2017-ben régészek egy csoportja az indonéziai Sulawesiben, a Maros-Prangkep barlangjának mészkőfalain felfedezett néhány barlangfestményt, amelyeket nagyjából 45 ezer évesnek becsültek, vagyis több ezer évvel régebbieknek, mint a híres Lascaux-i és Chauvet-barlangfestményeket. Azonban a Nature folyóiratban most megjelent friss tanulmány szerint a Maros-Prangkep-rajzok némelyike még régebbi lehet – az egyik, amely három emberszerű alakot és egy disznót ábrázol, minden bizonnyal a valaha felfedezett legrégebbi elbeszélő műalkotás, vagyis egy olyan figurális mű, amely egy történetet mesél el.
A legújabb vizsgálat szerint a kora 51 200 év lehet, azaz bő hatezer évvel régebbi, mint ahogy korábban gondolták; a nagy különbség annak köszönhető, hogy a Sulewasi-festmények kormeghatározását először egy olyan módszerrel végezték, amely az urán radioaktív bomlását, illetve tóriummá alakulását mértékét méri a kalcium-karbonát lerakódásokban, amelyek gyakran találhatók ősi barlangfestményeken és azok környékén. Bár a régészetben széles körben alkalmazzák, a módszer hajlamos alábecsülni a barlangrajzok valódi korát. Tanulmányukhoz a tudósok egy új, pontosabb kormeghatározási módszert alkalmaztak, amely a direktben a barlangi festmények pigmentjéhez fizikailag közelebb álló kalcium-karbonát korát méri.
A képen egy mozdulatlanul álló, félig nyitott szájú, jókora disznó és legalább három emberi alak látható. A legnagyobb emberi alak mindkét karját kinyújtva tartja, és úgy tűnik, hogy egy botot fog a kezében. A második közvetlenül a disznó előtt áll, és szemlátomást szintén egy botot tart, amelynek egyik vége az állat torkához ér. Az utolsó emberszerű alak fejjel lefelé áll, lábai szétterpesztve merednek az ég felé. Egyik keze a disznó feje felé nyúl, és mintha meg is érintené.
A sulewasi barlangrajz (fotó: Griffith University)
“A három emberszerű alakot és a sertésfigurát egyértelműen nem elszigetelten ábrázolták a sziklarajz különálló részein” – mondta Adam Brumm, a Griffith Egyetem régésze, a tanulmány egyik szerzője. “Az alakok egymás egymás mellé helyezése és az egymás közötti kölcsönhatásuk módjának ábrázolása egyértelműen szándékos volt, és félreérthetetlenül a cselekvés érzetét közvetíti. Valami történik a figurák között; egy történetet mesélnek el. Persze azt nyilvánvalóan nem tudjuk, mi volt ez a történet”
A tudóscsoportot Adhi Agus Oktaviana, a jakartai Nemzeti Kutatási és Innovációs Ügynökség (BRIN) indonéziai sziklarajzszakértője vezette. Elmondása szerint a narratív történetmesélés már nagyon korán az indonéziai emberi kultúra fontos része volt.
“Az emberek valószínűleg 51 200 évnél sokkal régebb óta mesélnek történeteket, de mivel a szavak nem fosszilizálódnak, csak közvetett közvetítőkre támaszkodhatunk, például a jelenetek művészeti ábrázolásaira – és a sulawesi művészet most a régészet által ismert legrégebbi ilyen bizonyíték” Az eredmények alapján tehát a jelenet a legrégebbi ismert elbeszélő-figurális festmény, de nem a legősibb barlangművészeti alkotás: ezt a címet jelenleg a spanyolországi Maltravieso-barlang 64 000 éves kézlenyomatainak gyűjteménye viseli.
A Maltravieso-barlang kézlenyomatai (fotó: Wikipedia)
“Jelenleg a fajunk képalkotó képességére vonatkozó legkorábbi széles körben elfogadott bizonyíték a középső kőkorszaki Dél-Afrikából származik, körülbelül 100 000-75 000 évvel ezelőttről, és geometrikus motívumokat tartalmaz” – írják a szerzők. A Sulawesiben található festmény felveti az azt a kérdést, hogy “vajon a figurális ábrázolás eredete egy olyan művészeti kultúrára vezethető-e vissza, amely Afrikában alakult ki a nem ábrázoló jelek készítésének e korai hagyományának megjelenése után, vagy valahol azon kívül, a Homo Sapiens szétszóródása után, többek között Délkelet-Ázsiában”.
Korábban ugyanis a szakértők úgy vélték, hogy a figurális művészet az ember Afrikából való szétszóródása után alakult ki, azaz szerintük a hagyomány Európában, nem pedig Ázsiában kezdődött. 10 évvel ezelőttig az ősi barlangművészetre utaló bizonyítékokat csak Spanyolországban és Dél-Franciaországban találtak, ami egyeseket arra engedett következtetni, hogy az a kreatív robbanás, amely a ma ismert művészethez és tudományhoz vezetett, Európában kezdődött.
Aztán 2018 novemberében az indonéziai Borneó szigetén található Lubang Jeriji Saléh barlangban a tudósok megtalálták az akkor legrégebbinek számító, több mint 40 000 évesnek vélt figurális műalkotást, amely egy ismeretlen állatot örökített meg. Adam Brumm professzor szerint a legújabb indonéziai barlangi művészeti felfedezések új megvilágításba helyezik a történetmesélésnek a művészettörténetben betöltött fontos szerepét. “Figyelemre méltó, hogy az eddig Sulawesiben talált legrégebbi barlangrajzok felismerhető jelenetekből állnak: azaz olyan festményekből, amelyek embereket és állatokat ábrázolnak olyan módon, hogy a művész valamilyen elbeszélést – történetet – akart közvetíteni”
A borneói barlangrajz (fotó: Wikipedia)
Ahogy arról már korábban is írtunk, némely vélemények szerint bizonyos a barlangrajzok a mozgókép (vagyis a mozi) ősének is tekinthetőek – bár ebben egyelőre nincs tudományos konszenzus. De ezt állítja például egy tanulmányában Marc Azéma, francia archeológus-filmrendező, a prehisztorikus művészet szakértője, aki szerint a Lascaux-ban, a Chauvet-ben és más ismert paleolitikus barlangokban talált festmények valójában nem puszta dekorációként szolgáltak, hanem akár afféle kőkori animációknak is tekinthetőek. Ahogy írja, „az őskőkorszaki művészek olyan narratívarendszert alakítottak ki, amely több egymást követő eseményt ábrázolt, és ugyanazt az állatot vagy állatcsoportot örökítette meg. (…) Hozzájuk köthető az első animációs szekvencia is, amely a szem tehetetlenségére* alapult: ezt a hatást úgy érték el, hogy ugyanazt az állatot egymás mellé vagy egymásra helyezett képek sorozatában mutatták be”
(*a mozgó fázisképek, vagy akár úgy is mondhatjuk, hogy filmkockák sorozatát a szem tehetetlensége miatt az agyunk nem képes különálló állóképekként feldolgozni, így összemosódnak és mozgóképet észlelünk – ebből lesz a film)
Azéma szerint a mozgóképhatást valószínűleg úgy hozták létre, hogy mozgó (mármint értelemszerűen kézzel mozgatott) lámpákkal világították meg a barlangok falait. A kutató demonstrációképpen készített egy videó is, amely az egymás melletti és egymásra helyezett barlangfestmények mozgását mutatja be:
Ezt az elméletet támasztja alá, hogy amikor a legjelentősebb (vagy legalábbis a legismertebb) őskori freskókkal kidekorált barlangot, Lascaux-t 1940-ben felfedezték, több mint száz darab kőlámpást találtak ott; sajnos azonban a lámpák eredeti elrendezéséről nem készültek feljegyzések.