A legtöbb dolgozó szülőnek nem kell bemutatni azt, amikor tele a padlás a mindennel és még annak az ellenkezőjével is. Gőzt kiereszteni istenigazából? Ritkán szoktunk, már ha szoktunk egyáltalán.
Szóval itt vagyok én, viszonylag friss négy x-es, ADHD-s anya, otthon óvodáskorú ikerpár, egy nagy ház, ahol soha, de tényleg soha nem lesz hátradőlős rend, ahol a gyerekruhahalmok gyorsabban nőnek, mint esőben a gomba. Egy hamarosan már csak exmunkahely, annak minden jó és rossz hozadékával. Aki hagyott már ott állást úgy, hogy nincs látótávolságban másik, tudja, milyen az, amikor visszatérően, minden előjel nélkül elkezdenek potyogni a jövőre vonatkozó kérdőjelek az égből. És a gyakori mellékhatás mellett se menjünk el, amikor a motivációt is nagyítóval kell keresni a fűben,
mert jó napot kívánok, anya bizony kisült a munka-otthon-gyereknevelés nyomvonalon.
És adott annyi ütemesen lüktető gondolat, hogy kitelne belőlük egy kórus.
Az úgy volt, hogy egy békasegge nap után elmentem sétálni, és belém hasított, nehogy már pont az idei Everness Fesztivált hagyjam ki, amikor bőven akad zavar a toronyban. Az első fesztiválokra még kettecskén jártam a barátommal, aki azóta a férjem, az elmúlt években pedig már a gyerekekkel kiegészülve. A kislányaim nagyon érzik ezt a fűszálként lengedezős műfajt, de ezúttal mindent leuralt a vágy, hogy ezt most nem, idén magamat viszem csak el, na meg egy sátrat.
Fotó: Everness Facebook
Éreztem a humor- per szürreálfaktort a megálmodott a projektben, mert olyan típusú ember vagyok, aki még a mosogatógépet sem szívesen pakolja be úgy, hogy nincs legalább telefon a fülén. Az egyetlen program, amit egyedül szeretek csinálni, a netflixezés, és itt ki is fújt a lista. A család támogatta a „rehabilitációmat”, összeraktuk az itthoni logisztikát, szóval ha be is úszott egy-egy visszatáncolásra buzdító gondolat, azonnal hajóra tettem, mert ha egy terv ennyire „kés a vajban” módon fut, akkor abba bele kell állni.
És így is történt, két villanással később ott álltam egy mesterien készre hajított sátorral Sóstón, ami meglepő mód viharban és kétezer fokban is remek kuckónak bizonyult. A fesztivál egy részét – kikacsintva némiképp az egyszemélyes buliból – barátnővel töltöttem, a másikat viszont egyedül. Aki nem ismerné, mi fán terem az Everness, ajánlom a Facebook-oldalukat, mert a képeken és videókon keresztül is átszivárog az a színes, illatos, áramlós hangulat. Nekem a vizuális megtámasztásban a kislányaim segítettek, papíranyukat készítettek a boldogtól a sírósig, mindenféle érzelmi állapotban. Sokat elmond az eseményről, hogy szeme se rebbent senkinek, amikor lelkesen előkaptam a hasitasimból a nyeklő-nyakló papírmodelleket és nekiálltam fotózni azokat.
Fotó: Everness Facebook
„Telefonos kapcsolattartóim” a fesztivál ideje alatt többször megkérdezték, nem félek-e egyedül éjszaka a sátorban, meg úgy egyébként is fura a szólóban bulikázás, de ez nem az a hely, itt gyakorlatilag lapátolják az emberre a kedvességet.
Én pedig most úgy élvezhettem ki mindezt, hogy nem kellett a világon senkihez igazodni magamon kívül, ami ugye a sokunk által ismert anyaság-munka-mindennapi káosz tengelyen legalább akkora kincs, mintha feltalálná végre valaki a nullkalóriás csokoládét.
Az ember lánya itt általában előadásokra jár Feldmár Andrástól Pál Ferin át Sebestyén Balázsig, csak hogy néhány ismert nevet mondjak, workshopozik, meditál és hangfürdőzik, koncertezik, hol behunyt szemmel ringatózva, hol pedig úgy tombolva, mintha nem lenne holnap. Az egész eseménynek van egy sajátos buborékos és rózsaszín hangulata, amihez értem én, talán kell egyfajta alapbeállítottság, de akkor is azt mondom, receptre írnám fel az ilyen jellegű megmozdulásokat, mert kikerülhetetlen a befelé figyelés, ezzel együtt némi önismeret és önmunka. Abból pedig baj nem lehet, ha dolgozunk magunkon. És ha nem is váltom meg a világot – sem kint, sem bent – borítékolható, hogy kedvesebb és türelmesebb leszek mindenkivel az következő hetekben. Többek között azzal a két kicsi nőszeméllyel is, akiket otthon hagytam dacára annak, hogy imádták volna ezt az egyhetes közösségi szeánszot, és tulajdonképpen én is imádtam volna nézni, ahogy élik a füstölős-mantrázós zsizsgést.
Fotó: Everness Facebook
Nem tudom, ki, hogy van vele, én rendre abba a hibába esek, hogy alulmérem a szükségleteimet töltődés, pihenés, és kikapcsolódás fronton, majd az ilyen kivételes helyzetekben mindig rájövök, hogy sokkal mélyebbről kell felmászni, mint azt gondoltam. Szóval miután az elmúlt napokban többször szembesültem a gödör napfényelnyelő oldalával, újfent csóváltam a fejem, hogy mennyivel beljebb lennék, ha nem lenne kényszerem folyton falig menni. Néha csak feltett lábbal meginni egy extra kávét és távolról integetni a fejetlenségnek. Úgy sejtem, ez ismerős.
Nagy tanulság nincs a végére, csak ismétlem magam: anyucik, ha tehetitek, időnként dobbantsatok kicsit, mert valószínűleg annál is jobban rátok fér, mint amennyire gondoljátok. De legalább igyátok meg néha azt az extra, lábfelrakós kávét.
