls című sorozat egy pick up artist (PUA), Richard La Ruina szemszögéből és főszereplésével vizsgálja, hogy hogyan kell minél hatékonyabban elcsábítani a nőket különböző helyzetekben. (Értsd: addig szekálni őket, amíg be nem adják a derekukat.)
Ezek lehetnek edzőtermi jelenetek, ahol valós opció az is, hogy erotikusan hozzájuk dörgölőzve mutatjuk meg a helyes gyakorlatokat, vagy simán utánuk megyünk az öltözőbe; ez utóbbi egyébként legfeljebb azért ellenjavallt, mert kontraproduktív, nem azért, mert nem etikus (és amúgy illegális). Ráadásul élőszereplős jelenetekkel illusztrálva próbálhatja ki magát az összes a téma iránt érdeklődő incel, akiknek nyilván nem okoz gondot, hogy baltaarcú főhősünk helyébe képzeljék magukat.
Az ilyesmi szerencsére azonban ritka a randiszimulátorok színes és gazdag piacán, amely talán nem meglepő módon a távol-keleti fejlesztőknek köszönheti ezt a színességet és gazdagságot. Az egyik legnépszerűbb alkotás, a japán Hatoful Boyfriend például egy fiúról szól, aki az iskolában próbálja megtalálni a boldogságot és élete szerelmét úgy, hogy rajta kívül (a világon is, nem csak a suliban) mindenki más galamb. Igen, galambokkal kell randizni, és maradjunk annyiban, hogy nem is ez a legfurcsább az élményben. Ha pedig valaki azt hinné, hogy ez csak egy poén, annak üzenjük, hogy a Hatoful Boyfriend mély, őszinte, meglepő és a maga módján egészen megható történet útkeresésről és identitásról.
Meleg szívvel ajánljuk még a PacaPlus című játékot, amely ott kezdődik, ahol a többi randiszimulátor véget ér: a főhős már megtalálta élete szerelmét, aki azonban hirtelen alpakává változik, amit rajta kívül senki nem vett észre, vagy úgy tesz, mintha nem vette volna észre. Szegény fiúnak tehát egyszerre kell kinyomoznia, mi történt és megtanulnia szeretni szíve választottját ebben az új testben, és segítenie, hogy ebben a megváltozott helyzetben is menedzselje hegedűművész-karrirerjét és menjen el a magasugróversenyre az emberek közé – mindkét történetszál komoly tanulságokkal szolgál.
Aki ezek után sem bír magával, azt várja szimulátor, ahol szellemekkel villámrandizhatunk (Speed Dating for Ghosts), a dinoszauruszok szerelmi életét boncolgató videojáték (Jurassic Heart), vagy a KFC-szponzorálta műalkotás, ahol az étteremlánc logójában is szereplő Sanders ezredessel mélyíthetjük el a kapcsolatunkat a szó mindenféle értelmében (I Love You, Colonel Sanders! A Finger Lickin’ Good Dating Simulator).
Itt tartunk most, azt pedig mindenki lélegzetvisszafojtva várja, hogy mit művel majd az AI a randiszimulátorok piacán. Hamarosan eljöhet ugyanis az a valóban para helyzet, hogy játékosok millióinak okoz valódi örömet és hoz párkapcsolati kielégülést a virtuális barátnő, aki azon túl, hogy fizikai valójában nem létezik, megkülönböztethetetlen lesz egy emberi lénytől. Az pedig akkor már sovány vigasz lesz, hogy így talán a Dandylion fejlesztőcsapat magányos férfijai is megtapasztalhatják a randizás örömét és beépíthetik végre a játékukba is.
