Hosszú évszázadok óta dobáljuk a pénzt a malacperselyekbe, de a pontos eredetüket homály fedi

A legrégebbi – mondjuk úgy – mai értelemben vett persely egy miniatűr görög templomot formázó darab, amely nagyjából a Kr. e. 2. századból származik, és egy kis-ázsiai (ma Törökországhoz tartozó) ókori görög településről, Priénéből került elő egy ásatás során: a pénzbedobó nyílása a timpanonon van kialakítva, a hátulján pedig egy nyitható-zárható fedél is helyet kapott, így nem kellett összetörni, ha a tulajdonosa ki akarta venni belőle az érméket. Hasonló, változatos alakú és kialakítású pénzesládikák egyébként Pompeii-ből és Herculaneumból is előkerültek már, valamint a késő-ókori provinciákból, például Briatnniából vagy a Rajnavidékről. Kínában a Han-dinasztia idején, azaz a Kr. e. 2. században az adószedők agyagból vagy porcelánból készült pénzesládákat használtak, amelyeket darabokra kellett zúzni ahhoz, hogy a tartalmukhoz hozzáférjenek, így a hivatalnokok nem tudtak lopni belőlük. 

A legikonikusabb perselyforma, a manapság a takarékosság, illetve a pénzügyi tudatosság jelképének is tekinthető malacpersely azonban valamivel későbbi találmány (bár egyes kutatók szerint egyáltalán nem kizárt, hogy már a római korban is gyártottak ilyeneket). A legkorábbi általunk ismert malacperselyek az Indonézia fővárosának, Dzsakartánal is otthont adó Jáva szigetén készültek, valamikor a 12. században, a Madzsapahit Birodalom tündöklése idején; ezekből olyan sokat találtak  többé-kevésbé ép állapotban, hogy valószínűleg rendkívül népszerűek lehettek ekkoriban. A malacforma nem véletlen: az indonéz vaddisznó, vagy más néven celeng a jólét szimbóluma volt, alighanem feneketlen étvágya, nagy, csüngő hasa és a föld szellemeivel táplált állítólagos szoros kapcsolata miatt. 

Arról, hogy az indonéz malacpersely pontosan hogyan jelent meg a nyugati kultúrában, több teória is létezik. Az egyik elmélet szerint egy 14. században élt, Odorico da Pordenone nevű itáliai ferences szerzetes, Marco Polo egyik kevésbé ismert kortársa hozta be őket, mivel ő volt az első és sokáig egyetlen európai, aki utazásai során eljutott a  Madzsapahit királyi udvarba. Egy másik – meglehetősen nehezen ellenőrizhető és erősen angolszász-központú – történet szerint viszont a malacpersely, amit angolul piggy banknek (malacka bank) neveznek, egy véletlen egybeesésnek  és változó angol nyelv egyik furcsaságának köszönhetően alakult ki.

Charles Panati 1989-ben megjelent, The Extraordinary Origins of Everyday Things (A mindennapi dolgok rendkívüli eredete) című könyve azt írja, hogy a középkorban a fém ritka és drága anyagnak számított, ezért a nyugat-európaiak az angolul pyggnek nevezett narancssárga agyagból készítettek az edényeket és fazekakat, és a takarékos emberek akkor is, mint ma, a konyhai edényekben és korsókban tartották a spórolt pénzüket. A pygg edény eredetileg még nem volt disznó alakú, és egy idő után már nem is ebből a pygg nevű speciális anyagból formázták, azonban az elnevezés valahogy rajtaragadt. Panati szerint a pygget a középkorban még pugnak ejtették, aztán később, ahogy a nyelvi konvenciók változtak, már inkább pignek, azaz disznónak. A fazekasok pedig, akik általában nem etimológusok, egy idő után, ha pygg edényt rendeltek tőlük, hajlamosok voltak a kérést szó szerint értelmezni, és malacformájú tartókat készítettek – ez a gyakorlat pedig aztán a kontinensen is elterjedt. 

Sokan azonban úgy vélik, hogy az ún. pygg teória úgy, ahogy van: hülyeség. Az egyik etimológiai oldal, a World Wide Words szerint nem létezett olyan agyag, amelyet pyggnek hívtak – sem narancssárga, sem más színű. Viszont a pig szót 1450 körül már használták a különböző agyagedények megnevezésére is: talán épp azért, mert néhány tárgy – például a kerámiából készült forróvizes palackok – simára kerekítettek, mint egy disznó teste.

Az oldal egy alternatív elméletet kínál. A skótok pirly pigsnek nevezték el az érmetartókat, amit valószínűleg egy régebbi skót kifejezésből, a pyrlből képeztek: ez azt jelenti, hogy szúrni vagy bökni, ami az érme behelyezésének műveletére utal.

Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a disznó alakú pénzesdobozok – amelyeket a néphagyomány itt is a termékenységgel és a bőséggel kapcsolt össze – a 19. században már egész Európában igen népszerűnek számítottak, különösen német nyelvterületen, ahol a szerencsés emberre még ma is gyakran mondják, hogy schwein gehabt (azaz, akárcsak a magyarban: malaca van) vagy glücksschwein, vagyis szerencsés disznó. A tengerentúlon is német bevándorlóknak köszönhetően vált népszerű a malacpersely, és nyilván nálunk is német hatásra jelent meg; hogy pontosan mikor, azt nem tudni, de a Pesti Napló már 1913-ban hírt adott arról, hogy Szombathelyen egy tiszt malacperselyét feltörték, és a benne összegyűjtött 11 koronát ellopták – szóval ekkoriban már hétköznapi használati tárgynak számíthatott. A malac egyébként a szlovén mladci (szaporulat) szóból ered, míg a persely bajor-osztrák: a pürschelből alakult ki, ami eredetileg tárcát vagy szelencét jelent.