Nyakunkon a Sziget és még jópár fesztivál vár ránk a nyáron, a rutinos látogatók pedig tudják, hogy hatalmas hiba végig a nagyszínpad közelében ólálkodni. A magyar zenei színtér ugyanis tele van elképesztően ügyes, párszáz ember által ismert előadóval, akik között feltűnően sok a lány. Ők azok, akik már a saját erejükből, egyedül vagy egymástól tanulva képesek összehozni egy-egy kis- vagy nagylemezt csak azért, mert van mit mondaniuk a világról. Arról pedig nem ők tehetnek, hogy a világ – pontosabban a streaming platformok algoritmusai – nem sorolják őket egy szintre a szupersztárokkal.
Rajtunk ne múljon: íme öt előadó, akiket nem szabad kihagynod a következő években. Ha másért nem, csak hogy elmondhasd, hogy „én már ezelőtt ismertem őket, hogy háromszor megtöltötték volna a sportarénát”.
Ajsa Luna
Ha lesz Magyarországnak valaha igazi női szupersztárja – és most nem az egykori tehetségkutató-nyertes iparosokra gondolunk, akiknek mindenféle kreált balhékba kell keveredniük, hogy fontosnak és relevánsnak tűnjenek, hanem az igazi, 2024-es értelemben vett szupersztárokra, mint Billie Eilish –, akkor az biztosan Ajsa Luna lesz. Félig már most is az, költői, a felnőtté válásról és az ezzel járó rettenetes bizonytalanságról (és persze a szexről) szóló dalszövegei szépelgés nélkül mutatják meg, mi foglalkoztatja a Z-generációs lányokat, ezzel, és persze az egyszerre sötét és táncolható zenéjével kicsi, de hűséges rajongótábort épített első lemezével (Világvége), az pedig, hogy Beton.Hofi Tiszalök című számában is felbukkant, végképp felpörgette YouTube-on. Szerencsére nem maradt a férfi rapper árnyékában, új lemezén (Illeg*lis Partyk) már Beton.Hofi volt az ő vendége, a tavalyi MTV EMA díjkiosztón pedig többek közt előle halászta el a legjobb magyar előadónak járó díjat.
Fotó: Neményi Márton
Értjük, miért. Koncertjei kész showműsorok, a szó legnemesebb értelmében, úgy erotikus, hogy közben nem tárgyiasítja magát, és úgy énekel a saját sérülékenységéről és bizonytalanságáról, hogy közben tisztában van azzal, hogy mit ér, mit érdemel és milyen hatalma van a környezete, de főleg a férfiak felett. Még ennél is látványosabb azonban a több száz csukott szemmel vele éneklő, szintén 20 év körüli lány, aki minden koncertjén egy emberként érzi azt, hogy ezek a számok róluk szólnak. Kivéve talán a hírhedt Tankcsapda-feldolgozást, amit annyira imádnak gyűlölni a középkorú rockerek.
Flanger Kids
Felejtsd el, hogy ebben a cikkben hallottál róluk először, indítsd el a Flanger Kids A-Side – vagy valójában bármelyik – kiadványát, csukd be a szemed és próbáld meg megtippelni, hol készül ez a zene. New Yor? Manchester? Malmö? Mind teljesen jogos és logikus tipp, de nem, Budapesten járunk, vagy esetleg a Balaton közelében, ott készült a fent említett EP is, és ez érződik is rajta: legalább annyi az életöröm, mint a melankólia.
Fotó: Neményi Márton
Az igazi meglepetés akkor jön, amikor az ember meglátja őket élőben: modorosságnak, maníroknak és bármiféle imázsépítésnek semmi jele, a két kedves, mosolygós lány, Szczuka Panka és Gyarmati Fanny egyszerűen zenél, a közönség pedig vigyorog – mind a negyven fő. (Ha rajtunk múlik, lesz ezerszer ekkora.) Saját bevallásuk szerint olyan az egész, mintha egy sakk-klub együttest alapítana – és valószínűleg pontosan erről van szó.
Jules War
Női magazin vagyunk pörgős és hangsúlyos sztárrovattal, így gyakorlatilag kötelességünk leírni, hogy a nehezen értelmezhető művésznév nem mást takar, mint Lovasi Esztert, Lovasi András lányát. (A hvg-nek azért elmesélte, hogy Julianna a második neve, a War pedig a belső háborúra, a lelki csatákra utal, ez pedig számára „véresen komoly küldetés”.) Az egyik legjobb Z-generációs dalszerzőt ennyivel letudni azonban hatalmas igazságtalanság lenne, sőt, az is az, hogy így hivatkozunk rá. Zenéjének ugyanis semmi, de semmi köze a családi örökséghez: eleve angolul énekel, ha meghallja az ember, egyszerre ugrik be neki a Radiohead, Lana Del Rey és a Twin Peaks, hogy aztán el is engedje a kényszeres összehasonlítgatást és egyszerűen csak élvezze a sötét, baljós és szomorú dalokat. A magyar hétköznapok legfeljebb videoklipjeiben bukkannak fel, de ott is lila ködben; az egyiket például Orfűn forgatták, a szántóföldön, egy 30 éves családi kamerával, Eszter pedig egy hatalmas édesburgonyával harcol benne. Mi most inkább az első videóját mutatjuk.
A fesztiválon egyébként már zenekarral lépett fel, és annak ellenére, hogy öt száma hozzáférhető, a bemutatkozó album pedig még odébb van, mindenki kövesse be, mentse el, írja fel. A Lovasi-család hírekbe is beszivárgó magánéleti drámája ellenére ugyanis, ha így folytatja, hamarosan Lovasi Andrásra kell úgy hivatkoznunk mint a Jules War dalszerző-énekesnőjének az apjára, és nem fordítva.
Lenkke_
Fehér Lili alig egy éve zenél Lenkke_ néven, de rögtön megnyerte a Kikeltető tehetségkutatót, fellépett a Kolorádón és a Szigeten is, és szépen gyűlik a közönsége. Receptre írnánk fel mindenkinek, hogy menjen el egy fellépésére, a színpadról – vagy bárhol, ahol áll – csak úgy árad az életöröm, még úgy is, hogy közben olyan dalszövegei vannak, mint:
Nem gondolok rá és nem élek tovább benne, mint két fehér papírlap, kiradírozva élünk egymás mellett.
Fotó: Neményi Márton
Ha úgy jön ki a lépés, néha előveszi a furulyáját, vagy a dorombját, de népzenéről szó sincs, egyszerre mély és szórakoztató elektronikus pop az ő terepe. GenZ ide vagy oda, ügyesen és alázattal idéz a Massive Attack 90-es évekbeli fénykorából, a nagy álma pedig, hogy egyszer a Chemical Brothersszel lépjen fel. Erre egyébként pár éven belül minden esély megvan, legfeljebb a magyar szövegeket kellene feladnia, amit nagyon sajálnánk.
L.A. Suzi
Azért hagytuk ezt a kéttagú sanzondiszkó (mindjárt megmagyarázzuk) zenekart a végére, mert kakukktojás, a két tagból ugyanis az egyik férfi. Ám egyrészt a hangulat és a szövegek világa teljes egészében a mindenféle szerelmeket intenzíven gyászoló Szalai Anna költészetére épül, másrészt pedig a fiú, a végtelen számú hangszeren játszó Dorozsmai Gergő hosszú, általában rafináltan befont hajával és mozgáskultúrájával, hogy is mondjuk, nem éppen macsó irányba viszi el a zenét, és ez csodálatos. (Arról nem is beszélve, hogy 2024-ben ennek az egész genderügyi rugózásnak nincs sok értelme, maradjunk hát annyiban, hogy ez a cikk nem a női zenekarokról és előadókról szól, hanem nagyon jó zenékről, amelyek mögött többnyire nők állnak.)
Fotó: Neményi Márton
Az L.A. Suzi ezen kívül azért is kakukktojás, mert a többiekkel ellentétben ők már jópár éve aktívak, meg is töltik a koncerthelyszíneket (például egy 13. kerületi szocreál művházat, vagy a Csaknekedkislánnyal együtt a Budapest Parkot). Több Igazi Nagylemezük is megszületett már, a legutóbbi, a beszédes című Nem sírok, csak táncolok ráadásul az első, amin nincsenek zongorás-búsulós sanzonok, csak diszkósláger diszkósláger hátán. Olyan az egész, mintha Karády Katalint előrerepítették volna a nyolcvanas évek elejébe, összehozták volna a korszak new wave zenészeivel, majd a párt kiadta volna az ukázt, hogy meg kell táncoltatniuk több ezer embert. Ez pedig sikerül nekik, még akkor is, amikor Anna huszoniksz évesen arról énekel, hogy úgysem lesz gyereke, csak nyomtalanul eltűnik majd, akkor is, amikor Csepella Olivérrel egy viharos kapcsolat kezdetét boncolgatják, és akkor is, amikor simán végigbőg egy számot.
Nekik hála most a Z-generáció is megérti végre a maga módján, mit jelent az, hogy „sírva vigad a magyar”.
